Boldogság

A boldogság
mezítláb jár, mint az Isten.
Lélegzetet se vesz. Észrevétlen.
Léptei neszét se hallod, mikor rád talál.
Színes, illatos, éltető harmat.
Ledobja magáról ruháit,
rád teríti teste ragyogását.
Átlebeg rajtad mozdulatlan,
vággyá formálja
Föld ívén a horizontot.
Csillagokat gyújt széthullt
hamvakból újra s újra,
s mint a tetszhalottak,
ha az éj közeleg,
benned ébred fel,
hogy örökké tiéd legyen.

Fura egy szerzet Ő.
Hűséges, hűtlen szerető.
Körbevesz, elringat, nem veszed észre.
Hiánya fáj csak, a nincsen éget,
elcsókolt csókja a szádon,
sikolyos ízei, ami volt,
míg karjába vett s föléd hajolt.
Hiába téped ruhád, hiába jajongsz,
könnyeket is hiába ejtesz érte.
Elhagy, mint anyját a gyermek,
s szívedben visszavágyó csend lesz.
De akkor is, még akkor is,
hogy tiéd volt...
megérte.