Földre hullt torony

Mit véssen a kor -itt hagyva örökül-
az emlékezet megkövült egére
Mementóként, ha elhal a remények
kőszirtig futó lázas szívverése,
s a vágyakat jégtestű árnyak hűtik
csillagtalan csendben csókos éjszakán,
hol ébredni fél, ki aludni se tud,
s menekülne, míg a lét gyér napja száll
hitehagyottan végestelen végig
vissza egy hajdan volt boldogabb korba
mindig hátranézve, sose előre.

S az a kéz, mely hegyet emelt, lebontja
minden hajnalban, minden alkonyatkor.
Így vési be nevét örökül a kor
önpusztítón a földre-hullt toronyba.

Jób lázadása

" Nem voltam gondtalan.
nem leltem békére,
sem nyugalomra,
mégis nyugtalanság jön"
(Jób k.3.r.)

Vesszen az a nap,
amelyen születtem,
s megzendült az ég,
fiú fogantatott.
Kínok közt mondtál
hálaimát Anyám,
mikor felzokogva
gyolcsba raktak ott.

Miért nem maradtam
sötétség foglya,
miért láttam meg
a nyíló hajnalpírt,
miért vajúdott
őserőd a lázban,
s fontad körém
csillagvirágaid,
ha nyomorra szültél,
kénköves bűnre,
s átokverte tudatra
ébredt agyam.
Mért hagytad,
hogy óvó méhed
forró kelyhéből
földi poklok
elragadjanak.
Mért nem haltam meg
összetörve álmod,
hogy erős lesz majdan
büszke magzatod,
belém csókolva
hited tiszta fényét,
mikor Istenig emel fel
két karod.

Most éjjelek csendjében
fürösztenél,
fejem gondtalan
karodba hajtanám
s megkísértett
sose látott gyerekként
fognád a kezem,
vezetnél, jó Anyám.

Mert nyomorultnak engedi
meg az Úr
bűnök közt,
mint aki sohase látott,
hogy hordja szívében
megkeseredve
az életet,
és a világosságot.

Káosz van

Megkeseredtél szó,
rossz idők járnak.
Gyorsan hatsz, mint a méreg,
már gyilkolni se tudsz
szemtől-szembe.
Alattomos vagy,
s alakoskodsz.
A jót magadhoz méred,
rosszról meg más jut eszedbe.
Dicsfényed kódolt,
trendi, változó.
Ha leírnak azt hiszed,
benned teremt Isten
új csillagzatot
Pedig töved hamis,
ragod ragadozó,
s ami közte van,
agyhalott.
Selejt.

Aki megszült,
s életben tart,
nem ért meg.
Csak, aki elfelejt.

Tengerek, hajók

Térdeiben a tengervíz,
hol sós volt, hol keserű,
mint az élet, amit hordott.
Leült kis sámlijára
előre-hátra dőlve
a megfáradt csendben,
úgy danolászott.
Hogy mit, sohase értettem.
Talán távoli tengerekről,
nagy hajókról álmodott.
Így indult nap mint nap
reggelente egyre messzebb,
- kevés volt már benne az erő -
attól menekült, aki szerette.
Érte bátor volt, vakmerő
ha olykor viharba került.

Látom ma is, ahogy
inge vitorlavásznát
az ég árbocára köti,
s vállára zuhan a Nap.
Hajkoronája lebegő
selymek, idegszálak.
Széthullott harmatfelhők,
kibomlott hajókötelek.
Velük ring, kapaszkodik
a nincsen-hajók tatján.
Horgonyt vet rám, nem ereszt.
Lelkemben hordozom
matróz-csomóit a múltnak
kibonthatatlanul.
Felkorbácsol szíve melegével.
Véréből delfinek
kéklő raja ölelkezve tör elő,
s megtörik a cserepes habokon.

Olyannak álmodta magát,
amilyennek nem látta őt senki.
Vágyakozón, befejezetlenül,
mikor elöntötte tüdejét az ár,
hallgatott, ahogy süllyedő hajók
hallgatnak remegve
a végső partra-érés előtt.

Megkísértés

Veled alkudozzak
véremmel
Anyánkért
ha megkísért
a gonosz
rút szelleme
mint egykor
a mennyben
egy almáért
ő a gyengébb
te vagy az erősebb
nekem mégis ő kell
lelki üdvömet is
odaadnám érte

Mondd
azt tagadjam meg
ki életet adott
mikor nem is
kértem

Korok, villamosok

Felülről sajnállak le,
hol fogantyú, csőváz
egyetlen fix pontom.
Belém kapaszkodik
tíz ujjal a vas.
Szavatosságom rég lejárt.
Lentről nézve
vagyok nagyobb,
eljátszom hát hajdanvolt
ifjúságom.

Te, ki alattam ülsz,
elnyúlt húsz éved
összezsúfolt érvével a padon,
felnézel rám, hogy ne is láss.
Hallom, mintha kérdeznéd,
mi ez a szálfa tiszteletlenség,
mi föléd hajolva eltakar,
mint a múlt -gondolod- s nem érted.

Óvod lelkedben tovább
tőlem ezt a
a korai öregséget.

Csak játszom

Elsiratom lázas örömeimet
viharmezőkön pipacs-részegen,
-mint akit a sors keresztre feszített-
míg a feltámadást nem észlelem.

Eljátszom azt, mintha nem fájna semmi,
s ebbe a semmibe belehalok.
Legnehezebb magamat elviselni
olyannak mindig, amilyen vagyok.

Hagyom, hogy szunnyadjon belesajdultan
-minden érdemem, vétkem a múltban-
kialvó tűzként lombtól a gyökérig.

Járja át zegzugát szívemben a vér
remény nélkül is új pillanatokért,
amiért a földön érdemes élni.

Adj esélyt

Adj egy esélyt
még egyszer ó sors,
akkor is, ha belerokkanok.
Jóból kevés jutott,
rosszból sok.
Vad éjszakák,
szelíd nappalok.
Szívemben a varázs
búvó fényei
mint megdőlt búzakörök,
hajnalok kenyérillatával
betéved hozzám, rám köszön.

Itt vagyok.

Adj hitet, amíg lehet.
Megalkudhatunk.
Leborulok eléd
hideg gőggel s bérem
elsüllyedt gyémánt szigeteken
sose volt büszkeségemhez
mérem.

Mielőtt meghalok.

Nap Isten kezében

Dermeszt a hideg, csont-vézna fákon
holtak lelkét himbálja a szél.
Árnya lóg csak bíbor fénykötélen,
míg fagyba burkolt sírján táncra kél.
Elmosódtak a lábnyomok a hóban,
itt a bánat könnyeket eresztett.
Összesüppedtek a márványkövek,
térdre hullt fejfák, korhadt keresztek.
Befelé les, aki ide téved,
a holtaktól csak kérdezni lehet.
Koszorút zörget felettük a sors,
betűzi vakon a vésett neveket
hantok ölén, hol megtörik a fény
s rögből röggé lesz a síri világ.
Örök az idő, végtelen a tér.
Isten áldását így teríti ránk.

Ennyi az ember, és ennyi a lét.
Egy volt életük, haláluk is egy.
Szerettek, öleltek öles tűzben,
most a fagy honol, hol a szív pihen.
Mit tudnak ők, mi van most felettük,
nyár tüze ég, vagy tél fagya apaszt.
A lélek él, jussa öröklét,
a test csak jel az ősi föld alatt.
Hajts fejet hát, ha erre visz utad,
s a Nap Isten ölében találna.
Itt meríthetsz erőt az élethez,
hogy méltó lehess majd...a halálra.

Kezek

Már reszket a kezed,
s én csak ízlelgetem
mozdulatod kanálnyi csendben,
hogy gazdagítson.
Lelkedből mersz erőt
nekem egy-egy könnycseppben.

Elernyedtek éveid
ujjaid hegyén.
Már kétszer fogsz,
hogy megtarts magadnak,
hogy soha el ne engedjél,
ha menned kell.
Szólj rám, maradjak,
hogy felnézzek rád,
mint egy új Messiásra.

Az önfeláldozás lehet ilyen.
Én meg beleremegek e varázsba,
mikor kezed kezemben... megpihen.

Közönyök közt

Nem az vagyok, akit bennem láttok.
Hát hogyan is ismerhetnék rátok.

Elhagytatok, kihaltak őseim,
Barátaim és ismerőseim.

Lehullt a Nap, tévelygek idelenn,
Mint aki magának is idegen.

Járt utakon visszafelé lépek.
Lábnyom sincs már. Nem botlom belétek.

Kapum nyitva, ablakon pókot sző
Sarokvasból a rozsdálló idő.

Lábam elé szívem is kirakom,
Törje össze azt, aki kirabol.

Jönnek velem szembe a közönyök,
Magamnak már vissza se köszönök.

Átnéznek rajtam, hogy meg ne lássák
Arcomon a maguk arcvonását.

.

Nem kell

Nem kell
már a lárma,
csend kellene végre.
Háborús csatazaj,
öldöklés helyett
okos béke.
Kézfogás.
Új ünnep.
Nem hangzatos szózat.
Olyan fegyver kell,
ami harangszót ad.

S ha imára hív Isten
bűnöst, bűntelent,
tedd félre haragod,
mit a gyűlölet szít.
Indulj, kövesd,
s béke lesz. Béke.
Ő ítélkezik majd
mindenek felett.
Mit számít az,
kié a végső szó,
kié az érdem.

Hullj térdre előtte,
míg nem késő.
Még nem...

Játssz velem

Játssz velem
napsugár
emelem a tétet
eddig követtelek
árnyék voltam
csupán
kevés az időm
adj még egy
elégtételt
hadd legyek most
én a fény
te meg légy
az árny

A szó hal(l)hatatlan

Hol léha harsogás
üt zajt
a verssorok közt,
sok hasonmás rím
csacsogva csorog.
Habot vet
a felszín.

S hol
gondolat van,
lélegző
partszegély,
a mélyben
a csend beszél,
mint a szív
ha dobban.
Ott a szó
a csillagokban is
hal(l)hatatlan.

Napjaim

Vágyaim mind-mind földhöz ragadt álmok,
növelik egyre éveim hadát.
Minden MÁRA csupán HOLNAPOT várok,
s minden HOLNAPRA a HOLNAPUTÁNT.

Mégis vonz a MA rejtélyes varázsa.
Bekopog hozzám ismeretlenül,
s mint aki siet, nincsen maradása.
Ahogy megjött, úgy el is menekül.

Rég nem számoltam soha az éveket.
Ma meg fukarrá tesz gyérülő sorsom,
hogy tengődjek egy fél- életnyi torzson.

Mert az úton előre menni nehéz,
hogyha az ember csak visszafele néz.
Észre se veszi már, hogy megérkezett.

Féltés

mit szépnek
láttatott rég szemem
és foglyává tett,
mára gyönyörű
hamvadó parázs lett.
Minden ékszerem.

Arcodba rejtek
minden nőt
és féltem hatalmad
felettem,
hogy holtom előtt
elemésztem magam..
Értetek.
Önfeledten.

Korán

Korán őszült meg az apám
Nem volt még negyven éves sem
Homlokára vésett a sors
Mély barázdákat élesen
Gőzölgő vasalók tüzét
Hitével tartotta ébren
Tűzkarikákat fújtatott
Az égig vastüdejével
S csak varrt térdére hajolva
Elátkozott éjjeleken
Olykor felállt nyújtózni csak
Hogy nekem óriás legyen
Daliákat szült szövetből
Kréta olló így alkotott
Formát adó keze által
Emberszabású alakot

Majd kereste a tű fokát
Már az ujjával is látott
Neki rongy élet és fércmű
Jelentette a világot
Nekem meg ő ha nélküle
Aludtam el sok éjszakán
Míg vékonyodtak évei
Kötélnyi lett a cérnaszál
Mellyel úgy fűzött magához
Egy-egy öltésével szótlan
Mint árván csüngő karjait
Férccel készülő zakóknak

S úgy hagyott itt mikor elment
-Ne fájjon az ha nem látom -
Mint rég mikor fölém hajolt
S átsuhant a kis szobánkon

Varázstükör

Már megint követsz. Arcommá formál
tükröm síkján a fény és árnyék.
Összetörtebb vagy a megszokottnál,
mintha csak a jövőmbe látnék.

S beléd. Jobban, mint magamba, hisz a
múltban sokszor szemre-vettelek.
Ma meg inkább te nézel rám vissza,
mint egy élő lelkiismeret.

Te jó vagy. Tudom. Sokkal jobb nálam.
Ráncaimat én feszítem rád,
hogy viseld a kort. Meg se sajnállak.
Láss, mint én. Saját szememen át.

Ne hunyorogj. Te kristálymosolyú.
Léted létemhez kötött. Ne félj.
S ha elemészt majd együtt a sorsunk,
tégy úgy, mintha nem is ismernél.

A kés sikong

A kenyér beszél
A kés sikong
E földre születtél
Bűntelen és vétlen
Élned ősi jog
E morzsányi létben

Fehérben
Feketében

S míg teremtő vágy vonz
Hogy hozzáférhess
Ez örök csodához
Vesd el magod
Arass
Késed legyen éles
Kenyered hallgatag

Hogy
Életben maradj

Főnix

Ki élemedett korában hiszi még
szirének énekét, s úgy várja a hajnalt,
vágya se csillapul, tüze se lankad.
Emésztő szomj gyötri lázadó szívét.

Mért sújtaná vád, mint egy elítéltet,
hogy újra jár meghódított bércein,
hol a magasság szédítő fényben ring,
s a csillagok újabb csodákat ígérnek.

A múlt tér vissza így egy kurta percre,
idők kútjából visszhang szól, szeretsz-e,
s újra boldog, míg Ámor vére hajtja.

Édes gyümölcs ez, meg is szenved érte
ifjúnak hitt lángoló szenvedéllyel
Főnixként, ha százszor is belehalna.

Józan tisztaság

Aki nyitott a szóra
szót csendből is merít
az élteti csak
ami szívében lappang
s hordja dús terhét mint a méh
nektárt gyűjtöget
édes ízeket
s ha megbántják
egy cseppje is elég
hogy megbocsásson

Hallgat
nem vagdalkozik
hagyja s keresztre feszül
érvek iramos hadától
igazáért a szó
ha tiszta
s harmadnapon halottaiból
feltámad mint az Isten

Önmagától

Útravalónak

Nem kell végigmondanod,
hogy mit akarsz,
mikor áld nyelved,
vagy perelsz velem.
Szemednek nyiladozó
csillagait,
s minden szavadat
már jól ismerem.

Mégis hiányzik a szó,
fáj ha hallgatsz.
Mondj jót, vagy rosszat,
hogy visszaszóljak.
S ha hív az őszi alkony,
terítsd rám a
megfáradt csendet
útravalónak.

Egyik s másik

Csordultig tele
a szív panasszal.
Ilyen az ember.
Egyiket megfojtják,
ha szólni mer.
A másikat meg,
ha hallgat.
Ki mondja el, hogy mi fáj
a pénzen vett, az áruló,
ha nincs más.
Gaz csak gazt takargat.
Hörgő szájbűz ott
az igazság,
hol megromlik a szó,
s átokverte baljós jel
a csend is.

Ki az Istent féli,
ki a hatalmat.

Az egyik nem nyer,
a másik meg veszít.
Mindkettőt hite, s lelke
feszíti keresztre.
A meg nem valósult csoda
bevont hadi lobogó.

Egyiket pokolra szánják,
mert hallgat,
-mintha nem lenni lenne jó-
másikat, mert szól.
Ugyanoda.
Pedig egyik is,
másik is
életrevaló.

(Kép: Egyed Emese: Kiáltás)

Deákné...s a vászon

evallom, nem voltam különb másoknál,
bár némi vásznat emlegettek rég.
Voltam vásott kölyök, máskor meg derék,
sőt derekabb annyi más vásottnál.

Megtettem mindent, azt is, amit nem kell,
lássák, nem vagyok egy-részre hajló.
Őserő vonzott, éreztem, mi a jó,
megbékéltem saját vétkeimmel.

Hírbe hoztak csak, de szép volt Istenem,
mintha a mennyben parázson járnék.
Bevallom ártatlan voltam, s Deáknét
sajnos ma már meg se ismerem.

Lámpagyújtogató

Egyszer bűbáj,
másszor műbáj.
Ilyen a NŐ.
Égi lámpagyújtogató.
Felkorbácsol
mély álmából,
s ha tüzed
lángra lobban, elringat,
mint napfénytől
kicsorbult tükrét a tó.

Mindig más, mint amit vársz,
hogy szerethesd... másságát.

Haragja csábos,
vonzó angyalarcé.
Öröme dühös,
mint száz ördögé.
Poklok tüzére vet,
hogy vele égj el,
vagy keresztre feszít,
s mennybe visz bűntelen,
mint egy megtört latort.
A vágy mohó,
a test telhetetlen,
hogy ellenálljon.

Sorsod Ő, s végzeted.
Történjen bármi,
lábadról levesz.
A férfi tehetetlen.
Megtanulsz befele látni,
s már nem tudod, mi a való,
mi a képzelet.

Ráhagyod, hallgatod.
Hallgatni jó....

Elvakít szépség és gyönyör,
ha mennél,
láncra ver, visszatart,
s ha maradnál, úgy dob el,
hogy szeme se
rebben.

Kőfalak

Sírok várnak rám,
mindenhol sírok.
Sóhajcsokrok.
Csendkoszorúk.
Magamban hordom
érlelő csendjét
amerre járok...
halottaimhoz
hasonlítok.

Őket keresem,
-anyám, s apám-
ahogy ők kerestek egykor,
s visszamerengek még
az élet ravatalán.
Magamat sajnálom.
Kiterítem csendben
földi létem,
hogy egész legyen
minden részlet velük,
mit összerak bennem múlttá
fájón a képzelet.
A lélek kitárul,
s meghal a szó.
Sápadt sírokon
rideg márványfalak,
összekötnek,
elválasztanak.

Ki hallja meg itt
vad lüktetését a szívnek,
ki felel nekik,
ha visszaszólnak.
A hantok hegyekig nőnek,
előjönnek a holtak
egymás után.
Ők kérdeznek csak,
a falakon túlról jöttek
-gyermekem, jól vagy-
választ se várnak rá,
hallgatunk mind.

Így láttat a szem,
míg sugall a szív.
Az idő elfogyaszt mohón,
szűk teret szab kinn az élet,
s végtelent itt benn.
Megyünk tovább,
mintha nem fájna semmi.
Kiszáradt patak medrén
botorkál a láb,
éltetővizek forrását keresi.
Nem találja.

Itt megnyugvás vár,
örök csend, lelki béke.
A megkésett korán jött,
a korai meg későn.
Hiába óvták egykor
élettől haláltól
kétségbeesve őket.
Itt találod mind...
Az elsőket
és az utolsókat.

Hexameterek

1., SZEXAMETER

Nyílik a nő dús
kelyhe, virága
karodban a vágytól.
Bölcsőt ringat
a csípő, ájult
csók tüze lángol.
Égre kibomló
bolyhos ölében
hold-tavi kráter,
izzón láza kigyúl.
Gyönyörét ne kutasd,
de találd meg.

2., MONDD, EZ A REND

Fejbe ver orvul
a múlt keze még ma is
újra meg újra.
Mondd, ez a rend,
tűrj, mint rég,
s fogd a pofád be
gyanútlan.
Ölj, vagy ölelj,
nem számít semmit,
hogy ki a bűnös
itt, hol a pajzsra
emelt sunyi
gyáva gaz
érdemesült hős...

Gyávaságból

Ki gyávaságból tart veled, s tagadja,
-mosolya harag, áttetsző vérgőz-
sebeket ejt, s a tőrét sebben hagyja.
Engedi, hogy közelébe férkőzz.
Bókja csikorog, loboncos lángot vet,
-belül tisztán szól, de kívül hamis –
képtelen kimondani azt, szeretlek,
mert menne is, meg maradna is.