Tépelődő csendben

Most
hallgasd a csendet,
mikor ricsajok hálóját bontja
reccsenő ágak közt a fáknak
megbújva zümmögőn,
mintha beléd ivódott volna,
testeddé lett, s bűntelen
viharra vár.

Most,
mikor ő is hallgat,
s már nem kérdezed tőle,
- hová indulsz, merre,
csak magadba fojtod, ami fáj.
Könnyek morzsolják fel
így a szerelmet,
mely tiéd volt, s övé.
Mégis te fizetsz
egyedül érte.

Most,
hogy nincs már,
csak kilincsen hagyott
kéz-melege simogat
tépelődő csendben,
hogy mi lenne veled...
ha még egyszer,
egyetlen egyszer
utána mennél.