Hozzád repített a vágy

Hozzád
repített titkon a vágy Uram,
mikor a csillagokra néztem.
Féltem, én, a kisgyerek,
hogy rám zuhan
e tengernyi csillogó ékszer
s eléget a tűz.

Kerestelek
izzó fényjelek között
s magamnak álmodtalak,
-bár kétség gyötört-
hogy enyém légy s befogadj,
mint egy hontalant.

Mentem volna hozzád,
hogy lássalak,
hogy láss, itt vagyok,
de hiába jutottam
egyre magasabbra,
felettem jártak a csillagok.

Kapaszkodtam
Holdba, Napba,
fellobbanó fényvarázsuk
elvakít ma is, lázba hoz.
De nem találtalak téged.

Ma már tudom,
megtanultam ennyi év után,
nem feledem el, míg élek.
Le kell hajolni lábadhoz,
le a földig, Uram,
hogy hozzád felérjek.

Sors

Azt óvd s gondozd,
amit szívedben elvetettél.
Nem lehet véred vérebb
mit őseiden átmosott sok század,
s keresztebb kereszted, mit hordasz,
ha jó földbe hullt magod,
s jó volt a mag maga is.

Higgy, teremts,
bízd Istenre magad.
A nap is hosszú utat jár be,
míg megpihen.
S mívelését itt a rögnek,
ha nem leszel már
s a föld óvón betakar,
hagyd bátran fiadra,
tudja meg, vetni, aratni kell,
s fennmarad a nemzet,
míg erős a hit, és a kar.
Minden kapavágással
öl, vagy teremt az ember.
Elhull gyomként, ha erőtlen,
ha erős, meg se retten.

Fogva-tartó súlyos kötelék ez.
Ránk mérettetett, Sors..
Gyönyörök öröme, kínja,
mely apáról fiúra száll,
s holtan is élni tanít.

Ha az ősz jön

Ma már csak emlékeket farigcsálok. 
Szívemben kristály-időnyi lét lüktet,
mint visszaszámláló tapadó csápok,
fogjuk egymás kezét, nem engedjük el.

Hogy kezdődött, s mit hozhat még a sorsunk
neked, nekem. Eddig minden lélegzet
éltető ízein együtt meg osztoztunk.
Tudom, az utolsó a legnehezebb.

Gyönyör, fájdalom volt elég, a kínok
oszloperdőnyi kopjafáját őrzöm,
a bolond éjszakákat, amíg volt.

Csillagsuhogtató vad szenvedélyben
nyiladozó húsvirágait a szépnek
magamból kifaragom, ha az ősz jön.

Úton vagyunk

Egy úton járunk mind. (T)örvény kanyarog.
Drótszamárt teker, fúj, köp, botorkál,
kit pokoltűz hevít, s szédült angyalok
öle óv. Leguríthat szomjas torkán
néhány krigli sört is, ha erre vágyik,
-önmagunk ellen vétójog nincsen-
mérték, a pohár. Kitart. Mind. Halálig.
Csak a józant bünteti az isten.

Gitár

Sziklaüreg csend
ujjatlan húrjai közt
fogoly a lélek

(Fotó: Benczés Sándor)

Megoszt a sors

Bal fülünkbe súgják,
ne hallja azt a jobb,
hogy lesz erényből bűn
a jónál is nagyobb,
utolsóból első,
ki semmihez se ért.
Mennyit ér az ember,
hogyha hazát cserél.


Jobb szemünkbe néznek,
vakuljon meg a bal,
ne lássuk, ha éjre
mondják azt, hogy nappal,
robajt mímelt csendben,
csend szülte robajban
forog a sors-kerék
jobbra is, meg balra.


Kezünk, lábunk, szívünk
látod mivé lettek.
Kettészakították,
ne szerethessenek.
Földbe döngölt átkot
terem csak a róna,
mintha fent sötétség,
itt lent meg fény volna.

Hit és hitetlenség

Villámléptű baljós égi fényjelek
a mennydörgést tanítják itt ma járni.
Gyorsabb tempót diktál oldás és kötés.
Míg fejek hullnak, nem kell inhalálni.
Szószegő hegyomlás jött, tűzlavina,
szobrot ígért mind s széttör darabokra.
De porrá zúzva is ott leszel velük,
hitetlenek között, te, a hit szobra.

Hierarchia

Szolgának szülték, örök lázadónak,
szabadok közt lett sírig rabszolga.
Megbélyegzett, egy civilizált barbár.
Ősei átkos génjeit hordta.
A természet rendje ez, ahogy mondták,
úr, csak úr, szolga, csak szolga lehet.
Így lesz erény, vagy bűn majd osztályrészük,
mintha eleve elrendeltetett
volna az. Szigorúan törvények szerint.
Egyik céllal, a másik céltalanul
mérettetik meg életre, halálra,
s Áment mond rá fenn a mennyben az Úr.

Átszűrődő fényben

Szégyen, vagy büszkeség ez.
Nem tudom, csak érzem.
Égeti arcom, ahogy átjár
izzón a fény rajtam
s szemlesütve védekezem
kristály-pillantásod ellen,
mely metsz mint a kés.
Lehullnak titkaim eléd,
mint testemről a ruhák,
hogy olyannak láss,
amilyen vagyok.
Ki nem mondott szavakkal
magam hiába takargatom,
egyre mélyebb medret
vág belém két szemed,
s távolodik a part,
míg megértem,
átszűrődő fényed így éltet,
hogy el ne veszítselek.

Csontboltozatom alatt hordlak
megcsillapult viharokon át
lelkemig gombolt
rám terülő kabátként,
ahol csak két ember fér el.
Te, meg én.

Látod
ilyen egyszerű ez,
mikor megbékél a szégyen
a kétes büszkeséggel.
Már nem is érzem
hiányod.

Hőség

Szaporán ver a szív, a vér fortyog,
feszegeti benn börtöne falát.
Nem hatnak rá jeges aqua-kortyok,
pulzál az agy, tompul, omlik a gát.

Árnyékba dől lustán, friss sört vedel,
kiszáradt torkon fennakad a hab.
Szomjoltó korsóhad díszmenetel.
Pucérra lövell tűzkockát a nap.

Hőség és hűség csak szemfényvesztés,
míg a nyár hő-fokol, lóg a nyelved,
s a frász kiráz. De jön szeptember...és
mint egy álmot, ezt is elfelejted.

Paradoxok

Igent mondok 
a lehetetlenre,
míg van,
ki megingatni akar,
s érzem, nem tévedek.
Csak a biztostól
rémülök meg,
míg nem győznek le
a kételyek.

Akkor vagyok
magamban
bizonytalan,
mikor mindenki
bízik bennem.

Mert
én vagyok a kétely
és én vagyok
a lehetetlen.

(Kép: Salvador Dali: Hattyú)

A szív panasza

Mond miért a szív az, mely mindég szenved, 
a könny, a bánat mért csak neki fáj.
Árkokat a sors miért csak neki váj
ereibe, ha gyűlöl, vagy szeret.

Az arc rózsáit remény pírja festi,
a szem csillagfényű könnyeket fakaszt.
Ölel a kar, ajkakat ajkak keresik,
s test hárfáin felzsibong a tavasz

Elalél az agy, mindegy nő, vagy férfi.
A szív sajog csak s önmagától kérdi,
miért mindez a féktelen lángolás,

Mely poklokra küld, vagy mennyekbe emel.
Miért másoké e bódító varázs,
ha a sebeket csak én viselem el.

Apámról

Apámról nem tudtam, mikor szeret,
- féltestvérét a fiának -,
vér szerinti kölykét, mert az voltam én
bátyám és húgom közt;
A középső gyerek.

Pedig szeretett.

Visszafojtotta érzelmét, hogy ne lássam,
szégyellte talán, hogy elgyengül.
Sorba vett mindhármunkat,
mint az időt, mert az adott rangot.
Bátyámtól indult s jutott el húgomig.
Megfigyeltem mindig,
mert köztük én voltam az átlag.
A se nem kicsi, se nem nagy
tépelődő kis suhanc,
mint folyó két partja közt a híd.
Éreztem a szeretet iszap-mély melegét,
fodrozó habjait, ahogy megérint,
ránk emeli borús, felhőszemét
derengő napjáról olykor-olykor.
Anyám ebéddel várta delente,
s én csodáltam, mit tud alkotni
reszkető varázsa a létnek
szinte a semmiből.
Apám szerint egy tál étel volt,
gyorsan összeütött, mint az élet,.
Ideje se volt, hogy felfogja, mi az,
élvezze ízeit manna helyett az égi csodának.
Ő a földön járt, mit járt, rohant,
mi meg a mennyben minden falattal.
Nem válogatott, a nincsből nem tehette..
Csak evett, s ha nem kellett, félretolta.
A gyerekeké - szólt -,
azt is a szeme sarka mondta
s mi elhittük akkor ott, hogy jól lakott.
Ma már tudom, megtanultam,
az éhség szeretetté lesz, ha mást is éltet
az a néhány falat.
S hol kevés van, ott bűn a jóllakottság.
Boldog az, aki a magáéból adhat.
Így élt köztünk, így emlékszem rá.
Megbúbolta fejem egy koccanásnyit,
elmosolyodott kicsit s ment tovább.
Tányérom gőzén át formálta szemem
minden nap óriássá, amíg láttam.

Éreztem szeretetét, s a hiányát is,
ahogy anyám szegény, mikor kapuig kísérte.
Ki tudja, honnan merített erőt
elviselni ezt s átadni nekünk,
mikor neki is szűken jutott.
Ő tudta egyedül, mi bánt,
mikor elment apám, s magamra hagyott.
Kötényéhez bújtam, ne lássa, hogy könnyezem,
ne hallja szipogásomat se.
Úgy állt előttem, akár a halálra ítélt.
Szemlesütve, sajnálkozón,
mintha ő viselné bűneit a világnak.
Csontig hasított belém ölelése,
ahogy vigasztalt, magát meg okolta.
Látod fiam, hogy szeret,
tudod ugye, hogy szeret...

S ami hiányzott apámból,
ő csendben mindig
kipótolta.

Vágy

Mily akaratlan érzés ez, mely hevít
szárnyaszegettet s tüze elragad,
míg ízlelgetem kerengő nedveit
tested melegének testem alatt,

rejtve téged, féltőn, lobogó lázban,
hol a világtalanban fény terem,
s feloldozásban bűnt a végső játszma
árnyak lombját lebontó reggeleken.

S a szégyenünk is büszkeséggé érik,
amíg felérünk az ítélőszékig,
hogy lángja rajtunk ott úgy lobogjon át,

mint aki gyeplő s ostor nélkül vágtáz,
akkor is ha tudja, nincs megbocsátás.
Hallgat a vágy. Az utolsó szó jogán.

Bélyeg(vagy)nyalás

Bélyeg van
a vonódban
bélyeg
ahogy játszol
nem lehetsz az
aki vagy
csak akinek
látszol


Bélyeg így
és bélyeg úgy
bélyeget üt
százszor
rád a megbélyegzett
a százszoros
halálhoz


Hogy az lehess
aki vagy
ne akinek
látszol
bélyeg nélkül
önmagad


Készülj
a nyaláshoz

Tejúton

Szembenéztem
a megrokkant fákkal
ágaikon vak lovak
kalimpáltak
tüzesek
nyeregfaló
dőlt betűk
sörényén tarlótüzek
sűrű füstje ült
árnyat csókolt
múlt ködén át
testemre a hajnal
harmatár hullt
szétomló arannyal
s mint aki napba néz
hogy elvakítsa azt
a világ terhét
rakta rám egy kéz
úgy zuhant be
mint részeg fénycsík
az ablakrésen
a ma pengeélesen
hogy szinte fájt
mikor hozzám bújtál
bűneim feloldozását
vártam tőle megadón
ő meg gyilkos késsel
fölém állt úgy súgta
megjöttem újra
siess ne késs el

Valahol kávét főztek
a habos tejúton
gőzölgőn
te vagy ő
már nem is tudom

Örökkévalóság

Átszakadt éj. Már csendes alázat van.
Lüktető erek a zsalugáter égen.
Megcsillapodnak fellobbanó lázban
osztagaink a gyűrött csatatéren,
s átlépünk a vágyak tűz-sziluettjén,
-egybeolvadt fáklyatestünk világlik-
Keresztre feszíteném, ha tehetném
a pillanatot. Az örökkévalóságig.

Kezek

Két
érzéketlen kéz.
Összekulcsolt élet.
Elhaló szorítás,
ahogy hozzám érsz.
Tiéd,
enyém.
Véred bennem csörgedez,
-már így lesz öröké ez-
mintha mindennap
újra s újra elégnénk.

Mondd,
mi lehet erősebb
ennél a sírig tartó
gyengeségnél.

Grafitarcú ákom-bákom

Rajzaid
egy TÜNDÉRORSZÁG,
csodák, titkok birodalma.
Sárga kutya,
ló,
oroszlán,
kastély,
Barbie,
hintó,
alma

Mind bebújt a ceruzádba.

Arra vár ott,
hogy ints nekik,
s rajzold
falra,
kőre,
fára
álmaid
féltett kincseit.

Súgj nekik
egy varázsigét:

Grafitarcú Ákom-Bákom!

Látod,
máris életre kelt
kezedtől mind
az irkádon.
Rajzolj
királyt,
királynőket.

Végtelen nagy a hatalmad.

Ceruzáid
szüli őket,
radírodba
belehalnak.

Girbe-görbe
kajsza idom,
mindegyikben
ott vagy kicsit.
Látom,
amint rajzaidon
a kis király
épp rád kacsint
s te vissza rá
kis Barbie lány.

Fehér lovon,
Mercédesszel
eljön újra
és meg-
talál
rajz nélkül is,
ha nagy leszel.

Félig itt, félig ott

Én meghalnék
fogyó álom-holdként,
hogy újra szüljön Anyám.
Ő meg tudom, feltámadna értem
s kihordana forró ölében
szétporladt hullócsillagokból
vajúdón feleszmélve, ahogy rég,
hol az öröklét tűnő égi varázs,
s a hit villódzó tükörjáték.

Engem vinne,
őt meg hozná a vágy.
Isten is elkísérne
megkönnyezve minket,
ahogy őt kísérték egykor a Golgotán.

Találkoznánk ketten, félúton,
-utat kereső megfáradt vándor-
én félig még itt, ő félig odaát
kettéosztott vállalt halállétben
úgy, ahogy anya fiával osztozhat,
hol a földnek égi fénye,
az égnek földi árnya van,
hogy elmondhassam
álmaimon túlról,
itt vagyok újra veled,
megjöttem Anyám.

Hogy elmondhassa,
már vártalak.

(Kép: Kozák Kata)

Fenn és lenn

A sorsod ez...
véredből szőtt völgyek,
hegygerincek csapongó ölelése,
üres és terített asztal,
mit érdemén mér rád,
vagy érdemtelenül
mélység és magasság
csillagtipró útja a végtelenbe.
Nincs más, egyik lesújt,
a másik felmagasztal.

A sorsod ez...
külön-külön s együtt,
génjeidbe vésett együttható,
hogy ne feledd, hol jársz,
mily erő vonz s taszít.
Lenn felemelő égi vágyként,
hogy több légy másnál.
Fenn, ami megtart másokért,
hogy átérezd
a lángoló föld illatát
magad alatt
ahonnan jöttél

Elefánt-csont-tornyok

Írástudók 
analfabéták
egyik
ül a készben
elefántcsonttornyot
tapétáz körbe
tévedhetetlen
önbecsében
túl a fellegeken
másik
meg földet túr
számkivetetten
s két kezével
a semmiből varázsol
elefántot
csontot
tornyot
hogy halhatatlan legyen

Aki el se ment

Aki el se ment, azt vissza sose várják,
nem sírnak utána, elébe se mennek,
csak féltik, ahogy a vén diófa árnyát,
nekifeszülve a zúgó fellegeknek.
Így mentem el én is, mégis itt maradtam.
A ház, utca s a tér, ma se enged el.
Dús gyökérzettel a rögök befogadtak,
velem mozdulnak a mélyben elevenen.
Tudom azt, ki hol élt, kié egy-egy porta,
hol volt a bolt, fodrász, hol sült a friss kenyér.
Anyám kezétől lett áldott minden morzsa,
s a mozdulat, míg szelte, sejtjeimben él.

Nem számít idő, múlt, pusztító enyészet,
a Körös, a híd, a túl-át ismerős rég.
Tudom, a seregély milyen fán rak fészket,
hol meredek a part, merre visz az ösvény.
Hogy bukik víz fölé úszva a szederszem,
s örvénylik tovább a szétnyúlt békanyálon.
Úgy tisztul bennem a múlt, ahogy öregszem,
s hoz gyógyírt kínomra, hogy többé ne fájjon.

Bűneimet minden vasárnap meggyóntam,
mégis elkerülhető vermekbe estem.
A Veres-kereszt gyepén gyerekkoromban
néha feloldozott a kőbe zárt Isten.
Anyám intett, vigyázz, sorsodról ő dönt,
s én, a vásott kölyök előre köszöntem,
azt kívántam, dőlne már le az a kőtömb,
hogy a sebeit -hálából- bekötözzem.

Még nem tudom, milyen lehet az öröklét,
hol a végpusztulás lángjába fúl a nap,
de a kereszt ott áll égbe szökő kőként,
a Körös is folyik omló partja alatt.
Velük vagyok, a múlt faragott kincseit
őrzi pislákoló fény még a szívemben.
Ébren tartó csendben, hogy melegítsen mind
az emlék. Ha már mindent elveszítettem.


(Kép: Kunszentmárton. Körös-híd )

Mint aki meg se született

Aki nem volt gyerek, felnőtt se lehet,
a létét elviseli, nem éli,
mint aki testén ejt vérző sebeket,
fájdalmát vélt örömökhöz méri.

Nem érzi, mennyit ér, a volt s ami jön,
a változás, mily kincset rejteget
túl minden koron s rohanó időn
cipelve az áldásos terheket.

Ami embert éltethet, szertefoszlik.
Felsír a szívben az örök gyerek,
akit hordoz, Istenhez fohászkodik,
s meghal, mint aki meg se született.

Bűvös szó

Könnyet se ejtek 
Ne sajnáljatok
Nem is üvöltök
Mint az állatok
Fejet se hajtok
Le se térdelek
Akkor félek csak
Mikor féltetek

Nem gyötör szomj se
Éhség se kínoz
Nyílvessző se kell
Már nyilaimhoz
Nem ejtek vadat
Új lakomákra
Előre se nézek
Ma már csak hátra

Merre visz utam
Az se érdekel
El se indulok
Meg se érkezem
Érdemem csak az
Amit itt hagyok
Megfulladásig
Levegő vagyok

Ne szánjatok ha
Megkísért a sors
Játék az élet
Sorsjegy kaparós
Amíg lázban tart
Egy reménytelent
Néhány bűvös szó
Ön nyert Ön nem nyert