A főnök csendben elájult...

"Tévedések vígjátéka"

Még volt ló és fogat, csicsás lovasfogat
De rakétáink már Asalukot szántják
Ott sistergő tűzgömb szilánkja hasogat
Itt sárga pötty-jelek csak a vén kaszárnyát

Lógondnok is kijárt,meg zsúptetős hodály
Hogy megoldja a had a kényes lógondot
Nem érdekelte őt a harci tudomány
Szemetet,tüzelőt, mosnivalót hordott

Történt egykor hajdan,hogy Tóth névre hallgat
Lovashajtó meg a parancsnoki sofőr
Státuszuk ég és föld,bár lóerőt zargat
Mindkettő,az egyik holtat, másik élőt

A Warszawa még új, mondhatnám ékkőnek
Főnök szeme fénye, egy csillogó csoda
A fogat meg olyan, mint az éhezőnek
Ínségben kivetett maradék vacsora

Büszke volt a két Tóth saját járgányára
Befogták benzinre,a gebéket zabra
Jól megfért mindkettő az ármádiában
Az egyik ment jobbra, a másik meg balra

Még parancs jött!Rövid! Segédtiszt:-ki beszél?
Telephelyen egy Tóth, épp a hajtó szegény
-Reggel,ha pitymallik, Veszprém az úticél!
Legyen kiglancolva maga, meg a szekér!

Egész éjszaka lőcs, kerékagy, saroglya
Kellett a zsír, olaj,síkáláshoz sok kóc
Új vas is felkerült a két busa lóra
Útra lábtakaró, durva hátas pokróc

S lőn hajnal!Fogadás! A kürt majd behorpadt
Lónyerítés!Hórukk!Mint az ég, úgy zengett
Rezgő holdsugárban nyolc pata koppant
Meg Tóthé!, mikor a Főnök megérkezett

Majd büszkén mutatta be a lócsaládot
Hangja is elcsuklott s a szívében láng gyúlt
Két ló...egy szekér...kész...A Főnök csak állt ott
Mint aki álmodik.....és csendben elájult

Új év

Új év szépsége kísért
és sarkal szüntelen,
ahogy elképzelem
a még
meg se születőt,
bár hajnalom, delem
elmúlt felettem
s az alkony közelít,
mégis várom őt
s hiszem,
ha fogytán is a lencse
s a virsli rövidebb
-vele eszem-
nem lesz válogatós.
Tréfát se űz velem,
hogy kitagad
mielőtt befogadnám.

Belső békét nem szülhet szerencse.
Nevemre veszem.

Megőszültem,
vállamon sok év tornyosul már,
hogy mindent felülről lássak.
Szívemben hit a lét záloga,
többet veszítenék, ha félnék.
Aggódó lelkem
bajánál jobban ver meg
ami jön még, ha csak kesergek.

Már a megszületésénél...

Nem szabad

…nem szabad elaludni…
gyanús az átalvó
vállra-bukó fej
elernyedt izom
az altató-dalból
remegő sötét
s a vak is aki így lát
hófehér árnyakat
buja feketéket
s fenn az égen
szende püspöklilát
és gyanús a Nap
ahogy hajlik teste íve
és elnyúlik körben
üvegszilánkosra
az összetört fény
…és ébernek maradni
sem szabad…
-gyanús minden titok
amit nem láthatsz
ha hiszed hogy nem látsz
hát aludjál
hunyorog a felhő-ég is
homlokára kiül
most levegőzik a bűn
felfedi gyanútlan
gyermekarcát
s látod
hogy folyik át hangtalan
egészen a rész
könnyeinkként
az izzó magmáig
mint álmok völgyén
a holt tó
…tétlenek vagyunk mind…
ha aludni kell-ébredünk
ha ébredni-alszunk
mint a megtévesztettek…
azt hisszük hogy amit látunk
álom
s amit álmodunk
az a valóság

Ebugattát

(Kutya-monológ)
Én
hűséges vagyok
ritka kincs ez
tanúsítja több ezer év
ti
megvettetek több ezerért
vagy kidobott ebként
fogadtatok be
-esetleg más egyebekért-
de nem firtatom…
nyúlt agyamba úgy se hatol be
hogy előttetek mi az érdemem
nem is érdekel
ezzel sose kérkedem
a kóbor szukák előtt
ha néha befutok erdőt, legelőt
utánuk
látják névjegyemen ki vagyok
értem vesz meg mind
s én értük
mivel van zöld programom
füvön fán virágokon
hetyke nyomokat hagyok
három lábon
mint a suszterszék
irigyelnek is miatta
hogy
lelkem tiszta szép
és kiegyensúlyozott az életem
van házam pórázom eledelem
-még nyugdíjam is lesz talán-
míg rátok
kutya-idők jönnek
engem
emberszámba vesztek,
s játszotok velem
enyhítve a gondokat
megfuttattok valami után
amit utál minden porcikám
de bevallani nem merem
-jó hogy nem gondolkozom-
ti bíztok bennem, én visszahozom
ha kinyuvadok is
és örültök nekem
hát
mit mondjak ebugattát
jól érzem magam
nálatok
mert nem az észre
csak a szívre hallgatok
viszonzásul
felterjesztelek benneteket
magamhoz
egy kitüntető címre
mint
Tiszteletbeli
állatok

Köz(ivó)helyeink

Falra-hányt kor-só,
fél-deci,
már hangol a Zöld-ajtós.
Nem kell Cégér, jó a Bor,
a hús is olcsóbb itt a lé(t)nél.
Zörgő haraszt szelet vet,
minden az, ami…
a sör a galléré,
ha megdöntik,
mint akit szeretnek
és kőre köp(köd)ni
tilos.

Ki itt belépsz,
-mint egy szentélybe-
százhúszat ver a szív,
s tüdőben kavargó füst a slukk,
ezer év felkrákog,
ugatni csak kívül szabad,
hol a köd pityókás színezüst,
 behozni nem ildomos
ide... a kutyádat.
Lógó betűk, rikító deszkafal:
FEJRE VIGYÁZZ,
ha van
A TETŐN DOLGOZNAK
ma még
s a rend őre zordan
harsányan, bölcsen, ostobán
rád mordul olykor,
ha rosszallóan méricskéli
söröd fölött a habot a szád.
Hát húzd meg a korsód, ne habozz,
ki tudja, meddig húzhatod,
meddig húz hasznot
bőrödből sok bőrtelen.
Vonót kapsz pár garasért,
hegedűt, talpalávalót,
rittyentőset egy (le)nyeletnyit.
Ajándék-ló, nyerít s foga nő,
ritka, mint a fehér holló.
Iszol vagy innál,
ez itt a kérdés
-magát fránya-fruska kelleti-
alma hitel, nem alkudhatsz,
kihúzzák lábaid alól,
ha állni tudsz még
az anyaföldet is
nyeretlenül, mint az e hetit
robusztus verőlegények.
A fal se falaz. Füle van.
Káromkodhatsz, papolhatsz.
Itt mindent tudnak az Égiek,
akkor is, ha hallgatsz,
-szentté úgy se avat senki-
régi mutatvány ez...
frissen csapolt krigliből
félkézzel, egyedül iszod
a "sert" ki.

Mégis…
kik száj-beverten
berúgástól-kirúgásig
vakvágányon csühögnek itt,
-boldog, szabad emberek-

amennyit megisznak,
annyit érnek.
S mint a bakák zsoldosztásnál

kiegyenlíti mind tartozását
s holnap visszatérnek.
Megint.

Reményeink

Ne vedd el Uram a gyermekünket,

-kit vágy formált, mint az imádságot-

ne vedd el a terheink örömét.

Szemük fényéből vak éjbe tűnt el

hajnalt-ígérő szép, új világod.

Kioldott bombákat raktál köré.

Ne vedd el Uram, csak értük kérném

óvva a magot fagytól, aszálytól,

elvetve reménnyel, hogy teremjen

szirének csábító énekénél

úgy, hogy a poklok tüze átjárjon,

vagy a mennybe Istenig emeljen.

(2011 december 06)

Elengedlek s újra visszahívlak

Visszajöttél hozzám
sok közt egy kivétel
itt vibrálsz égőn
csontjaimban
mint aki harangszót
tart fogva kötéllel

Elengedlek s újra
visszahívlak

Harang s kötél vagyunk
megszólalásig
karjaim közt
némán elringatlak
ne bánd ha felsejlik
melletted egy másik

A vágy örök
a kétely pillanat csak

Csillagrobbanás

(Megszületett gyermekeinkért)

Kit dicsér a mű, az élő, eleven,
ki álmodott róluk lázas hajnalon,
sóvár férfi-vágy, glóriás szerelem,
vagy megformált a nő, légy, akarom.

Édes titkaink csillagrobbanása
izzó tűzzel köt össze bennünket,
hogy megszülettek, világmegváltás az
bércre hágó porszemnyi létünknek.

Mennyei küldetés, el nem vetélhet
bennünk a szépség, életünk része.
Az értelem nem kér mentséget s érvet
a gyémántból faragott egésznek,

míg bennünk milliónyi csillag kering,
mit számít, hogy elhullnak az évek,
ha az a boldogság szárnyverése mind
s holtig tartó szédült lánggal éget.

Tökösök

(Nagytarcsai TÖK-FESZTIVÁL-ra)


Fanfár harsan, nincsen vita,
véget ért a VIADAL.
Összemérte tökeit az
öreg és a fiatal.

Volt itt "úri", és (nap)"lopó",
karcsú, harang alakú,
apró, meg nagy, mint hat popó,
rozsdaarany valagú

A sok tökös kiállású
gazda erre drága kincs.
Kinek kemény, hosszú, fásult
terem, annak párja nincs.

Csak meg kell hagyni érni...
Szólt a zsűri döntnöke:
Itt a SERLEG Panni néni,
első lett az ÖN...töke


(2007 augusztus 22)

Míg élek

Míg élek, magamban hordom hiányod
-láz-égette vágy kínja elemészt-
tétlenül, mint félbehagyott lövészárok
romba dőltem a bűnös percekért.

Kifordult álmodból fagyott öl-meleg,
örömtitkok, parányik, zümmögők
s a távol riasztó csendje lehetek
nélküled már az őszi delelőn.

Menekülhetsz. Hagyom, hogy égj s átlobogj
még egyszer belém ácsolt kordonokon
tiltott vágyaim tükörjátékaként.

Szívem menedék, -rád mit is hagyhatnék-
akkor is, ha egy fékeveszett rab volt
és óvott téged magamnak, magamtól

Dal és lant

Egymásra talált
a vers a lanttal
magával ragadt
és szárnyára vett
s én odaadtam
magamat érte
mint a viharvert
daltalan vándor

Pedig nem is kérte
nem is kérte

Így találtam rá
én is észrevétlen
a szerelemre
hívó dalától
hol egybecsengve...

Nem is reméltem
nem is reméltem

Házi őrizetben

Házi őrizetre

ítéltem szívem

keblem szűk kelyhében

fogva tartva.

Hagytam bűnbeesni...

s most a felszínen

védője lettem én

akaratlan

s ügyésze,

ki vádol,

bírája, ki dönt,

porig sújt,

bár lelke mélyén felment.

Nyughatatlan szívem,

marad még időd,

hogy újra átéld

a nagy szerelmet.

Rólunk szól

A tiszta szavakat

elhallgattatni

nem lehet

mégis

elhallgattatják

a hazugokat

nem lehet

kimondani

mégis

kimondják

Ilyen az ember

gyarló

és ilyen a szó

kimondhatatlan és kimondható

Mind a kettő

rólunk szól

Kart-karba-fűzve

Kétszer annyit adnék

-magamból-

fűnek-fának-virágnak

ha

 kart-karba-fűzve

szívükbe zárnának

Testem lenne

fű

lelkem

fa

hiányom

ha nem leszek már

virág

Anyám vázájában

Megloptál

Itt hagytad

kezed nyomát a kilincsen

a nyitva hagyott ajtón

s látod

önmagába zuhant ami nincsen

testemmé vált máris hiányod

hangod holt barázdák közt

semmivé lett

létünk kottájára felakadt

lóg árván

mint tépett kertajtón a lakat

Megloptál

mégsem érzem üresnek magam

beérem én már

egy kevéssel

hogy tudd mit érsz nekem

ha vagy

Még itt voltál

felépítettelek bevehetlen várfalat

hogyha már nem leszel velem

neked

már mások se ártsanak

Gondolatjelek

Gondolatod

feneketlen kút,

mérleg 

a megméretéshez,

 ki vagy s mennyit érsz, 

ha kimondod,

hogy megítéljelek.

Elhallgathatod,

ne keltsen gyanút a szó se,

sorsa feledés lesz.

Nem számít,

ha magadban elítélsz.

Reményt adsz,

mint a gondolatjelek.

Voltál...vagy...leszel

Jó tudni azt hogy voltál

hogy nekem lehess csak

mikor nem is álmodtál

kiválasztottalak

Jó érezni azt hogy vagy

ölelj el ne eressz

enyhítsd mámoros szomjam

szomjaddal úgy szeress

Jó hinni azt hogy leszel

nekem mindörökké

még lélegzetet veszek

kettőnknek kettőnkért

Kezed

(Anyámnak)

Már reszket a kezed,

s én csak ízlelgetem

mozdulatait kanálnyi csendben,

hogy gazdagítson.

Lelkedből mersz nekem

erőt

egyetlen könnycseppben.

Elernyedt évek ujjaid hegyén.

Már kétszer fogsz,

hogy megtarts magadnak,

hogy soha többé el ne engedj,

ha menned kell.

Szólj rám,

hogy maradjak,

hogy felnézzek rád,

mint egy új Messiásra.

Az önfeláldozás ilyen.

Mi meg beleremegünk e varázsba,

mikor kezed kezemben

megpihen.

Virágok

Anyám

virágokról álmodott,

szívében őrizte a tavaszt.

Hiába cibálta

jeges szél

a hóba hullt zörgő ágakat

s visított be

az ablakrésen

zord ezüstje a morcos télnek,

arcán rózsák

mosolya nyílott

reggelente, mikor felébredt.

Kötényében

hozta a hajnal napfény-illatát

lábujjhegyen.

Lerázta rólunk a zúzmarát

s úgy nevetett,

akár egy gyerek.

Ébredt

a nyikorgó öregágy,

táncolt, szökellt a hópihe had.

Kereste

a négy kölyöklábat

a gyűrött nagykabátok alatt.

Ki törődött

ott jéggel, faggyal?

Csillagszemét az ég csókolta,

virágtestével hajolt fölénk,

hogy összefogjon

egy csokorba.

Elmesélte,

ma szép a reggel,

mert friss hó hullt a Körös-gátra

s kinyílott ablakunkban

az Isten

kristályba lehelt jégvirága.

Már egyre többször gondolok rá

keresem őt,

ha éget a láz

s a hajnalok fénye felébreszt,

hol az utca,

a tér,

hol a ház,

a süvöltő tél

a vad folyó.

Látom

Anyám

ahogy álmodik

 virágokról a csillagok közt

Valahol... mindig ...tavaszodik...

Megfesteném

Megfesteném szőke fürtjét a partnak

Zöld füzesek közt a türkiszkék folyót

Fövenyt bronzsárgán, mézaranyba omlót

Ezüst cseppjeit a vízzuhatagnak

Hidat festenék, fölé templomtornyát

Acélpillért a ködszürke hídlábra

Lila szederbokrot barnás hínárba

Déli harangszóból égkék-alleluját

Fekete iszapot, vörös jegenyéket

Márványfehérből a viselt szegénységet

Lázadó véremmel bíborra festeném

A Körös ringat, bölcs vize a vászon

Megfürdet, mint rég minden éjszakámon

Mintha az eltűnt színeit keresném

Gazdagon, kifosztottan

Gyérülő örömök
gyarapodó évek
sokukat szétszórtam
kevésre vigyáztam
akit szerettem
az megcsalt
aki hű volt
megcsaltam
gazdag-szegényen
kifosztottan
halálra szántan
Ma eldobott csikk
keserű íze mind
a számban

Mondd, ki vagy

Mondd, ki vagy s ki vagyok én.

Nyitott tenyér és ököl.

Örök kétség és vak remény

búvó csillagrögökön.

Ellentét-pár, külön-külön,

olykor többlet és hiány.

Kés és kereszt kenyerünkön,

egymásra éhező száj.

Te kinyílsz, én bezáródom.

Isten áld így, vagy büntet.

Én építem, te meg bontod

egyszer-volt szerelmünket.

Porszemként...

Összekuszált szálain indulsz,

felfejted titkait a létnek.

A nem-léthez vissza is így jutsz,

mikor az utak véget-érnek.

Felépíted, mit szellem adhat

örökül - és a test bevégez -

feletted álló hatalmaknak,

és mégis minden semmivé lesz.

A sír is befogad majd végül,

vagy kivet, nem tehetsz ellene.

A porszem a földdel kibékül,

akkor is, hogy gazdaggá tegye.

Abroszcsend

Kép: Horváth Piroska

Kerengette abroszcsend melegét

harangszóra a gőzölgő ebéd.

Anyám állt ott imára kulcsolt kézzel,

-hogy mi volt az ebéd már nem is emlékszem-

a fohászt őrzöm, s lázadok ma is,

neki szent volt a szó, nekem hamis,

és fájt, hogy áldja szegény a nincsent.

Én követeltem, ő kérte Istent

mindennap betevő falatunkért

könnyek közt, szemlesütve, s úgy élt,

elhitte, hogy ennél csak jobb jöhet.

Tenyerén hozta az örömöket,

s lecsendesítette lázadó fiát.

Elmondott helyettem egy-egy imát,

mikor bűnbe estem, s megvigasztalt,

ne irigyeljem azt, aki gazdag,

s szólt, ahol az utak véget érnek,

ott...  boldogok a lelkiszegények.