Boldog boldogtalanság

Újra kitűzted a cölöpöket
visszafordító jelnek,
léleknyugtató határnak elém

elárasztó sötétségben,

-számkivetettnek-
hogy haza találjak.

Új hont ígérsz, tiszta,

vérforraló nyughelyet,
harangcsendes esti imát
sok-sok bolyongás után,
mikor rám szűkült alamizsna

lett az idő és a tér,
s a vágy is visszafordult bennem. 

Szeretne újra hűvös
gyereklábnyomokban járni.

Most védne utolsó hadoszlopod,
mikor vesztésre állsz,
-s érvek nélkül csatázol-
hogy elejét vedd a szónak,
mit el se mondtam még,
s amit elmondtam,
félreértettél, s azt várod, 

hogy könnyedén célt érj,
lábhoz tett fegyverrel

jöjjek könyörögni,
adjam fel magam
egy talpalatnyi boldog
boldogtalanságért.

S tanuljak meg újra hallgatni,
vagy újra mennydörögni.

Szólás-szabadság

Szólj, hogy... szabad légy...

Nem szólsz semmit, bátran hallgatsz,

ember ma csak így maradhatsz.

Üreget váj szádba a csend,

mikor tátogásod kicseng.

Ernyed a szó nyelved helyén,

mint egy félrenyelt vélemény.

Sose tudja, aki kérdez,

mért ragaszkodsz földhöz, éghez.

Kerülsz vihart, csendes hajnalt,

némán a kimondhatatlant.

Kifordult szem, felhúzott váll,

dörgedelem, uff,  úgy szóltál.

Ideg-rángatott kéz jeled

nem értik, akik féltenek.

Amíg hallgatsz, örök éj van

lehúzott sisakrostélyban.

Hol volt, hol nem volt...

Sintérkutyák ugatása sebzik,
lóg a rézkilincs, üres a ház.
Mintha idegen járt volna itt.
Kertek húrjain fény indák,
tömött szőlőfürtök.

Visszadobban a szív a csendre.
Húsba metsző szelek ringatják
fedetlen fővel egymást.
Már érzem , hogy fut,
hogy nyargalászik,
csattog ostorával
utánam az ősz.
Torzul az álomrét,
ködporontyok selyme
hull a fákra.

Jó, hogy itt vagy.

Összetöpped kezünkben a táj,
elenyészik megcsonkított bája,
mikor megérkezel.
Nyitott mesekönyv ez.
Lélekkifestő jégtenger, tűzpalota,
ahogy megálmodtuk ketten
feltornyosult örömeink
lélekharangjait.

Mondd, szeretsz-e?

Emlékszem színes lapjaira,
hol szétdobált ruháidból
avar-bronzan zizzent elém
kibomlott szépséged
s hagytam, hogy agyamig ásson
zuhogó hullámtaraja a létnek.
Szavaink kőbuborékok,
suttogásaink érckristályok
féltett kincseként
merült el a mélybe.

Dupla-csavarral múlik az idő,
s még hallom, mesél a múlt a mának
az ifjúságról és az elmúlásról,
hogy ne hallja senki meg:

Hol volt, hol nem volt... egyszer.

• Seres László alkotásai
 
• Új hozzászólás
 
• 169 olvasás