Igazság

Ezernyi kérdés egész életünk,
minden napunk rá egy-egy felelet.
Cipeljük a fénybe kúszó égig
vállainkon a felvett keresztet
ritka kincsként, míg a vérben szült szó
gyötrőn vajúdik a csukott szájban
s úgy zuhan ránk, mint a felismerés
csillagfény jele az éjszakában.
Nem vagyunk próféták, lámpagyújtó
új istenek, nincsen ellenszerünk,
hogy meg ne vakítsanak szemünket
kiszúrva orvul, ha látni merünk,
s meghallani eltitkolt szavakat,
mit őseink hagytak örökségül.
A igazság elhallgatva dúvad,
kimondva csendben hozzánk szelídül,
hiába fojtják el érckezekkel,
vagy temetik el magukba mélyen.
Börtön, máglya, bitófa sem árthat,
nem fedhető el a szemfedéllel.
Mint kertjeink fái kizöldellnek,
úgy hajlanak Isten kezéből földre,
hogy bennünk válnak gyökértől-lombig
búvó sejtjei örök termőre
éltetőn, mint aki népet vált meg
s pallost emel fel az égig érte,
s úgy néz könny s véráztatta hadára,
mint anya újszülött gyermekére.

Sikátorcsend

Áldozat-késelt szó csak az ígérvény.
Sóhajfújtatók, elfojtott aknák.
S.O.S.-t hörgő tüdők. Ehhez nem kell kérvény,
hogy tiltott szellemét rendbe rakják.

Nyüszítő árnyak, sikátorcsend, húgyszag.
Szoc-segélyes gyűrt vezércikken hál.
Rongyba-csavart testrészek földön kúsznak.
Álmuk egy hörpintés, éh s fagyhalál.

Ébredező hitben piától bűzlik,
s "rugós" haverokra vár nyeletlenül.
A magas-politikát itt nem űzik,

köp rá mind mélyről, utána se néznek.
Búvársors könnyű pille-nehezéknek,
ha a rum bennük újra alámerül.

Óperenciás tengereken

1.

Vízi parádé, ebihal-edzés.
Anyunak csupán kacsaúsztatás.
Megtanultam azt, hogy minden kezdés
egy újszülöttnek megpróbáltatás.
Bár a víz alatti faltechnikám
a fordulóknál még nem kiforrott.
Kezem, lábam, meg popsim is kiáll,
mint egy periszkóp, vagy ringó holdkomp.
A kád lassan megindul alattam.
Naggyá nő benne sok apró játék,
mintha kilenc árbocos fregattal
Óperenciás tengeren járnék.

2.

Beáztatott mosni való.
Benne maradt a gyerek.
Himbálódzik, mint a faló,
Habzik, csapdos, tekereg.
Egyre tisztább ing, kis gatya.
Nem kell Persil, Biopon.
Meg is szárad minden rajta,
míg simára vasalom.

Könnyes melődiák

Egy "kivénhedt" zenész,
egy elnyúlt bús gitár.
Füstbe ment az egész
hajnali fesztivál.
Az ujjak oly picik,
az oktáv meg nagyobb.
A húr is hisztizik,
tiszta kvintet nyafog.

Mégis felsír benne
fájón az a hangsor,
mintha ünnep lenne,
szívében harang szól.
Könny fakasztó édes
csillag-melódiák.
Mondd, ennyi szépséghez
minek kell a... gitár.

Bűnhődés

Könnyítsd meg lelked, hogy szállni tudj
titkolt bűnök nélkül az égig.
Ne szólj, vezekelj, hogy megtisztulj.
Szavaidat tettekben mérik,

s míg kínoz, megnyugvást úgyse lelsz,
ha összetörtél s a bűn ott maradt
lelkedben s csak vakon tévelyegsz
válladra vett kereszted alatt.

Vízesés légy, hagyj el minden allűrt,
mely vonz s áltat. Vesd mélybe a bűnt,
hamis istent és hamis oltárt,

melynek kiszáradt medre voltál,
s most megtisztultan arra vágyik,
hogy elvigyen az Óceánig.

Ma én ébresztem a Mamát

Ma én ébresztem a Mamát
Lábujjhegyen hogy felérjem
Elkészítem kakaóját
Kacsatöpörtős kenyérrel
Még az ágyát is bevetem
Mosolyommal s meghallgatom
Mit álmodott mert szeretem
Ahogy Ő is nagyon-nagyon

Nem szólok rá hogyha játszik
-Tudom milyenek a fruskák -
Az se baj ha kúszik mászik
Vagy a lajhárnál is lustább
Ma picit elkényeztetem
Bízza rám nyugodtan magát
Megfésülöm, öltöztetem
E nagyra nőtt Barbie babát

Nem sürgetem egész úton
A cuccait átvállalom
Táskájából lesz majd púpom
A suliig a hátamon
Míg cipelem s boldog újra
Hogy isibe jár úgy mint régen
S ha a leckét megtanulja
Érte megyek megígérem

Kezed a kilincsen

Világéletedben -tudom jól-
áldatlan sors tenyerelt rád,
alig volt, mely áldott.
Egyik magába zárt, s kitaszított.
Másik befogadott utcára verten.
Dolgaid rendjét égette beléd
konokul torz, vaksi gőggel,
s mikor lelked kötelein
tiszta vászon lengett,
elvakítva jámbor szelek közt
jó szóval, lágy simogatással,
keresztre feszített.

Kenyér, csók, otthon
reményét adta az Isten,
hogy hinni tudj elkárhozottan is,
s ha reményvesztettként
bűnbe estél, fel is oldozott.
Te kérdések nélkül semmit se sejtve
hittél neki hitetlenül.
Megjártad mennyet, s poklot
ujjongva, kínok közt fel, s le
megsebzett, törött szárnyon,
mint aki önmaga elől menekül,
hogy hazataláljon.

Ma már csak földön jársz
s hátrafordulsz, hogy láss,
hogy lássanak.
Megtisztultál. Nincs utánad nyom
sehol, semmin sem.
Hosszú útról érkeztél meg,
valahol már várnak.
Kezed a kilincsen....

Néma szózat egy kiflihez

Két végű kifli, elmajszollak.
Visszaharapsz. Ez rettentő.
Ily csodát se láttam én még,
keményből vagy, és ehető.
De ha kikél a sok magvam,
mit Anyu vetett el bennem,
-míg a pocijában laktam -
ne félj, lesz mivel megennem.
Villám sújthat, zenghet az ég,
számat óriásra tátom,
felőröllek, mint kősziklát
fogaimmal kis Barátom.

Mi kell

Egy gondolat kell közénk feszülő hídnak.
Egy hang félrevert harangba vészjeleknek.
Egy szó, mit gyermekeink fejfánkra írnak.
Egy mondat vallomásra, hogy tudd, szeretlek.

Egy hitvallás kell, hogy keresztre feszítsen.
Egy biztatás, ha csüggedsz, s porba hull a test.
Egy intés, hogy a pokolból mennybe repítsen.
Egy támasz viharban, hogy mindent újra kezdj.

Egy mosoly kell, amit nap-szülte lét fakaszt.
Egy könnycsepp, ha a sors keserízzel gyászt hoz.
Egy lépés a földön, ha szárnyalni akarsz.
Egy kézfogás, ha megérkezünk egymáshoz.

Egy érintés kell, hogy vérünk újra gyúljon.
Egy simogatás vágytól sebzett ujjakkal.
Egy ölelés, hogy ég s föld lángba boruljon.
Egy szerelem, hogy minden nap belehaljak.

Csacsogó csemeték

Megkurtított hétvégeken
Bezár a Tesco Auchan Lidl
Merengünk túl bölcs érveken
Döglött eb vajh miért sántít
Merre nyílnak a kis kapuk
Mért érdektelen az érdek
Amiről nyíltan hallgatunk
Mintha nem is értenénk meg

S ki fog szülni egy-két kicsit
Hogy csacsogó csemetékkel
Legyenek tele a kocsik
Ne csak Isten igéjével
Dühöngünk reményt veszejtőn
Nincs senki ki megfejtené
Meddig megyünk még a lejtőn
Térden csúszva…felfelé

Felsajdultan

Anyám többé nem veszekedett vele,
csak aggódva szólt, itt vagyok, ne félj,
megszelídülten, angyali haraggal,
mikor elengedte álmát az éj.
Pedig szíve szakadt bele szegénynek,
úgy harcolt érte egész életen,
ahogy egykor apám ostromolta őt
szerelmével, hogy övé legyen.
Emésztette magát, őt meg parázsként
hordta tenyerén, nem bánta, hogy fájt.
Könnyei csendjében hangja se rezdült,
édes kényszereknek adta meg magát.

Akárhogy is volt, már csak őt sajnálta,
ahogy megbomlott szelleme intő-
jelként feszegette szűkülő terét,
önmagából fordult ki az idő.
Perc és anyag hiába ostromolta,
érezte, az ő fájdalma nagyobb.
Átengedte anyám szavait magán,
hogy melyik... a bal láb s melyik a jobb...

Ahogy ott állt s lebegett felettünk,
felsajdult benne a lehetetlen,
árnyat vetett a zubogó fényre,
nevetett rám s én visszanevettem.
Mindegy volt neki, hisz övé mindkettő
nyugtázta büszkén, úgy csereberélt.
Örömét lelte szűkre szabottan is
saját világában, amiben élt.
Az égre lesett, Istent emlegette
reggel, ha felkelt földig hajolva
kezében az elárvult félcipőkkel.
S elindult, mintha lába se volna.

Vágy

Mily akaratlan érzés ez, mely hevít
szárnyaszegettként s tüze elragad,
míg ízlelgetem kerengő nedveit
tested melegének testem alatt

lopva, csontig ható lobogó lázban,
hol a világtalannak fény terem
ujjai begyén magát leigázva
érted hajnalt bontó reggeleken,

mikor szégyen s bűn büszkeséggé érik
repíthet a szív az ítélőszékig,
hogy e láng újra gyúlva ragyogjon át

gyeplő nélkül, ha meg is ostoroz más
érdemtelen, s nem lesz több feloldozás.
Halált kérek az utolsó szó jogán.

Fohász az esőért

Hadd hulljon az eső ázzon a rét
Add vissza Uram az élet hitét

Csobban a rekettyés úgy könnyezik
Imára emeli gyöngykezeit
Fonnyadtan lilul a bodza fürtje
Csókokat szitál a víz ezüstje
Kamilla szürcsöl foszlik a kontya
Szomjasan kortyol görcseit oldja
Fényostor zizzen átfut a mezőn
Záportus veri az éledezőt
Búzatáblát ringat körötte a táj
Felhőn legelész már a birkanyáj
Szomjasan a tó Istent esengve
Hálaimát rebeg minden cseppre
Mint akit áldott mennyei kegy ért
Hálás a megmentett életekért

Hadd hulljon az eső ázzon a rét
Add vissza Uram az élet hitét

Tócsák köré gyűlt zöld hangyabolyok
Mint az emberek olyan boldogok
Kis halak békák futó vízipók
Ébrednek zümmögőn a vérszívók
Szitakötők, legyek, szúnyogcsapat
Lárvákat raknak ringó nád alatt
Széthulló áldásként hűs cseppjeit
Suhogó füzesek ízlelgetik

Csak essen Uram míg éget a könny
Ha nem lehetsz velünk torkosszomj gyötör
Ne hagyj magunkra lásd visszasírunk
Te vagy a bölcsőnk és te a sírunk
Minden csepped kincs jöjj csak te éltetsz
Veled a halál is semmivé lesz

Hadd hulljon az eső ázzon a rét
Add vissza Uram az ember hitét

Széthullt éjszakák

Széthullt éjszakák zamatát őrzöm.
Bennem ring, míg ébreszt a hajnal.
Az árnyakkal többé nem vesződöm,
derengő csend ölében dal van.

Minden mozdulatod belém vésett
kőszobrát óvja ma is a múlt.
Hagyom, áthasson volt érintésed.
Nem keresek koronatanút.

Új hidakat senki nem állíthat
visszahozó pillanatainknak,
hogy az védjen minket, aki vádol.

Kiben meghalt a hit, kihunyt a fény,
annak gyógyír a csillagtalan éj,
míg megtisztul a szív önmagától.

(Kép: Horváth Piroska)

Varázslat

Két parányi kéz, két cuppogó cumi,
ennyi is elég, máris fogva tart.
Magához láncol két ébredő csöppség.
Szökik az éj a hulló fény alatt.
Szemük csillaga őrzi még az álmot,
elvarázsol, ahogy rád kitekint.
Csak azt nem értik, -Anyu- hogy lehetsz
egyszerre belül is, meg idekint.

Ön(k)arcképmás

Seres László:
ŐN(K)ARCKÉP(MÁS)

Őn(k)arcképet
a csüggedt,
skizofrén lélek fest,
ki magát se ismeri fel,
csak a valóság csorbult tükrén át
láttatja szeme megbomlott
feslett szellemét.
Arcát mások arcában keresi,
s önmagában leli meg.
Olyan, mint a tetszhalott,
szédelgőn kutakodó elme.
Vászonra fekteti álmait
féktelenül, boldogan,
hogy újra önmaga legyen,
valóbb a valóbbnál.
A kieső idő, múló perc ára
fájó felismerés.
Ennyi csak, nem több.
Két szó.
Ilyen voltál.

Hagyd a meséket

Ki hiszi el neked a lehetetlent,
-csapdái közt vergődsz elájulva-
mikor a puszta valóság megrettent.
Rakétákkal lősz megszeppent nyúlra.

Azt vállald fel csak, ami rajtad múlik,
ne kelts viharokat kanálvízben
sus-mus szavakkal, mely kígyóvá nyúlik,
s megmérgez minket ezeríziglen.

Hagyd a meséket csivitelő gyerek-
sereg ábrándozó pöttömhadára,
hogy a hitetlenek vakon higgyenek.
A diszkrét bájnak is van határa.

Kételyek

Behegedtek a régi sebek,
amiket ejtettünk egymáson.
Nem kutatjuk, hogy ki volt hibás,
ki az, aki megbocsásson.
Zokszónak se nyit ajtót a szív
fegyvert letéve a lábhoz.
Megszépíti a kegyes idő
érveinket a vitához.

Nem kell önvád, az mit sem érne.
Eddig tartott a varázslat.
Kihunyt a fény, függöny legördült.
Mit is mondhatnánk egymásnak,
mi éltet, s eddig el nem mondtunk,
hogy ami volt, miért történt.
Minden titok, csak addig teher,
amíg be nem valljuk önként.

Míg kételyt szül bennünk a szó,
várjuk, hogy jöjjön a hajnal
-mint búvó hold, ha felkél a nap-
megbocsátó bűntudattal.
Elég az is, ha csend felel rá,
csak a tüze elemésszen
ahogy rég új sebeket ejtve
feldübörgő szívveréssel.

Mint az Isten

Két kiflit tett Anyám
a bögre tejem mellé reggel,
majd lenézett rám,
mint az Isten,
s egyet félve
visszavett.

Lassan igyad a tejet
drága gyerekem,
szólt rám csendesen,
-tudod a húgodért-
a másik kifli
helyett...

Félig itt, félig ott

Én meghalnék minden éjjel
fogyó álomholdként,
mikor árnyát veti rám a mennybolt,
hogy újra szülhessen anyám.
Ő feltámadna értem, tudom,
s forró ölében hordana ki
szétporladt hullócsillagokból,
-vajúdón feleszmélve, mint rég-
mikor az öröklét ígérete
bennünk egymást éltető varázs,
a hit villódzó tündérjátéka volt.

Engem vinne, őt hozná a vágy,
hogy egymásra leljünk
galaxisok izzó csillagain át.
Isten is elkísérne
megkönnyezve minket,
ahogy őt kísérték
egykor a Golgotán.

Találkoznánk ketten félúton.
Én félig itt, ő félig odaát,
ketté osztott halál-létben,
ahogy élő holttal osztozhat csak
a derengő égbolt felett,
hol a földnek égi fénye,
az égnek földi árnya van.
hogy elmondhassam neki,
megjöttem anyám.

...s hogy elmondhassa,
már vártalak.

(Kép: Messier 100 Galaxis)

Mi lenne

Mi lenne sok játszóházzal,
ha nem lennének gyerekek.
Ott ülnének talpig gyászban
az elárvult játékszerek
felszipogva egymás nyakán.
Lélek nélkül, kacajtalan.
Mit érne a díszes karám,
ha nem vetné szét hangzavar.
S a mászókák, rugós-szőnyeg,
kockák, babák, kisautók.
A szépséges piciny szörnyek,
kamionok, utánfutók.

S mivé lenne, ha a világ.
üdve így hullna szerteszét,
árnyait terítené ránk
megcsúfítva azt, ami szép.
Mikor gyermeked nem játszhat,
nem lát túl a fellegeken,
hogy valóság, avagy látszat
ez a játékos szerelem,
mely hozzád átjárókat nyit,
hogy gyereknek érezd magad
s kiéld önfeledt álmaid,
ami benned még megmaradt.

Mondd, ki vagy

Mondd, ki vagy s mondd, ki vagyok én.
Nyitott tenyér, vagy ököl.
Örök kétség közt vak remény
szétszórt csillagrögökön.

Ellentét-pár, együtt s külön.
Szeretet-többlet s hiány.
Késjel-kereszt kenyerünkön,
egymásra éhező száj.

Te kinyílsz, én bezáródom.
Isten áld így, vagy büntet.
Így építem és így bontom
vajúdó szerelmünket.

Micimackó

Micimackó csak egy lehet
Mindenki más alteregom
Hamisítvány csalfa lelet
Ettől pánikol az egom
Vedd el anyu vagy megeszem
Irgum-burgum ne is lássam
S tudd meg amíg így nevezel
Nem lehet a játszótársam

Holtomiglan holtadig

Szeretsz.
Szeretlek.
Ilyen egyszerű ez.
Bennem élsz mélyen,
s csillagéj
holdezüst
tavában
megfürdetsz.

Éltetsz.
Éltetlek.
Öröm, bú felvértez.
Hit és vágy repít.
Nélküled
földre dönt,
veled mindenné tesz.

Ölelsz.
Ölellek.
Égi-tűz holtomig,
ha jön a hajnal
és szökik
már az éj
mennyből a poklokig.

Követsz.
Követlek.
Ne hagyd, hogy elvesszek.
S ha hív majd
az Isten,
tudom, hogy
velem jössz.
Már meg se kérdezlek.

Fogadalom

Kinő majd az én fogam is.
Tök igazi lesz, nem hamis.
hogy ha tejet iszom reggel,
tejfogakkal ébredek fel.
S lesz fogkefém, kis bozontos,
duruzsoló elektromos.
Hozzá fogkrém borsmentásan.
Ő lesz majd a játszótársam,
s megfogadom, meglátjátok,
hogy a vasat is elrágom,
amíg a fogaim körözöm.
Tejpapihoz semmi közöm.

Orgonák

Gyerekvers Anyák Napjára...)))

Seres László:
ORGONÁK

Orgonát festettem,
lilát meg fehéret.
Aranysárga Napot
kék ég tetejére.
Zöld bokrokat, fákat,
törzsüket barnára.
Toll-szürke fészket rá,
csicsergő madárrajt.

Orgonám, a Napom,
bokrom, egem, s a fám
szívemmel festettem
neked Édesanyám.
S ezt a kis fészket itt,
-a szebbnél is szebbet-
ha el kell hagynom majd,
akkor is szeretlek….”

A föld ölel

Nem rakta tele a sors szekeremet,
nem halmoztak el földi javakkal.
Békét kötöttem dühödt önmagammal.
Azt szerettem, aki megszeretett.

Nem lázadtam. Voltam jégbe-fagyva Nap,
Szélrongy Felhő, Űr-Lény, Kék Holdtölte.
Árnyam se vetült idegen küszöbre,
vártam arra, hogy befogadjanak.

Nem fájt, hogyha gazul becsaptak mások,
ígértek kincset, pénzt, és boldogságot.
Vágyaimat mindig magamhoz mértem.

Hason-csúszó sok talpnyaló vad között
a föld ölelt magához, s úgy üdvözölt,
mint anyám, mikor hozzá hazatértem.

Kiszámolósdi

Kettőt alszom, kiszámolom,
az egy több-e, vagy a kettő,
s egykettőre naggyá növök
nektek hétfőtől, vagy keddtől.
S olyan leszek, mint mondjátok:
„Kiköpött anyja e gyerek”
Csak nem értem, miért nőjek,
mikor így is ő lehetek.

Vers-jelek

A vers jel,
úgy versel
szív-lágyan,
selymesen,
vagy nyersen,
ringatón,
mint a tón
a mélység.

Álmot hoz.
Csábít, vonz
szíve is,
lelke is.
Halkan szól
minden szó.
Búg, mint a
pacsirta,
s megérint
a vérig
véreddel,
amíg élsz
anyakéz
meleggel.

Árnyat bont .
Ő a lomb,
s rád hajol,
ha hagyod.
Átoson
a mosoly
lelkeden.
hogyha kell,
de ott van
harcodban
s szúr, mint kés,
hogy több és
jobb legyél
mindennél...
S mondj mindig
valamit
a verssel,
mert ez kell.
Mindig ez,
mi formál
s alakít.
Rendületlen.

Mondj értünk,
míg élünk
egy imát,
s a múltat,
és a mát,
azt tárd fel,
míg Áment
mond az ég.

Mondd, elég.
Sok a bűn,
mi elért.
Ne csak küzdj,
üdvözülj,
mert ez kell.
Jöjjönek
a könnyek,
a szégyen
ne égjen
többé rád.

Vers szólj már.
Istenem,
lásd jövünk.
Hogy jövőnk,
-hogy jövőnk-
itt legyen.

Adj esélyt

Adj egy esélyt
még egyszer ó sors,
akkor is, ha belerokkanok.
Jóból kevés jutott,
rosszból jó sok.
Vad éjszakák,
szelíd nappalok.
Szívembe varázsod
búvó fényei megtépett
búzakörök hajnali
kenyérillatával lopva
még betéved.

Itt vagyok.

Adj hitet, amíg lehet.
Megalkudhatunk.
Látod, gőgös hidegséggel
borulok le lábaid elé,
s bérem, ami jár még
álmaim elsüllyedt gyémánt
szigetén egykor volt
büszkeségemhez
mérem.

Makacsul egymásért

Akkor gyere, mikor hívlak.
Gyámolíts, ha gyámolítlak.
Ha a szíved másé lesz,
elmehetsz. Ne is kérdezz.
Vissza többé úgy se hívlak.

Mennybe viszlek, ha harang szól.
Haragszom rád, ha haragszol.
Majd megbékülsz, ha szeretsz,
poklok tüzére vethetsz,
míg karjaimban alszol.

Egyszer megáld, másszor átkoz
csókol a szánk, súg, kiáltoz.
Életünk természetes
mámorítót része ez.
Közös bűn az imánkhoz.

Vihar téphet, többé ne félj,
két karommal ölellek én,
leszünk megkövesedve
sejtjeink örök sejtje.
Ketten együtt kőszirtként.

S míg az alkony pírja altat,
vérem vérednek sarjat ad.
Amíg szeretsz, szeretlek,
csillagokra fektetlek,
sápadt holddal betakarlak.

Szélbe fordult daccal

Meglett ember lett a fiam.
Ha szól, szavának súlya van.
Tudja a sűrűn vetett szó
Termése gyér, súlytalan.
Hallgatag gyermek volt egykor,
Ha nem volt rá ok, nem beszélt.
Ricsajban keltett égzengés
csak neszt csap, mint megszeppent szél.
Nem alkudott meg a sorssal,
Makacs volt, ha kellett, kivárt.
Mennydörgő volt benne a csend,
Hogy csend legyen, ha felkiált.
Simogató csillagfényben
Ringatta el a meséket.
Észre sem vettem, férfi lett,
A gyémántnál is keményebb.
Megtanulta önön sorsán,
Mi az igaz, s mi a hamis.
Nemcsak ökle lett acélos,
De késként vág már szava is.
A gyengét védi, ahogy rég,
Mert e világra így fogant.
Értük lázad, s amikor kell,
Égre szegez Napot Holdat.
Nem vonzza talmi fény s cafrang.
Hitét őrlángok éltetik.
Szélbe fordult daccal lobog,
Csak önmagáért szeretik,
Mint én, -s önzőn benne magam-
Kiért a vérem megremeg.
Tudom tiszta, szép szemében
Hordoz, akkor is, ha nem leszek.

(Kép: M.Kiss József)

Ha megfog a kéz

Kereslek ha nem vagy itt
A hiányod elvakít

Elképzel a vágy lefest
Mikor rám borul az est

Bokrok közt matat sután
A tetszelgő holdsugár

Csillagízű fénybe les
Sejtekben a DNS

Ledőlt felhő illatok
Hívlak gyere itt vagyok

Szemem mindent átkutat
Járatlant és járt utat

Érted nyílik s szól a szám
Naphosszat és óraszám

Fülem hallgat nem jó ez
Sikong szívem: S. O. S

De ha itt vagy ki keres
Az hogy "vagy" természetes

Csend van vágyam se repes
Képzeletem le se fest

Génjeim közt tartalak
Álmodozva hangtalan

Hol nem bujkál rózsafán
Utánad a holdsugár

Sóhaj zokszó se esik
A "van"-t nem is keresik

Szemem fénye se kutat
Hozzád járatlan utat .

Fülem süket nesztelen
Csak a szívem szertelen

Mikor megfog két kezem
Hogy szeretsz nem is kérdezem

Goromba tétel

Előbb adj másnak, azután végy el
Ez legyen a véreddel írt védjegy
Csillagfényű homlokodba
Égetve

Porszemek vagyunk a mindenségben
Élünk egy kicsit magunkhoz mérten
A sors vevő e goromba
Tételre

Az a legboldogabb

Csak az boldog,
akinek szíve tiszta,
ha szegény is.
Nem cserélne mással.
Nem kesereg, nem sírja
a múltat vissza.
Elköszön a mától
egy kézfogással.

Boldogabb az,
ki tűri a sorscsapását,
hallgat mint a sír.
Lelkét nem árnyékolja be bűn.

De, aki másokért
áldozza fel magát,
az a legboldogabb.
S mennybe kerül.