Seres László:
ANYÁMNAK

Rég elsodort mellőled a szél, 
vihar űzött télben, nyárban,
szíved melege kísért végig
csontig-ható fagyhalálban.
Ma is hallom a hangod, s látom,
ahogy szemed könnybe veszett,
míg két karodban a búcsúnál
ég a földdel ölelkezett.
Hegyek mozdultak meg ledöntve
hófödte sziklafalakat,
belém ivódott egész életre
veled ezernyi pillanat,
mint friss földbe az elvetett mag,
mikor a tavasz közeleg.
Szállnék hozzád törött szárnnyal is,
ha honvágy gyötri lelkemet.

A világot veled járom be,
viszlek, szívembe zártalak,
ifjúságom foszló ködén át
oly óriásnak láttalak,
s tisztának, mint az első havat,
csillámló házgerinceket,
mint imádságot, ha harang szól,
mint az első szerelmet.
Zubogó források kísérnek,
annyi öröm és bánat ért.
Gyermekként hagytalak el téged,
s megjöttem felnőtt férfiként.
Gyengülő karod, mely ringatott,
óvott sok-sok esztendőn át,
míg csillagok gyúlnak az égen
éltet, felemel, erőt ád
tovább menni végig az úton,
ha mindenki el is hagyott,
térdre kényszerített a sors,
s hinni azt, hogy erős vagyok.
Minden szavad, minden intelmed
nevelt, emberré így formált,
szívembe véstem, hordom ma is,
mint keresztet, mint talizmánt,
titkos jegyet a ruhám alatt,
mint ősi jussát a gyermek,
ahogy a fényt hordják ölükben
pirkadatkor a fellegek.

Emlékezem, s szívem elszorul,
élj sokáig még jó anyám.
Súgd fülembe, hogy ...az élet szép.
Mintha először hallanám…