Csak azért is

A vágy mindent megelőz
Időt
Tavaszt
Szerelmet
Mert türelmetlen
S ha késik
Ha várat
Ha nem jön
Akkor se engedd el

Végy nagy lélegzetet
S virágba borul
Mert türelmes
Úgy álmodik
Új időt
Új tavaszt
Új szerelmet

Kérdések, talányok

Mindegy, csak nyerítsen...)))

Seres László:
KÉRDÉSEK, TALÁNYOK

Mi lehet-ez? Csodabigyó?
Szarvasbogár, vagy űrsikló?
Tűzokádó sárkány nyerge
fatuskóra tekeredve?
Vagy földre szállt égi patás,
szárny-nélküli pacidarázs?
Juhar-cincér ízelt lábbal?
Ugye Minó... eltaláltam.

Ne is kérdezd Papa, hogy mi,
hagyjál békén lovagolni.
Még hogy bigyó? Szarvasbogár
mászik a rét ágas bogán?
Vagy űrsikló? Lehetetlen.
Nem így néz ki egy Challenger.
Nem is tüzes sárkány nyereg,
amin haza ügetelek.

Tudod, engem nem hoz lázba,
mint Blökid, ha rongyát rázza,
s méregbe jön játék helyett.
Nekem játék bármi lehet,
ami nyerít, mind megmászom,
mint a sünt a jelmezbálon
EU-s módra. Egy a szabály.
Minden faló zabot zabál.

Megpróbáltatás

Fetrengtem már félájultan a földön,

amit lelke-hagyott testem mímelt csak,
s pokolra hullt minden egyes porcikám.
Menekülni akartam anyám elől
tüzes kályhán, kidőlt szenesvödrön át
minden áron. Valami rosszat tettem
kölyökként, sok jó közt, nem emlékszem rá.
Vagy feledni szeretném mindörökre.
Szeme villant, szikrát szórt. Láttam dühét,
mint magára öltött viseletlen új
ruhát s minden elképzelt bátorságom
partra vetett csónakként feneklett meg.
Kifordult belőlem, mint ásónyomból
darabokra szelt csomókban a tarack
kudarcos sorsom enyészetnek szánva.

Nem korholt, kezet is alig emelt rám.
Azt az áldottat, mellyel ölelt, most meg
ámulatba ejtett, hogy mire képes.
Elterültem moccanatlanul, ahogy
filmekben láttam premier plánban
térdre hullni a hősöket. S míg anyám
jajongott, hogy mit tett s mi lesz most velem
- vízért kiáltott, szinte öntudatlan -,
s elrohant. Én örültem, szabad vagyok.
Tervem bevált, a próba sikerült,
szinte kedvemre való volt e színjáték.
Gyalázatos szerep - tudom s ma már értem -,
mit nem oszt rám senki, se sors, se végzet,
csalás az, magamért játszom, magammal
eltelten. Tanulsága életre szól.
Ő hagyta rám. Tán meg se érdemeltem.

(Kép: Internet)

Perpetuum mobile

Szülők, gyerekek, szülők, gyerekek...)))

Seres László:
PERPETUUM MOBILE

Lassan elengedem két kezed.
Magadtól lépsz, mégis féltelek.
Tétován, sután,
kósza felhő jár
így a nyár után.

Totyogva pirinyó lábadon
virágba szökkensz az ágakon.
Tétován, sután,
illatár vonul
így a nyár után

Ma még itt vagy velem picinyem.
Hogyha itt hagysz, a Föld felbillen.
Tétován, sután,
esthajnal jár
így a nyár után.

Várnak szép álom-szőtt városok,
szívemen a jövőd átoson.
Tétován, sután,
ringó kalász jár
így a nyár után.

Indulj az útra, ha menned kell,
felnőtt lettél - látod - gyermekem.
Tétován, sután,
fénylő csillag jár
így a nyár után.

Lesz barátod, ellenséged is.
Kiálts, s meghallom, ha hívsz, segíts.
Tétován, sután,
őszi avar jár
így a nyár után.

Visszatérsz egyszer, a kör forog.
Gyermeked kezét már te fogod.
Tétován, sután,
s elindul ő is
majd a nyár után.

Tanácstalan tök(él)etlenség

Vérlázító agyrémes bürokrácia...)))

Seres László:
TANÁCSTALAN TÖK(ÉL)ETLENSÉG

Tudnák azt hogy mit
De nem tudják miért
S ha tudnák hogy miért
Nem tudják hogy mit

Tudnák hogy honnan
De nem tudják hová
S ha tudnák hogy hová
Nem tudják honnan

Tudnák hogy meddig
De nem tudják merre
S ha tudnák hogy merre
Nem tudják meddig

Tudnák hogy kinek
De nem tudják mivel
S ha tudnák hogy mivel
Nem tudják kinek

Tudnák hogy mennyit
De nem tudják hogyan
S ha tudnák hogy hogyan
Nem tudják mennyit

Mert tudni tudnák
De nem tudni a jobb
S ha mégis jobb tudni
Akkor se tudják

(Kép: Internet)

Kő kövön

"Bizony mondom néktek, nem marad itt kő kövön,
mely le nem romboltatik (Máté 24)

Seres László:
KŐ KÖVÖN

Nemzet támad nemzet ellen,
országok népe hadba lép.
Éhínség pusztít,
döghalál arat.
Hold se fénylik már, nap se kél.
Gyűlölet gyúl - menthetetlen -
s a felszított szenvedély
gyilkolni buzdít
a kereszt alatt.

De tudd Ember, nem ez a vég.

Hamis krisztusok, pogányok
kísértik meg Isten tettét
a mindenségben,
mint csodatevők,
s elhiszi a hitetlen nép
az angyalarcú sátánok
életmentő leheletét
holtan is, térden.
A nincs levegőt.

De tudd Ember, ez se a vég.

Bizony mondom, így kell lenni.
Szenvednetek kell mindenér'
hogy, aki erős
- akár a szikla -,
vihartüze se tépje szét.
Üdvösségre ott fog lelni,
hol a bűnös kishitűség
kórja felett győz,
s hozzám majd, mint a
tékozló fiú... visszatér.

Tudd meg Ember, az lesz a vég.

(Kép: Internet)

Jó lenni Embernek

Jó lenni Embernek - azt mondják -, Uram.
Mások kegyeit mégse keresem.
Hamis istenektől el nem ájultam.
Mi sokan vagyunk, ők meg kevesen.

Szót facsarnak, dünnyögnek, ahogy vásott
kölykök szánkba rágva, hogy mi történt.
Bűnük, hogy elhiszik a (gl)óriások,
Ősi jussuk nekik az öröklét.

S hogy nem kellesz nekik, észre se veszed
a világot faló éhes termeszek
között, hol jog, rend, hatalom elrettent.

Rád hivatkoznak újabb ezer évig
magad ellen, míg álmaik beérik.
S áldják az elvetett magot. Az Embert.

Nők

Egyik szeret,
másikat szereted.
Egyszerű ez,
mint a kétszerkettő.
Meghalsz azért,
akinek nem kellesz.
S elfelejted,
ki nem feledhető.

Nihil nimis

Ó áldott semmittevés
-vallod beavatottan-,
s kínjai közt érleled
szétfutó napjaid.
Tékozló arculcsapás
tett nélkül a szándék.
Indulnál, mint a nyíl
felajzottan, mindig.
Tegnap, ma és holnap.
A kérdést, hová, minek,
soha fel se teszed
se magadnak, se másnak.
Jól van úgy, ahogy van.
Nem érdekel a válasz,
így csodás az Élet.
Valahová végül
úgyis megérkezel.

(Kép: Internet)

Ne várj

Ne várj többet az égig érő fáktól.
Ne várj, ha szédít rügyfakasztó mámor,
elég a csókja, teste, óvó karja,
ha érett gyümölcsét neked ringatja.

Ne várj többet, ha gyarló mód csak várod.
Ne várj, ha félsz feladni sok-sok álmod.
Aki új hittel ébredni se képes,
elvetélt jussa sovány fizetség lesz.

Ne várj többet, hajts fejet kelő napnak.
Ne várj, ha tévhiteid elragadnak,
s azt hiszed, a sekélyes folyómedret
víz felett járhatod, ha úgy van kedved.

Ne várj többet egy lángra gyúlt szikrától.
Ne várj szerelmet, míg szívekkel játszol,
s van, kit felültetsz, s van, aki felültet.
Magadat add, s lesz jövőre is ünnep.

Ne várj többet, mert nem lehet csak várni.
Ne várj, indulj el, s merj hazatalálni,
akkor is, ha az év gyötrelmet hoz rád.
A véredből vétetett ez az ország.

Ne várj többet, míg álmodni mersz nagyot.
Kiterítő fagy foglya vagy, tetszhalott.
S mégis, ha érzed, közeleg a veszted,
Vidd tovább a válladra vett keresztet.

Álomcsend

Altató nélkül...kis írigységgel...)))

Seres László:
ÁLOMCSEND

Kábán lógok négy kötélen.
Talpam alatt süvít a szél.
Álomcsendes éj ölében
bóbiskol a zöld hintaszék.
Pislant a ház, puskák, tankok.
Dömperek, meg a kis kutyám,
turbékoló vadgalambok
ásítoznak a fenyőfán.
S láthatatlan angyalkezek
szender-szöszin, hol ring a hold
kioltják a mécseseket
egy pislákoló csillagon...

Feszítsd meg Őt

Ha megfeszítenek aljas
Parolázó tűzben

Tűzben égől hitvány senkik
Senkik is maradnak

Maradnak vérgőzös latrok
Latrok a kereszten

Kereszten Isten nélkül

***

S ha magadat feszíted meg
Áldozatként másért

Másért égő tűzhalálban
Tűzhalálban elvész

Elvész minden bűnöd veled
Veled lesz az Isten

Isten mindig veled lesz

(Kép: Munkácsy Mihály: Golgota)

A menny nem eladó

Mennybe emelne,
mi mást akarhat.
Mi hiszünk,
ő csak remél.
Tudja jól,
poklok pokla lesz
annak, aki hallgat,
s annak, aki szól.
Nincs kímélet.
Pofára néz,
nem szembe.
S úgy ad, hogy elvesz.
Álmon felül méri
bőven eleresztve
néhány baksisért
a megrövidített
mindenséget.

(Kép: El Greco: Jézus kiűzi a kufárokat a templomból)

Felsajdult fájdalom

Anyám már nem is veszekedett vele,
aggódva szólt csak, jövök már, ne félj,
s letagadta apró tévedéseit,
mikor elengedte álmát az éj.
Pedig szíve majd meghasadt szegénynek,
amíg mosolyogni volt kénytelen,
ahogy rég, vadul ostromló tűzárban
nemet mondva, hogy övé legyen
megsebzetten is, őt meg parázsként
hordta tenyerén egy életen át.
Könnyei csendjében szépült meg a szó.
Édes kényszereknek adta magát.

Akárhogy is volt, apámat sajnálta,
s azt, aki volt, míg a szellem intő-
jelként feszegette szűkülő terét.
Önmagából fordult ki az idő.
Lét és anyag hiába ostromolta,
egy vacak cipőért le se hajolt.
Átengedte már szavainkat magán,
hogy melyik a bal és melyik a jobb...

Csak megállt büszkén, lebegett felettünk,
felsajdult benne a lehetetlen,
s árnyat vetett a lezúduló fényre.
Nevetett rám s én visszanevettem.
Az égre lesett, Istent emlegette,
válaszra várt a földig hajolva.
S kezében a felemás félcipőkkel
elindult, mintha lába se volna .

(Kép: Internet)

Megvakító varázslat

Kinyílt ököl és bezárt tenyér.
Kivetkezik magából
csontig a világ.
Egyszer üt,
másszor simogat.
Husángcsend kalácszajban,
a fákon szilvakék álom.

Megbékélt, holt akták közt
nyugszik csak a lélek.

Kitárja ajtaját a múlt,
az agy rozsdáll,
befogad,
kihagy.
Ajtónálló se kell már.
A titok szabad préda,
hallgatni nem tud, feltárul
s ha szól, magára se ismer.
Nincs senki, aki higgyen,
nincs, aki reméljen,
mi volt,
mi van,
mi lesz.

Megvakító varázslat.

Úgy történt minden,
ahogy akarjuk azt,
hogy megtörténjen.

(Kép: Internet)

Álom-vizió

Álom botorkál, üvegtestű fények
idegrostján kergetőzöm veled,
lógok a semmi megfeszült falán.
Szememben sugárhantokká görbül
a távoli part, öblök, jégtorlaszok.
Horgonyt vet az égre a katamarán.
Most festi csobogását rá a csend.
Harangkötelek, lógó erek. Vérben
úszó árnyalakok, tetemek közt
zuhannak a tenger ölébe sorban
egymás után négylábú emberek.

Hol jársz Kedvesem. Merre viszel.

Testem érfalain túl hemoglobinjaim
dobja lassuló ütemben pereg.
Támad a bronz-vörös-fehérje had,
S indigó-kéket fest fel az égre.
Szendergő eszméletem ajtaját
kulcsra zárta a múlt s magamra hagyott.

Látod, ettől se kell többé félned.

Mellkasomban púposodik a csend.
Szinte fáj e megroppant boltozat
eresztékei alatt mind, amit hordok.
Szív, máj, vese millió darabban.
S a régvolt test-(s)vér csak rólad álmodik,
ahogy elzsibbadnak tagjaim újra.
Keresem emléked, hogy szóra bírjam,
- belőled lobbant fel tűzdallama-
sóhajodból, mint a megrészegült
hárfák húrjain a néma hangok.
Négy falat forgatok magam körül.
Hallgasd, serceg, a tegnap sül rajta,
s könnye hull, égett zsír szaga árad.

Gyere, várlak. Ülj mellém vacsorához.

Hogy mi volt ma, arra nem emlékszem,
s hogy holnap mi lesz, nem latolgatom.
Képek, szavak urnasírba hullnak,
rám zárja az ég rozsdás ébrenlétem.
Merre jársz, nem látlak. Jöhetsz még.
Kihez, minek, hisz már én sem vagyok.
Ajtót nyitok agysejtjeim résein át,
- magamnak, magamhoz- hogy ne csengess,
ha megérkezel Te idegen, ismeretlen vendég.

(Kép: Internet)

Álmod könnyű volt

Egymásba dőltek a fellegek.
Valahol kivert kutya csaholt.
A hajnal is beleremegett,
karjában csontig fagyott a hold.

Szél zizzent, a fény bekönyökölt,
vér pezsdült hulló tűz aranyán.
Félig ébren párnáim fölött
őrzöm az éjt, aludj még Anyám.

Úgy vigyázom mozdulataid,
mint jégpáncéljukat a hegyek,
mit kelő nap tüze alakít.
Meglopom álmod, hogy veled legyek.

Messze jársz most, haza vitt a vágy.
Három nap veled, amíg itt vagy,
Mindenem. Neked fájó hiány.
Szülőfölded csak otthon ringat.

A hajnalt várod nap-nap után.
Mégis, míg vagy, gyermek leszek én
kamasz-hittel, félszegen, sután.
Ifjúságom újra visszatér.

(Kép: Internet)

Beszéltem a szívemmel

Beszéltem a szívemmel
Mi a bölcsesség ára
S mi amit az agy felfog
Már az első hallásra

A bölcsesség búvó csend
Mint a tiszta szerelem
Megosztozik mással
Hogy kincse is több legyen

A tudás önzőn zajong
Hogy túllépjen másokon
Magáért dohog az agy
Fenn a barikádokon

Beszéltem a szívemmel
Ha tudásra szert tennék
Nem azt nézném ki vagyok
Hanem hogy ki lehetnék

S mi lesz a juss egy életért
Többé már nem fájlalom
Bölcsességből örömök
Tudásból meg fájdalom

Felsajdult lélekkel

Sárbogárd katonai alakulatainak állíttatott
Légvédelmi Emlékhely avatóra...)))

Seres László:
FELSAJDULT LÉLEKKEL

Behálóz az éj, árnyat vet a holdra,
a remény mégis újjászületik,
mintha az „ egyszer voltak „ mesemondója
éltetné tovább szellemtüzeit,
újra kél szívünkben a csillagvarázs,
s feltámad Ezredünk Mezőföldön,
-harci-kiáltása őssejtrobbanás-
ércbe vésetik neve, hogy örökön
fennmaradjon, míg lombja fényben ring,
s bölcsebbé lesz a hallgatás csendje.
Visszahozza emlékek seregeit,
hogy vére e földet megszentelje.

S ha széthullunk, - mondd - ki őrzi erényét
tépett sebeinknek. Lélek vagy a test,
ki mondja ki azt, nem hiába éltél,
s hogy hitedet újra megteremthesd,
légy te érző szövete, bárhol is jársz.
Itt voltál, mint termő mag vetése,
gyűrőbe font tüzérnyi sors, égi láz,
radarok pásztázó szívverése,
lüktető raszterek, szétszórt vad tüzek
Fárosza, mikor véget ért az út.
Nem roppantál bele, mikor feltüzelt
rakétáid mennyei lángra gyúlt.
Túlléptél téren, időn, s annyi poszton,
ami kijutott, s volt hozzá erőd,
hogy kishitűségedtől is megfosszon
az esküd, a haza minden előtt.

Vágytál asszonycsókra, megtartó ölre.
Arád a had volt, út az otthonod,
csillagokba vesző légterek őre,
hogy vágyaid menetben ostromold.
Már nem alkudhatsz, a leltár készen áll.
Ötven év, szinte egy emberöltő,
neved őrzi ezred, zászlóalj, osztály,
ahogy testét átszabta az idő,
mint Sárvíz medre e kies vidéket.
Ma hadtalan lett e kancsal világ,
s kik szíveikkel összenőve élnek,
tudják, állva halnak meg, mint a fák.
S mindazok, kik már csillagokban vannak,
örök fényben hullámzó tájakon,
rangot adtak itt egykor a hadnak,
főhajtás a jussuk, nem szánalom,
s míg felsajdul a lélek, esküd éltet,
kell egy hely, hogy múltad ércbe véssék.
Katona vagy, ez legszebb örökséged,
hogy emlékezz, ha gyötör a kétség,
a honért égőn, míg szíved feldobban,
kiért egy életen át hű lettél,
s magához láncol elszakíthatatlan.
Mert ez a hazád, ide születtél.

(Sárbogárd, 2011 június 25-én)

(Kép: Internet)

Ajándék ez

Van-e ajándék,
miért nem kell tűzben égni
rügybe lobbant testtel,
csak elfogadni a sors kegyét
izzó remegéssel,
mely termékeny öledbe hull,
mint égi áldás, mennyei manna.
Elég ajtót nyitni előtte,
mikor jön a fénylő Szellem.

Mert ajándék az élet,
amit kaptál, minden más,
amit vágy, erő, értelem szül
s a sors formál, kihívás csak,
próbára bocsátás a földön,
hogy küzdj, alkoss, teremts,
de dönts, mikor ha döntened kell,
ne csak mérlegelj.

Könnyeket kaptál és mosolyt,
mint annyian, válassz, mire mész vele.
A mosoly megrészegít,
ha túlárad csillámló patakja
s szétfolyik arcodon.
A könny útnak indít,
mint aki viharba került,
hogy hazaérj
és szeress.

Most itt állsz,
hogy rajtam kérd számon
mindazt, amit erőm felül
tettem eddig érted,
-magam ellen-
de mégis magamért.
Okokat keresel
fénylő bércek felett,
hogy mélybe ránts,
mintha én lettem volna
utadba került zátony,
hogy tengereken át sodródva
értem kockázatot vállalj
darabokra törve.

Most mégis belém kapaszkodol,
hisz oly messze még a part
s végtelen a kéklő magasság.

Látod, ajándék a harc is.
Vállalnod kell. Mi mást tehetnél.
Erőd véges, mi Istenhez emel,
s addig küzdened kell, hogy tovább élj.
S nem csak értem, önmagadért,
míg megcsendesül a lázadó szív.

Mentőövet dob eléd a sors
még egyszer.
Utoljára

Rajtam megpihenhetsz.

(Kép:J.M.W. Turner: Hajótörés)

A felcsillagozott égen

Ketten írjuk a verseket.
Én, meg Ő, második énem.
Ő ifjan vadat s nyerseket,
én konszolidálom vénen.
Ő álmodik, én nem alszom.
A jövőt ő, én a múltat
könnyedén magamra szabom,
Ő igaznak, én hazugnak.
Ő kérdez, én válaszolok.
Gyökerét óvja így az ág,
ősét a világra-hozott,
s kételyek magányába zár
rejtélynek, örök talánynak,
hogy kibontsa virágait
gyenge kelyhéből a mának,
fölém nő, szinte elvakít
a felcsillagozott égen,
hol műfényeket sejt szívem,
Ő még nem, hát ezért féltem,
s naivan én is elhiszem,
míg ráhagyom, hadd ragyogjon,
mint fénylő csillagrendszerek,
hisz én voltam ő -egykoron-
s holnaptól hátha ő leszek.

A csend vakít

Ne bújj
Ne rejts
Ne hallgass
Ne csak
A versért
Verselj

A csend vakít

De láss
De szólj
De kiálts
Mondj valamit
Mindig
A verssel

( Festmény: Kedei Zoltán: Danka kútja )

A pillanat (2)

Ami van ami éltet
csak az a tiéd
élvezd csábító varázsát
szívedben amíg ég
ringattasd el magad
vele szerelmesen
s öleld át bölcsen
ha lebukott a nap
ringasd őt el
zubogó források
tisztító tüzében
mint aki el se ment
meg se érkezett
csak van s örökké tart
beléd ivódva
mint a pillanat

Ami volt a múlté már
többé ne is keresd
ki jóban rosszban
melletted áll
csak azt szeresd
ébredő tavaszban
lángoló nyárban
lombhullató őszben
a tél viharában
újra s újra s ha veled van
akkor is fogadd be
mint egy ismeretlent
mintha most kezdődne
minden elölről
leszakítva egymást
a búvó rózsatőröl

S ami lesz az álom
az is rajtad múlik
minden békekötéstől
minden háborúig
élvezd a van-t
az örök elmúlhatatlant
hogy Isten is megáldjon
s szeresd aki szeret
hogy a perc örökre
megálljon

Retúrfütty

A sulykot rég elvetni készülök,
ahogy gyermeküket a bérszülők.
Ne nyomjon teher, nyomot se hagyok.
Több leszek magamnál, ha nem vagyok.
Kilátás nincs, vakablak résein
retúrfüttyökből megérzéseim
minden érve visszájára fordul,
elfogadott lesz, -szinte attól koldul-
s megutáltat régi, új ideát,
amelyben a szem hall. A fül meg lát.

(Kép: Internet)

Végítélet

Mennyi év s mind a vállamon.
Elnyűtt perceit vállalom.
Lelkembe ivódik bölcsőtől a sírig,
amit kegyként adott a sors,
nem maradtam érte adós,
napfényért cserébe, mint mások cselédje
nem kértem könyörületet,
zokszót, ha vert, nem ejthetett
kínok közt az ajkam, nem lázadtam.
Örültem tavasznak, nyárnak,
fagyban nyíló hóvirágnak,
s azt szerettem, aki bemerte vallani,
hogy fordul kulcsom a zárban,
amikor karjukba zárnak.
Tiszta szavakat kerestem,
akkor is, ha bűnbe estem
magamra hagyottan s vergődtem a porban.
Hittem, hogy jobb idők jönnek.
Romok közt is virág nőhet,
s követni akarnak, akik megtagadtak.
Mégis annyi csalódás ért
a szóért, a hallgatásért,
hogy kimondhassam azt, ki az igaz, s ki a gaz.
Lelki békét csak az adott,
hogy tudtam mindig, ki vagyok,
mivé lehetek én ezen a földtekén,
s mire mennék csak magammal.
Napfény nélkül nincs több hajnal,
s nincs a sötétségben újra ébredés sem.
Az ősök vére szült erőt
talpon maradni más előtt.
Tudom, míg az ég zeng, az még nem a végzet.
Meg kell fizetni mindenért,
vakságomért, a hitemért
kivetett bírságot annak is, ki áldott.
Gonosztevő mégse lettem.
Arattam is, meg vetettem,
amit bennem érlelt vajúdva az élet.
Hegycsúcsokig nem jutottam,
csak vágytam rá s elindultam
az ébredő fénnyel, hogy majd odaérjek.
Siker és kudarc oly sokat
keresztezte a sorsomat,
s vad meredélyeit megjártam egyre mind.
Nem bántam meg. Így alakult.
Varázsszerként gyógyít a múlt,
amíg útra készen vele szembe nézek
földig lerogyva két térden
megvallani, hogy mért éltem,
mi volt, amit kaptam s mi, amit én adtam.
S ha elítél az utókor,
hogy kijutott rosszból, jóból,
vagy felment, már könnyebb. Elfogytak a könnyek,
mosolyok, intő vészjelek.
Indulok s majd megérkezek
valamikor egyszer, s az ítélet: Csend lesz.

(Kép: Major Anka)

Kacsintásod

Hunyd be szemed, mind a kettőt,
kialszik a mécsesed.
Falnak fordult a világ is,
a nappalból éjjel lett..
Majd gyújts fényt, az egyikben csak,
újra égve, áhítón,
érezzék, hogy a szeretet
áttör szempilláidon.
S ha kinyitod mind a kettőt,
-hogy ki szeret, láthatod-
megszépült lobogó fényed
belőlük is rád ragyog.

Értékeink

Írj gyönyörűt
Mint anyáink vajúdása
Mondj igazat
Fájón minden elmúlásra
S hazudd azt
Amit soha nem szeretnél
Hogy a gyönyörű
Bár lehet hogy szebb a szebbnél
Csak akkor igaz
Ha igaz

Érccé kövült

                                                                        (D.A. születésnapjára)

Érccé kövült napjaid rád formálják
örömök s kínok közt a mesterkezek.
Nem életmű még, de felsejlik már
az oázis, ahová az út vezet.
Aranyősz fürdet a férfi delelőn,
emlékeid féltőn rakosgatod.
Nem kívánod éji tivornyák vonzó
hegycsúcsait ostromló attakot.
Széllel se fordulsz szembe csak azért is,
öklöd se dönget bezárt kapukat,
vársz, s a sok sunyi hamiskártyásnak
nem játszod ki utolsó adudat.
Égi táltosod bölcsen visszafogod,
tűz feszít belül, nem vad lobogás.
Míg nyár öle ringat felhőtlen egek
virág-pázsitján, nem kell senki más.
Szavad is megcsendesül, tisztábban szól,
mint sziklákra zúdult hullámverés.
Vízbe hullt kőként válik elmélyültté
csacsogó habokban az érvelés.
A napokat már egybe számolgatod.
Megtanultad egy csepp is életre kel,
ha annyi kell épp, hogy megtisztulj benne,
mikor Isten a karjába emel.
Szállnak az évek, végül elragadnak,
lángot vet a Nap a csillagokon túl,
míg a vágy éltet itt a földön járva,
test s a lélek mindig visszafordul.

(Kép: Salvador Dali: Absztrakt óra)

Varázslat

Szirma hullt a rózsa-hónak
Galagonya gesztenye
Két pöttömnyi hadapródnak
Seprű lett a fegyvere
S amerre e had elhaladt
Isten vigyázott rájuk
Elolvadt a talpuk alatt
Hétmérföldes csizmájuk

Belefáradtunk már

Belefáradtunk, hogy szőnyeget terítsünk
minden jött-ment elé, akit nem várunk.
Megvagyunk magunk szolid igák alatt
egyedül, s mit ránk hagytak áldásként
az elődök, azon marakodunk tovább
sanda mód, s amit belénk traktál a sors,
elfogadjuk, dohogunk, mint a légzsák.
Szívünk se jajdul fel ostorcsapásra.
Örülünk a szépnek, az eliramló
pillanatnak, ha derékba törnek is.
Magunkhoz mérünk önpusztítón időt,
távolságot, lássuk, mit érünk el vele.
A teher érdekel, amit ránk raknak,
vagy mi vesszük fel vállainkra önként.
Ez szab mosolyt ünnepeken a szánkra,
fakaszt könnyeket ólomként, mint a kín,
visz előre gerinctörőn és fájón.
Az nyújt vigaszt, ami bennünk feszül,
élet, erő, ösztön, s húsunkba vájja
körmeit felhördülve, ha kiálltunk,
s meglovagolnak vérző-habzó testtel
új lovász fiúk, mert a baj nem jár gyalog.

Belefáradtunk, hogy szőnyeget terítsünk
minden jött-ment elé, hogy úgy mozgasson,
mint fogyó levegő a szomjas tüdőt,
csapdába ejtve összetört szívünket.
Mikor szólni akarunk, nem hallgatni,
magunkért, s egymásért nyoszolyás tűzben,
mely világol bennünk, de el nem éget
felszítva senkit. Sorsunk terhe másra
át nem szabható, húsunkba vág fájón,
alakít, formál a tiszta gondolat,
az elfojtott szó, nyílt, egyenes beszéd
vermekből törve a fényre, hogy lássuk
végtelen köreit az ősi földnek.

S belefáradtunk a várakozásba is,
hogy jön valaki, s ígér tévedhetetlen.
Hajtottunk fejet mi már jó néhányszor
elgyötörten, megadón, kiterítve,
mégis éjfél ütötte el a végső órát,
s vált semmivé megédesítve álmunk.
Magunkra maradtunk a sötétben vakon,
bezárt ajtóik előtt, ahogy a vándor,
ki imát mond s honáért lopva visszajár.

Csillag gyúl, az éj kidőlt pezsgőspohár.
Bölcs józanság lesz a csend. Megrészegítőn
akaszt a hold sarlót ránk, s körbe jár.
Mi hagyjuk, ahogy belénk vési újabb striguláját
könnyel, vérrel a felsíró újszülött.
Mi mást is tehetnénk, ajándék a sorstól.
Áldást hoz ránk, vagy újabb átkokat, ki tudja.
Úgy várunk lebegő varázsszőnyegen
minden évet, mint jöttet az elment helyett,
s mérget se veszünk rá, hogy megérkezik.

( Kép: Internet )