Seres László.
A FŐNÖK CSENDBEN ELÁJULT

Még volt ló, és fogat, csicsás lovasfogat,
de rakétáink már Asalukot * szántják...
Ott sistergő tűzgömb szilánkja hasogat,
itthon sárga pötty-jelek a vén kaszárnyát.

Lógondnok járt hozzá, meg zsúptetős hodály,
hogy megoldja a had a kényes lógondot.
Nem érdekelte őt a harci tudomány,
szemetet,tüzelőt, mosnivalót hordott.

Történt egykor, hajdan, hogy Tóth névre hallgat
lovashajtó, meg a parancsnoki sofőr.
Státuszuk ég és föld, bár lóerőt zargat
nap, mint nap. Egyik holtat, a másik élőt.

A Warszawa új volt, mondhatnám ékkőnek,
Főnök szemefénye, egy csillogó csoda.
A fogat meg olyan, mint az éhezőnek
ínségben kivetett maradék vacsora.

Büszke volt a két Tóth saját járgányára,
befogták benzinre, a gebéket zabra.
Jól megfértek együtt az ármádiában,
az egyik ment jobbra, a másik meg balra.

Míg parancs jött. Rövid. Segédtiszt:-ki beszél?
(Telephelyen volt Tóth, épp a hajtó szegény)
-Reggel, ha pitymallik, Veszprém az úti-cél!
Legyen kiglancolva... maga, meg a szekér!

Egész éjszaka lőcs, kerékagy, saroglya...
fogyott a kenőzsír, sikáláshoz sok kóc.
Új vas is felkerült a két busa lóra,
útra lábtakaró, durva hátas pokróc.

S lőn hajnal. Fogadás! A kürt majd behorpadt.
Lónyerítés, Hórukk! Még az ég, úgy zengett.
Remegő holdsugárban nyolc pata koppant,
meg Tóthé...mikor a Főnök megérkezett.

S büszkén mutatta be ott a lócsaládot,
a hangja elcsuklott, míg szívében láng gyúlt:
Két ló...egy szekér...kész...a Főnök csak állt ott,
némán, megkövülten ....és csendben elájult.



*(Asaluk: Légvédelmi rakétalőtér Asztrahány mellet)