Könnyek

Hullajts könnyet
hogyha bántlak
a száraz szik
csak gazt terem
lombja sincs a
kidőlt fáknak
mit ér a szív
ha szívtelen

Ne menekülj
engem bánthatsz
ha érted meg
kell szenvednem
könny nélkül csak
nekem fáj az
ami könnyek
közt neked nem

Kirekesztettek

Befogadtak a kirekesztettek,
-kiket tüzes lándzsákra tűztek
félistenek, dögkeselyűk,
odadobva vérbe hulltan
véget nem érő sorfal közt
eleven húst szaggató
suhogó korbácsnak őket-
hogy felnyissam kiszúrt
szemeiket, míg nem késő,
hadd lássák kirekesztőiket,
ha érdemesült mentség ma
az önként vállalt vakság,
bábeli hangzavarban a síri csend,
mindegy, hogy ima, vagy káromlás,
amit ajkuk némán elrebeg,
s pokolba vagy mennybe visz.
Míg Cherubjuk lelkeikre vigyáz,
átokszóként hangzik fel az Ámen.

Bélyegek ők is mind
mindnyájunk bélyegén.

Most csillagokat bontok nekik,
s elébük hintem a Napot,
lesem égi lábnyomukat,
mikor a Földre közénk
újra visszatalálnak.

Rád szabott sors

Míg gondokkal fekszel le,
gondokkal is ébredsz.
Könnyű csillagálmokat
mondd hogyan remélhetsz,
ha érzed, hogy az éj is
összecsap fölötted,
s hagyod, hogy ágyad tüzét
eloltsák a könnyek
elemésztve magad, hol
a lángolás a jó,
egy kalandozó lágy kéz,
egy simogató szó.
Hozzád búvó csillagfény
ringó öled taván,
őrjítő varázst gyújtva,
annak ki rád talál
remegőn, mint gyötrő
örök, élő készség.
Az álmok is szebbek ott,
hol élni merészség.

Rád szabott sors. Kihívás.
Építs utat, hidat.
Álmodd azt, hogy élsz, s indulj.
Éld meg álmaidat.

Kiválasztódás

Bábjátékos csak, mi más tehetne
eszme kufárból lett palimadár.
Értelmet játszik a tespedt elme,
mint a vokson vett sok szakadár.
Új dogma se kell, úgyis nyerő lesz,
ne rágódj a rég megírt malaszton.
Hamuba sült kényszer-menyegző ez,
mézesmadzagot oszt a menyasszony.

Tejúton

Szembeszálltam
a megrokkant fákkal
ágain vak lovak kalimpáltak
tüzesek
nyeregfalók
dőlt betűk
sörényén tarlótüzek füstje ült

Végig csókolt
testemen a hajnal
harmatár hullt
szétomló arannyal
s a múlt ködén át
mint aki napba néz
a világ terhét
rakta rám ezer kéz
úgy zuhant be
az ablakrésein
a megrészegült fénycsík
vakítón oly pengeélesen
hogy szinte fájt
minden porcikám
mikor hozzám bújt

Feloldozást vártunk
bűneink alól
mindketten
fény s árnyék határán
lázas szívveréssel
s a szavak élni kezdtek
mintha hallanám

Siess ne késs el

Kávét főztek
valahol valakik
érzem ahogy
átgőzölög rajtam
a habos tejúton
te...vagy más...
már nem is tudom

Az adott szó

Az adott szó testünk, vérünk,
tisztaságunk, menedékünk.
Hatalmat ad, véd, kötelez,
szívünk vésett kőtömbje lesz,
s a szánk, ha szól, nem varjú száj,
üresen locsogó uszály,
buborék csak a habokban,
hol oktalan fel-felcsobban,
mint szétfröccsent szóbeszéd.
Nem is pletykázó cserfes szél.

Bilincsbe zárt szó intelem,
kétségben hitet így terem.
A sors formálja dallamát,
amíg szolgál, dalra vált.
Pokolra visz, vagy mennybe fel,
ha kimondtuk...hát úgy legyen.

Hamis istenek

Inkább szűkmarkúan mérj,
a szükség nagy úr,
s vékony az adománya.
Hitből mérj bőkezűn, s adj
erőt hozzá. Vihar dúl
s küzdünk csodára várva.

De ígérni, ne ígérj,
csak kérj. Istentől,
ha mindenki elhagy.

***

Hogy Isten vagy, elhitted.
Atyja földi fiaknak,
atyáiknak is fia,
ahogy mondtad azt.
Mindnek.
Az édesnek, a fattynak.

S míg hozzád szólt az ima,
áldásodként beérett.
A gazdag gazdagabb lett.
A szegény meg... szegényebb.

Hasztalanul

Nem tudok rád haragudni,
ha összecsendülök veled,
mint a törött kristálypohár,
bennem zeng egész életed.
Megmérgezhetsz, gyógyír vagyok,
cseppjeiben sírig ható,
s a seb, mit rajtam ejtenél,
elmúlik, nem tapintható.
Fel ne szaggasd, időnk kevés,
hasztalan már vezekelni.
Áldozzunk újabb sebeknek,
amíg így tudunk szeretni.

Napnyugta elé

Úgy nézz vissza a múltra, hogy ne fájjon.
Jajszót se ejts többé, hogy kiraboltak.
Nem vagy fénye már a Napnak, ha lángol.
Árnyéka se a föléd hajló Holdnak.

Azt se lássák mások, ha könnyet ejtesz,
akkor se, ha nem tudod visszatartani.
Hulló csillagsorsnyi létben könnyebb lesz
a napnyugtát magadnak bevallani.

Hogy aranyló levelén még ősz rezdül,
mit számít az, hogy min mentél keresztül,
ha a múltat oktalan elfecsélted.

Mondd, szép volt, jó volt, nem bántál meg semmit,
ne szégyelld a kor rád vésett sebeit.
Hordd érdemként e vérből vett pecsétet.

Megyek haza

Ma is ők jönnek velem szembe
szememen át mélyen
mind a szívembe.
Pupilla-kapuim tárva-nyitva,
mohó étvágyam a látvány
egyre gyarapítja,
ahogy magamba zárva
befogadom.

Megyek haza.
Visz a vonatom.

Napraforgók, kukoricatáblák,
jegenyesor,
égbe döfött dárdák
visznek sín nélkül
vasmarokban.
mozdony sincs már,
tudom...
csak álmodtam.

Mint akit valaki itt felejtett

Lábamhoz szelídül
az alkony kutyahűséggel
megenyhült a meleg
halkan susog dorombol
bronzaranyba bújt már
a parti nádas
elterült a Nap
el is vérzik
végigtapogat rajtam
hulló fénye
fejem alatt a Föld
felettem az Ég
lámpást tartok
porszem magamnak
hogy lássam
felhő se rezdül
harmat se hull
sírt ás a magány bennem
s fájón betemet
haldoklik a nyár is
elém terített szőnyege
halotti lepel
avart zörrent valahol
rajta a búvó szél

Szerelmünk nyomát keresem
körbe vesz az idő
s rám vadászik a perc
mindhiába
földig sújt a kín
s csak az fáj ami elmúlik
könnye se hull a mának
míg ölelik egymást fenn
bíborvörös árnyak
mint megcsalt szeretők
s levetik ruháikat
hegyek
völgyek
városok
temetők

Ülök
a semmiben
sorsomon velük
így osztozkodom
lámpám rég kialudt
hulló csillagok fénye lett
magamra maradtam
mint akit valaki
itt felejtett

Vakít az éj, s megigéz...

Minden, amit a vágy,
s képzelet szül benned,
-lázas hajnalok égi társa-
cserben hagy az,
ha múlik az éj,
mint dőre álomkép
egy szempillantásra.

Ábránd-felhők
talmi örömén, ki átlép,
ledobja fátylát, s napba néz,
ki metszi termőre
rőt ágait,
ha tavaszt érez,
a vágy, vagy a kéz.

Megfeszülhetsz,
lehetsz nyíl acélok húrján,
hogy a mindenségig érj vele.
Súlytalan vagy.
S ha tűzbe mész,
csak ködlő füst lesz
álmaid fényjele.

Kapaszkodj,
csillagösvényen jársz,
vakít az éj, s megigéz.
Gyúrd élő magaddá a holt anyagot,
hogy olyan legyél,
mint istenarccal szült
földi angyalok

Minden más hiábavaló.
Az álom, álmokat sző,
nem ébreszt csókkal,
ha könnyet ejtesz érte.
ágyad üres lesz, ha ébredsz,
magad is üres,
s ahogy jött, megy, eldob,
s te elhiszed, hogy holnap
újra ölbe vesz.

Maradj ébren
akkor is, ha álmok mély
vermébe estél,
s átadtad tested
a végtelennek,
-csak magadban vergődsz,
s akit látsz, magad képmása-
szerelmet álmodni úgy se lehet,
hagyd az illúziókat másra,
hogy szerethess,
hogy szeressenek.

Felhő-játék

Kiteljesedő önmagaddá válva
hagyd a nap tüzét, míg simogat, érlel,
s elvakít. Mit befogadsz szíveden át,
az gazdagodik minden egyes évvel.
Viseld el a sors felhő-játékait,
játssz vele, hogy nyerj. Az élet ajándék.
A pillanat is benned él, s lobban el,
amit bőséggel, vagy fukarul rád mért
fenn a Teremtő. Oszd meg a jót, s rosszat,
kivel hajnalok ragyogását várod,
viseld jussait örömnek, bánatnak,
mint együtt szelt kenyér ízét a szádon.
Ne csak azt kutasd, mit hoz majd a holnap,
-hagyd Istenre a csillagképeket -
a felkelő napot fogd vallatóra,
s indulj el újra mindennap, míg lehet.
Álmodd fényözönnek, vagy holdvarázsnak
éveid sorát, másként mit sem érnek…
Erősebb leszel gyenge önmagadnál,
s így válik benned nemesbbé a lélek.

Preventív harag

Szavadba vágtam,
visszavágtál te is.
Lángot vet a pást,
az asszó örök,
s kontra a riposzt.
Keressük egymás
gyenge pontjait
égő plasztronon.
Úgy fejtelek meg,
-szirmaid kibontva,
mint a vezeklő
összekulcsolt kézzel
ki nem mondott
szavakból
rózsafüzéren
Isten által a rá rótt
hajnali imát-
ahogy te is engem,
oly ártatlanul...

S ha látom
sisakrostélyod
vasán át
szemed izzó parazsát,
máris elhallgatok,
hogy ne kelljen
haragudni rád.

Elsőszülött jogán

Visszahúzódó, félszeg kölyök voltam,
megbuktam sok nem kívánt szerepben.
Kín gyötört, párat húgomra osztottam
könyörögve, amit nem szerettem.

Szomszédba küldtem, -anyánk kért- ha nem volt
liszt, só, vagy ecet, hogy legyen ebéd.
Őt mosolya vitte, engem szégyenfolt...
szegénységünk bűntudattal felért.

Ment az első szóra, nem lázadt soha.
Boldog volt, én meg hiú, és ostoba.
Sajnáltattam magam büszkeségemért.

Visszaéltem az elsőszülött joggal,
pedig szerettem. Mindenkinél jobban.
Arcomon a szégyen ma is éget még.

Nappalok, éjszakák

Mindig hazavárt, ha beesteledett.
Nappal a hiány elviselhetőbb.
Nem számolgatta magán a sebeket,
amitől a fájdalma egyre nőtt.

Míg vele voltam, -gyerek- nem hiányzott.
Lógtam rajta, mint ágon a levél.
Belé ivódtam, s ő tőlem virágzott,
ott voltam törzsén, hajszálgyökerén.

Most én várom vissza, mintha el se ment
volna, ki alkut köt a sötétséggel,
ejtsen rajtam éltető sebeket.
Nappalokkal fizetek meg érte.

Örök paradox

Míg a vágy éltet csak,
tarsolyod üres,
mímeld, hogy tiéd
a világ.
Higgyék azt,
hogy jól megy sorod,
legyen irigyed mind,
aki lát.

De fedd el
szerényen kincseid,
sirámaid tartsák
csak számon,
-ne javad ízes
gyümölcseit-
s élj úgy,
hogy minden koldus
szánjon.

Csavargó szerelem

Perdül a dob, és penderül a tánc,
jókedvű a szél, visszakacarász.
Gyűrt jegenyék közt bukdácsol a hold,
letáborozott alattunk a domb,
s mint akit megvadít a vér szaga,
ledöfi a nappalt az éjszaka.
Árnyat növeszt ránk a kökénybokor
mosott farmeringgel a lombokon.

Csavargó szerelem, az éj vacog,
félre vert sátrak, hangyakupacok.
Zsömle-barna combokon hűs tenyér,
szoknyát oldó vágyban egy költemény,
s a remények fűzöld ágas-bogán
lámpát gyújt néhány szentjánosbogár.
Leheletnyi tűz is elég nekünk,
Csupasz testtel mindent elégetünk.

Nem kell

Nem kell
a zaj, lárma.
Csend kellene végre.
Háború, öldöklés,
vérontás helyett,
simogató béke.
Kézfogás.
Új ünnep,
nem ricsajos szózat.

Olyan fegyver kéne,
amivel szeretni lehet,
nem gyilkolni,
miből vadon virág nyílhat,
s harang szólhat,
s imára hív, mint Isten
bűnöst, bűntelent
ítélkezni felettük,
hogy béke legyen.
Megnyugvás végre.
Nem számít már az sem,
ki, mit rontott el,
s kié volt nagyobb
bajban a vétek,
s az érdem.

Aki egyszer
megbocsátott,
-akinek egyszer
megbocsátasz-
nem bűnös az, vétlen.
Engedd, hogy térdre hulljon
csendben, s hullj térdre te is.
Észrevétlen.

Még nem késő.
Még nem.

Isten-arcú bájjal

Mindent köréd hinthet
Bőkezűen a sors
Engedheti, hogy játssz
Isten-arcú bájjal
A markodba zárt
Csodás világgal
Hogy tudd mi volt
Mi lesz

Fel sem méred
Hol követhetsz hibát
Mily veszély érhet
S mily végzet
Leselkedhet rád
-Játék szenvedély elragad-
Ha mindezt
Komolyan veszed
Az életbe máris
belehalsz

Összeroppant egyszer
Úgyis a világ
S visszaveszi Isten
Magának azt
Akit megteremtett:
Az Embert

Porszemnyi
Örök
Játékát

Tetszik

Napjaim

Vágyaim mind-mind földhöz ragadt álmok
Növelik egyre éveim hadát
Minden MÁRA -csupán- HOLNAPOT várok
S minden HOLNAPRA csak HOLNAPUTÁNT

Miért vonz a MA rejtélyes varázsa
Miért kutatom titkát legbelül
Ha napjaimnak nincsen maradása
Ahogy megjön úgy el is menekül

Régen nem számolgattam az éveket
Ma meg fukarrá tesz gyérülő sorsom
Hogy tengődjek egy fél- életnyi torzson

Mert az úton előre menni nehéz
Mikor az ember már hátrafele néz
Észre se veszi azt, hogy megérkezett

Keserű álom

Keserű lett a szó íze a szánkban,
erőnk is elfogy, kevés a hitünk.
Nem hatnak pirulák, ráolvasások,
hát méreggel méregtelenítünk,
eltűrjük, hogy más át-s visszaalakít,
ránk vési jelét ármánnyal a bók.
Bűnt és erényt így örökölnek tőlünk
a múltat csalfán magukra szabók.

Nincs visszaút. Megkeseredett édes
álmunk kiégett erdőszéli fű,
-akár szeretjük azt, akár sajnáljuk-
hol nincs már galamb, csak dögkeselyű,
hiába tépi szét mellényét a Nap,
s lesz késhegynyi fény a menedékünk,
keserű marad szánkban még a szó is,
ha álmodni se merjük, hogy...élünk.

Kezem a kilincsen

Világéletembe
áldatlan-áldott sors tenyerelt rám,
mint bűnösre a lelkiismeret.
Magába zárt, hogy kitaszítson,
befogadott utcára verten.
Dolgaim rendjét égette belém
torz, vaksi gőggel,
s elvakítottá tett
keresztre feszítve.

Kenyér, csók, otthon
reményét adta az Isten,
hittem neki hitetlenül,
s látod, mi lett belőle...
Megjártam mennyet, poklot
ujjongva, kínban fel, le
törött szárnyaimon
átfestett felségjelekkel,
mint aki önmaga elől menekül.

Ma már csak földön járok
hátrafordulva, nem előre,
hogy lássak, hogy lássanak.
Megtisztultam. Nincs utánam nyom se.
Valahol várnak.

Kezem a kilincsen....

Szavak, álomfoszlányok

Te hozz igazságot
kiről álmodom csak
de nem tudom ki vagy
tűz-ittas hajnalokon
szétfolyó lávaként
bennem élsz örökön
s mint égi fény vibrálsz
kőszirtjeim közt megbúvó
izzó magma
mozduló testem
ébredő melege
képzetek csapongó
éji fenevadja
szavak álomfoszlányok
derengő felhő csacsogása
kit holdtölte feszít
szendergő varázzsal
csillagvasra fölém
s jönnek az égi vadászok
hogy pázsitom horizontján
ringassanak veled

Látod
meg se rebben burkában a Föld
úgy tart ölelő karjai közt
mint anyám tartott
mikor újszülött fiát csókolta az ég
csak titkait óvja
hogy mélységeiből kitörve
rám tekintsen a kőbe zárt holnap
ha oszlik az éj
kanyargó vad vizek
erdők hegyek testén át
égő nászi ágyon
s egybegyúrom neked
hogy érezd egyetlen
ki nem mondott szóban
mennyire szeretlek
s föld leszek
földből vétettem
hogy termőre forduljon álmom
-magamnak álmodlak-
s veled mindenségre vágyom

Tudom hogy mindennap
bennem hal el a Nap
hogy újra megteremtsen
s bennem gyújt az éj
majd égi lámpást is
mikor kihűl a kráter
s a menny öntőformáiból
egy új világot vet
lábam elé az Isten

Menni kell

Zsebre gyűrt ötszázas a Nap
rozsdahasú papírkuncogás
szétnyílt vérzőn szakadt seb
sárga csekkekről álmodom
hajnal feszeng az éj másnapos
megint több rajta a nulla
a hetes szám után
víz villany gáz
vakon szembogarász
a zsugori fényben
ágytitkokat fecseg romjain a csend
a félbemaradt vágy is
egyszer-használatos
csak a havidíj jön meg mindig
lefőtt kávéillat a lakás
átszürcsölt karcos éjszakák
ízei mérgeznek máris
korai volt az örömöm
megfizettem érte

Az ágyam koedukált
vetetlen sóhajt terem
a kászálódó fura világ
-csak bírjam ki fizetésig-
ledob magáról mindent
mit ráaggatott az éj
kéz-kezes adósként
megnézhetem magam
kibomló árnyas fényerdőin
csupasz testtel a ma
csonttól-húsig tartó
feltámadást érez
élni kellene addig is
járni egyet holdkórosként
mint alvók a tetőkön
vagy temetetlen holtként
mint az újra ébredők

Mennem kell
valahol várnak
dobozba rakom a tegnapot
a csekkeket meg
majd feladom holnap

Masnit kötök
az éjszakára

Eltűnt a tér

Eltűnt a tér, a térrel meg a házak.
Új ösvényt tapos ki az út magának.
Kihunytak itt a fénylő gyerekszemek.

Hintáik égig szálltak, homokozót
nyelt el a föld, s mint karót nyelt torzók,
kiállnak testéből a játékszerek.

Hadüzenet nélkül kivágott hársak
estek áldozatul a fejszecsapásnak.
Széthullt padok, feltépett asztallapok.

S csak azért is...a megkezdett sakk-partit
ott játsszák ma is az utolsó mattig
láthatatlanul. A halhatatlanok.

Álommese

Kakaónyi álommese,
pöttyös csésze, nyuszis alj,
ágyunkhoz csalta anyánkat
fáradtan az esti zaj.

Tollpihe had, párnacsaták,
hat gyerekláb, szalmazsák,
takaróként az égiek
édenkertje borult ránk.

Imát mondott, mondtuk mi is,
kánonban szólt a refrén.
Olvasójára felfűzve
lógtunk gyöngyszemként kezén.

Ébredező hitünk volt ő,
felvitt a csillagokba
félig ébren, s úgy ölelt át,
mintha Isten lett volna.

Ha hallgatnátok

Ha hallgatnátok szívetek szavára,
gyümölcsöt teremne, dús ízeket,
nem csak faalját. Mennyei hit szállna
a földre, s mint szétfutó vízerek
minden falat, mit megritkít az ínség
számolatlan egyre gyarapodna.
Feltárná a szív mérhetetlen kincsét,
mintha terített asztala volna.

Ha hallgatnátok szívetek szavára,
az éhezőknek nem kellene félni.
A sóhaj is ágyúdörgéssé válna,
s már fél füllel is el lehetne élni.

Ha megtehetnén

Ha megtehetném
kutya lennék
végleg
mely béget
s ugrik egy-egy
füttyre szóra
érted
testőrödként
s a holdtöltét
is megugatnám
minden éjjel
eljátszanám
bambán
birka módra
e szerepet

De nem lehetek
birkád ebed
se a vágyad
mert az állat
emberi lényt
nem élhet meg
nálad
kényed szerint
míg kezed int
vagy csontot
rak vackába
bújik sután
s észre se veszed
hogy fél retteg
kutyád ...ó jajj

Hogy szereted