Új év

Új év szépsége kísér,
sarkal szüntelen,
ahogy elképzelem
a meg se születőt.
Bár hajnalom, delem
elszállt felettem,
-alkony közelít-
Őt várom,
az ismeretlent,
-ha fogytán a lencse
s a virsli is rövidül-
vele falatozom egy asztalnál,
érte ürítem poharam
s hiszem,
nem lesz válogatós,
tréfát se űz velem,
hogy magából kitagad,
mielőtt elfogadnám őt.

Belső békét
nem szülhet vakszerencse.
Nevemre veszem.
Vállalom, mint a többi
vér-szerinti gyermekem,
akik elhagytak egymás után.

Megőszültem,
vállamra tornyosult évek
felett járok
hamvadó csillagtűzben.
Vissza-visszanézek.
Szívemben hit
a zálog életemnek,
hogy elfogadtassam magam vele,
mielőtt mindent elveszítenék,
ha már a jövőtől is félek.

Aggódó lélek fájdalmánál
mi lehet több,
mit számít a testre mért ütés,
ha azzal ver a sors, ami elmúlt,
nem, ami jön s éltet.
S mit ér az, mondd szép Gyermekem
ha csupán kesergek...
már a megszületésednél.

Fehér a föld

Hóesésben érkezett az ünnep,
mint a rég-várt szerelem, így szokás.
Feldíszítjük csendben a lelkünket.

Fehér a föld, tiszta a fohász.
Elfed jajszót, be nem forrt sebeket,
s énekszó lesz a fegyverropogás.

Az ember üdvösségéért eped
s ha nincs más, hogy önmagán segítsen,
fellobbantja a fán a fényeket,

s várja csak, hogy megszülessen Isten.

Karácsonyi fohász

Ne írd le Uram bűneim a porba.
Fájó seb mind. Nincs, aki segítsen,
csak sajog bennem, lelkem marcangolja.
Rajtad kívül nem tudja senki sem.

Bocsáss meg érte, vétkeztem ellened.
Megbántam el nem mondott imákban.
Nem vagyok gonosztevő eretneked,
se angyalod, a jók közt hibátlan.

Az élet észrevétlen is beszennyez,
-az ember olykor viharba kerül -
kábultan rontást hoz rá s nem kegyelmez
a sors, meghurcol érdemtelenül.

Arra kérlek Uram, nemcsak magamért,
tiszta szívet adj, új reménységet.
Töröld le arcomról a bűnt és a vért,
hogy többé már senkitől sem féljek.

(Kép: Gámentzy Eduárd: Fohász)

Te...meg...én

Vakon követtelek, mert vakká tettél
Látók között az egyetlenegyet.
Álmodoztam rólad s megteremtettél
Önmagadnak, hogy semmivé legyek.

Éltet a tudat, mint bűvös varázsszer,
Hogy vagy. Egyszer sok, másszor meg kevés.
Tudom, őskövületnyi szárnyalás lesz
Az ájulásig tartó lebegés.

Szomjazom. Már nem is kérem számon
Túlcsordult vágyaimat a szádon
Kétségeimért szívedbe oltva,

Mintha mindig együtt éltünk volna
-Anyáink féltve viselt terheként-
áldott állapotban te...meg...én