amit lelke-hagyott testem mímelt csak,
s pokolra hullt minden egyes porcikám.
Menekülni akartam anyám elől
tüzes kályhán, kidőlt szenesvödrön át
minden áron. Valami rosszat tettem
kölyökként, sok jó közt, nem emlékszem rá.
Vagy feledni szeretném mindörökre.
Szeme villant, szikrát szórt. Láttam dühét,
mint magára öltött viseletlen új
ruhát s minden elképzelt bátorságom
partra vetett csónakként feneklett meg.
Kifordult belőlem, mint ásónyomból
darabokra szelt csomókban a tarack
kudarcos sorsom enyészetnek szánva.
Nem korholt, kezet is alig emelt rám.
Azt az áldottat, mellyel ölelt, most meg
ámulatba ejtett, hogy mire képes.
Elterültem moccanatlanul, ahogy
filmekben láttam premier plánban
térdre hullni a hősöket. S míg anyám
jajongott, hogy mit tett s mi lesz most velem
- vízért kiáltott, szinte öntudatlan -,
s elrohant. Én örültem, szabad vagyok.
Tervem bevált, a próba sikerült,
szinte kedvemre való volt e színjáték.
Gyalázatos szerep - tudom s ma már értem -,
mit nem oszt rám senki, se sors, se végzet,
csalás az, magamért játszom, magammal
eltelten. Tanulsága életre szól.
Ő hagyta rám. Tán meg se érdemeltem.
(Kép: Internet)
