Átmozdulsz rajtam

A távolságot,
mely összeköt, s elválaszt
lerövidítem magamban
akár alszol,
akár ébredsz.
Átmozdulsz rajtam.
Foglyommá teszlek,
hogy szabad maradj.

Hűségem
hűségedhez mérem.

Otthonom vagy.
Rejtőzködő öl-meleg,
fáradt testemnek
megvetett ágy.
Túllépsz téren, időn
örök áldozatként,
mielőtt feleszmélnék
csillagfényed előtt.
Ölsz, elbűvölsz szédítőn
ragadozó vadat,
s elejtesz magadnak,
mikor hozzád
megérkezem.

Könnyek

Ne ejts könnyet
ha megbántlak
a száraz szik
gazt terem
gyérül tövük
a vén fáknak
a beteg szív
védtelen

Ne is sajnálj
engem bánthatsz
érted könnyebb
szenvednem
könnyek nélkül
-hisz úgy fáj az-
ami könnyel
neked nem

Kanálcsörgésban

Szerethetnél is, amikor meggyötörsz,
s oktalanul kínoz minden szavad.
Türelmemhez mért hamiskártyás trükk
megjátszott hirtelen haragod,
tűzokádó táltos fáradt habverése,
én meg egyensúlyozok idegszálaim
húrján, mint egy féllábú kötéltáncos,
s megosztott szívvel tanulok sírni
észrevétlen benned, hisz ezt várod el.
Fájdalmad felét vállalom magamra csak
a bocsánatkérés pislákoló jeleként,
-az igazit amit elrejtesz előlem-
hogy összetörve is veled legyek
minden félrevert szívdobbanásban.

Kenyérhit

Úgy kell a napfény, mint az imádság,
hogy tovább vigye terhét a lélek,
s öröm töltse el, vége lett
hosszú tél után a sötétségnek.
S ez a ragyogó kétszemnyi sugár,
-mely körbefonja az életünket -
tavaszt hoz, már simogat dús kelyhe,
s árnyak közt is éltet, mint az Ünnep.
Ő a Kikelet első reménye,
bimbózó rügy a szél-dúdolt fákon.
Sarjadó vetés, örök kenyérhit,
egy falat csak, hogy mindenné váljon.

Szóról-szóra

Olyan vagy,
mint a lélegzet.
Éltetsz.
Ösztön, varázslat hajt
észrevétlenül.
Lázadó létigenlés ez
a tudat alatt.

Magadhoz
engedsz, dacolsz velem.
Számon kérsz rajtam
minden szót, mit átsírt
éjszakákon elhallgattam.
Csend lesz.

Hallgatsz.
Kifulladásig.
A holt is
életre szenderül,
mikor csókjaiddal
betakargatsz.

Közel jártam a csillagokhoz

Víztócsák fürdették az alkonyt,
s mint szétloccsant tintásüvegek
zöldje csillogtak az úttesten
a fénylő smaragdok.
Gesztenyefák kísértek végig.
Sürgönydróton lógó fellegek
kontyába font vihart az este.

Meg-megdörrent haraggal az ég.
Lángoló tűzrózsákat szültek
az árnyak, szikrázó réseket
ostorozott a fény.
Távolból láttam a téglagyárat,
templom tornyát, -hol szent az ünnep-
házakat, dőlt kerítéseket.

Bőrig áztam, míg haza értem
csatakosan, gyalog, mezítláb.
Vittem magammal Köttöny sarát,
meg a munkabérem,
az első fizetést zsebemben,
mint rám szakadt kőtömbnyi sziklát.
Szűken mért munkám pár garasát.

Bánatkönny hullt, dús nyári eső.
Én voltam csak boldogabb nála,
apám büszke lehet, van munkám,
több lett a kereső.
Por, olajgőz keserű ízét
nyeltem az avas szalonnára,
ha déltájban leállt a kombájn.

Álmokat kergettem, őszinte
vágy repített, nem vonzott a föld.
Diák voltam, tízéves kamasz,
gyerek-ember szinte.
Közel jártam a csillagokhoz.
Eltűnt a távolság odafönt,
s milliárd fényév lett egy arasz.

Lentről arany-tallér volt a hold,
a fél tenyerembe belefért,
itt meg sárgányi óriás tál,
hol nőtt, hol meg fogyott,
belém ivódott tűzvarázsa,
mikor megmásztam fénykötelét
álmomban holdfogyatkozásnál.

Így érkeztem meg, öreg este.
Meg-megvillant, vajúdott az ég,
s mint, aki megfáradt csendre lelt
széthullt omló teste.
Apám dolgozott még, anyám várt,
törölte rólam, ahol csak ért
szó nélkül az esőcseppeket.

Mosoly bujkált szája szegletén,
pedig féltett, úgy izgult értem,
-mélyebbek lettek arcán a ráncok-
bár titkolta szegény,
ölelt magához, lógtam rajta
csupa kéz, csupa láb az éjben,
mint fürtös virág az akácon.

Szédültem az ősi teherrel,
kit a lét morzsányi gondja nyom.
Mit tudhattam ott a világról
suttyó gyerekfejjel,
mennyit ér kipréselt vérrel szült
pár forint. A megszerzett vagyon.
Hulló csillag. Mennybéli tájról.

Mondhatnám

Mondhatnám, nyíljon ezer virág,
ragyogjon rád Nap, s Hold-világ.
Csillag-fürtös tündöklő tejút
fonjon vágyaidból koszorút,
akár ébren vagy, akár álmodsz.
Örökre láncoljon magához.

Mondhatnám, de mégse mondom ezt,
számra a csend ma horgonyt ereszt.
Mit érzek, azt ki nem mondhatom,
önmagáért beszél, ráhagyom,
s mint a harangszó, úgy ejt rabul.
Hallgatok. Kimondhatatlanul.

Tenyérnyi napsugárban

Vigyázz,
Pihenj,
Igazodj.
Emlékszel, ehhez szoktunk.
Vigyáztunk,
pihentünk,
igazodtunk.
Pásztázó tűzfüggönyök
fényorgiái között
egymáshoz
kart, karba öltve.
Vállt, vállhoz.
Nem kérdeztük, ki vagy,
azt se honnan jöttél.
Acéllá ötvözte
csillogó ékköved
hús-vér ércből
szükség, szabály, törvény.
Egy nyelvet beszéltünk,
ez tartott össze.
Zengőt, mint a harang
kötélre kötözve.
Félre verték bennünk
lappangó kételyek
búvó füstrózsáit
értünk
a sikongó vészjelek.
Együtt vettük be a hajtűkanyart,
mely a végtelenbe vitt,
mindenkit,
s elítéltetett,
aki ellenünkben mást akart.

Vigyázz,
Pihenj,
Igazodj,
ahogy ez volt a dolgunk.
Vigyáztunk,
pihentünk,
igazodtunk.
Védernyőt emelt
a hon fölé a had,
lángoló harcteret,
élő kopjafákat,
s mikor az ég összefolyt a földdel,
kitágította a világot
fenn csillagfénykörökkel,
míg lenn randevút szőtt
a jövő a múlttal.
Körmenet, újabb tánc indult,
s összebújtak
tavasz ringatta
részeg illatára,
a lány fiúra várt,
a fiú, meg a lányra.
Nekünk rakéta gyúlt
a cél keresztjében,
Felhő hantokat borzolt
Visító lángekéje,
s tűzarannyá vált
udvarán a hold.
Tudom, másnak ez béke,
nekünk háború volt.

Vigyázz,
Pihenj,
Igazodj.
Itt vagyunk, álmodozunk.
Vigyázunk,
pihenünk,
igazodunk,
mint régen, visszatértünk
a kiszáradt folyómederbe
learatva, keresztre feszítve,
mint tarlón a kéve, de élünk,
állva, ülve, ébren,
mint a fák, mint a rét.
Megfürdünk a harmatárban,
mikor belül már aszály van,
vagy dér csíp, s a szívben
csak a töppedt hó világít.
Sátrakban elnyúló indaként
kapaszkodunk ma is egymásba,
s őrizzük a régi álmot
egy tenyérnyi napsugárban,
hogy ki ne hunyjon tűzvarázsa,
mert, aki elfelejti, hogy járt itt,
büntetésül mindig visszavágyik,
s vár, mint rozsdás vasban
az eltompult kés éle.
Vár a végső bevetésre,
hogy újra az legyen,
aki egykor volt,
s ami lehetett volna még
ez a nemzedék.

Ítélj, és sújts

A félelem este hull rád,
ha leveted földi ruhád,
s úgy állsz ott Istened előtt,
mint a gyertya csont-fehéren
fogyó holdként rideg fényben
bölcsőtől látón a sírig,
míg életed felparázslik,
s úgy omolsz elé a földre
mint büszke kőszirt a völgybe,
mely önsúlyától összedőlt.

Ó hány Urat kiszolgáltál,
míg kövek közt kővé váltál,
sodródtál jeges folyókkal.
Húsodba vájt bélyegeket
hányszor átpecsételtetett
a sors, mely vitt, vagy elhagyott.
Láncra verten táncoltatott,
bár gyötört a kín, fájt a seb,
élni akartál, -így könnyebb -
önmagadra vett béklyókkal.

Most várod csendben, hogy ítél,
vér, és verejték mennyit ér,
s mivé lett annyi szép álom.
Voltál egy parányi felleg,
csillagfényben melengetett,
fürtjeidet szél cibálta
eső-verte vihar-ágra,
s ha benned a múlt felzokog,
könnyet se ejts, ne vedd zokon,
hogy, ami szép volt... ne fájjon.

Csak azt féltsd egyedül, míg élsz,
amit a szív őriz, s nem az ész,
ha évre, évek súlya hull.
S tedd meg, mire van erőd,
s amíg tudsz, járjál legelöl.
Így sarkall parancs, értelem
végig az egész életen.
Embernek lenni, nem kevés,
Ha nincs öröm, csak szenvedés.
Mind elmúlik nyomtalanul.

Sorsod jussát Ő szabja rád,
fogadd el, úgy szóljon a szád:
Ím előtted állok Uram,
ítélj, és sújts, mert vétkeztem,
hogy beleremegjen testem
térdre hullva lenn a porba,
mint éji világod alkonya,
amikor vezekelnem kell.
De addig adj vigaszt újra nekem,
akkor is, ha véget ér utam...

Emberi vívódások

Lehetnék irigy,
de mért is tenném,
nem zavar az, hogy bölcsebbek nálam.
Míg a hatalmam
nagyobb Istennél,
tiszteljenek ezért mindnyájan.

Lehetnék bölcs bár,
hogy az eszemért
tiszteljenek mind, hatalmam helyett.
De mit érne ez,
hisz elveszteném
éltető erőm, az irigyeket.

Bűnös út

Ki hallja meg,
ha megsüketült a fül a hallásra,
s izgága senkik csak mutogatnak
sunyin szekértáborokban egymásra.
Száj se mozdul, csak vére hull a dalnak,
míg lelkekben félelem az úr.

Ki látja meg,
hogyha megvakul a szem a látásra
s vérgőzös hiénák tapogatnak.
Az igaznak a gaz lett hasonmása,
ítélni akarnokok akarnak,
míg lelkekben félelem az úr.

Ki mondja meg,
ha a száj néma jajra, kiáltásra,
s megbarmult a nyáj, már hangja sincsen.
Törpe királyok hatalmi varázsa
győz, vagy a mennyben trónoló Isten,
míg a lelkekben félelem az úr.

Mondd Tullius,
ki érti meg szenvedéseinket.

Gondolatok

Röpke gondolatok
Szerény életjelek
Szárnyaljatok bátran
Szóljon éneketek
Mint a fészket rakó
Hontalan madarak
Legyetek szépek
Legyetek igazak
Vágjatok mint a kés
Szúrjatok mint a tű
De legyetek gyógyír
Feljajdult hegedű
Egy könnycseppben mosoly
Ha behegedt a seb
Legyetek gyengédek
Erősnél erősebb
Ha el is tipornak
Meg ne alkudjatok
Induljatok szavak
Bátran szárnyaljatok

Mindig más vagy

Ezer az arcod, s egy a szíved.
Az arc elküld, a szív marasztal,
ahogy változnak ízek, színek,
télen, nyáron, ősszel, tavasszal.

Más és más vagy. Hol fonott kalács
forrón, test-barnán, kelt fehéren.
Hevítő tűz, hamvadó parázs.
Éhségem egy falat kenyéren.

Kiismernélek, ha hagynád magad,
felfeslene lelkeden a máz,
s tükröd fényében az árnyakat

is nekem adnád, amilyen vagy,
akkor is, ha arcodon a láz
rózsával vár, hogy enyém maradj.

Félúton

Úgy születtek meg bennem a versek,
mint lövészárkokban elesettek
puskacsövéből hulló tűzeső,
jeltelen sírokon deresedő
ölelkező odvas faszilánkok.
Keresztek, mit bajtársának ácsolt
csontja fölé az életben maradt
feljajduló lelkiismeretnek.

Csak én tudhatom, mennyit szenvedtem
gyógyulatlan, mikor elvesztettem,
s lógtam a semmin, kínzó láz gyötört,
mint élő ág a holt rózsatövön,
hogy kimondjam, akkor is, ha fáj,
fejfádra vésem versemet anyám,
hogy hiányod tápláljon éltetőn
szellemtestű hűs gyökérzeteden.

Félúton vagyok, csak ébredezem.
Merre induljak. Nem is kérdezem,
áltatni magamat már nem szabad.
Ledobják köntösüket a szavak,
mécs lángja hív, hajnal fénye lobban.
Kereslek ma is a verssorokban
csont-fehér virágok közt magamnak,
s életemet veled újra kezdem.

(1996)

Főnixként ébredj

Csitul a vihar már, megtört üszkös árja.
Elengedtek sorsfordító kezek.
Lépd át önmagad árnyékát,
ha már fénytelen jellé vált
a lángolás s az emlékezet
csillagközi hold-udvarára
hullnak a hamvadó évtizedek.

Ne sajnáld, hogy szíved nem gyötri lázroham,
nem repít ábrándos életösztön,
hogy vakmerők bátorsága
se vonz már hínárba, sárba.
Békülj meg a lázadók között,
viseld sorsodat rád szabottan.
Annak köszönj csak, aki visszaköszön

Nem kell öncsalás, se vakhit, se balítélet,
mi kedvedre csak talmi varázs volt.
Földhöz ragadt ősök nyomdokán
érlelte sors a homlokán
jussod, s hol trónt, hol bitót ácsolt.
Reményt adott, vagy semmivé tett,
hogy Főnixként ébredj fel a parázsból.

Elhallgatott bűn

Kiállni
reszkető lábakkal
anyám elé
szégyen nélkül ma se mernék,
-bár hallhatnám intő szavát újra-
hogy megvalljam vétkeim neki,
amit el se követtem,
azt is beismerném,
mint rég.

Nem alázott meg
gyermekded bűneinkért soha,
mikor körbefogtuk őt
egymást túllihegve
százszor elhadart érvvel.
Ő nem a bűnöst kereste,
a bűntelent, a vétlent.
A jót dicsérte szüntelen,
mikor fennhangon szólt hozzánk,
s mi felnéztünk rá
irigy bűntudattal.
Így is élhet az ember.
Nekünk ő volt a példa,
a követendő.
Ilyenek legyetek -mondta-
s szeme egyenként végigmért,
az is, aki ma vétkezett,
s ott hagyott szomorkás mosollyal.
Önmagunkkal büntetett.

Hagyta,
hogy az elhallgatott bűn fájjon.
Tisztuljon a lelkünkbe mart seb,
és várt, csak várt
szinte a kibírhatatlanságig.
Tudta jól, hogy könnyek közt
néma bűntudattal
elébe áll majd
-véréből kisajdultak
kibogozhatatlan igazságával-
bűnösök közül
a legbűnösebb.

Kései vetés

Őszi lombhullás, fogyó hold-harangok.
Süppedt avarba búvó-nászi ágyak.
Elhamvadt tüzek pilledt-arcú fagyok.
Nem hiszek többé se télnek, se nyárnak.

Csak annyit érzek, valami hiányzik
szomjas föld-szívemből, mikor felsajog.
Tudom, akit anya szült, mind hibázik.
Kevés az időm, hogy megbocsássatok.

Vezekléseimért szűkös az áldás.
Ki ad hitelt a kései vetésnek.
Hát eljátszom -ó sors- a hamis kártyást,
hogy emeld tétjét a majd-lesz termésnek.

Hit és erő

Ifjan érkezett hozzánk
friss felszenteltként.
Nekem Isten volt,
mennyország.
Anyámtól hallottam,
ahogy neki mesélték
régen.
Mások,
vagy talán ő maga,
a pap.
Már nem is emlékszem...

Haldokló ágyához
hívott az Isten.
Ha valaki elég erős,
és hinni tud,
én tudok,
(legalább is ezt hittem
mielőtt találkoztam vele.
Rohantam, vitt,
repített a fény,
meg új reverendám
végig a kis utcán.)
...és ha kell, ezért
bátor is vagyok,
hisz velem van Isten,
hogy megfogjam
a haldokló kezét,
s ajkához emeljem a keresztet.
Kérjem az Urat,
tegyen még egy csodát.
Gyógyítsa meg
olajjal bekent fáradt
beteg testét, engedje,
hadd éljen tovább.

Tekintetek zuhantak rám,
vajon mit tesz Isten szolgája,
de vélt erőm semmivé lett,
elsötétült
előttem a világ.
Nem tudtam megtenni,
és fájt nagyon,
gyötört a szégyenérzet.
Erőm mellett
hitem is elhagyott.
Égre néztem, hozzád Istenem,
s erőtlenné vált a testem.
Elszállt minden remény,
hát elmotyogtam magamért néhány
kenetteljes imát.

A férfi meghalt,
ahogy bennem is a lélek.
Tudom, én öltem meg ott,
a hitehagyott,
és a gyengeségem.
Legyőzte az élőt a halott.

Így mesélte anyám
gyerekként nekem,
amit másoktól hallhatott,
vagy talán ő maga
okulásul a pap,
s mindhármunkban
mély nyomot hagyott.
Mintha hallanám ma is
-hitednél fiam
erőd legyen nagyobb-

Nők, virágok

Naponta körbevesznek a nők,
mint sziklakertet a virágok.
Kőszirtnyi sejtjeim közt őrzök
kék zuzmókat, meg zöld mohákat.

Nem kellenek az orchideák,
violák, pálmák, liliomok.
Gyökértelen csalfa ideák,
könnyet ejteni értük nem fogok.

Az vonz, aki szívemben marad.
Szépsége nem égi fénybe vész.
Belém ivódik, mint friss harmat
a földbe, s velük leszek egész.

Futó cserjéim gyöngye véd meg.
Zuzmók emésztik el testemet.
Belőlem táplálkoznak, én meg
velük oltom szomjamat, éhemet.

Könnyek nélkül

A pillanat
varázsát
öleld át
bölcsen
ringattasd
magad
és ringasd
őt el

Ami volt
elmúlt
ami lesz
álom
azt élvezd
ami van
s úgy szeress
hogy hiánya
fájjon

A pillanat

A pillanat
varázsát
öleld át
bölcsen
ringattasd
magad
és ringasd
őt el

Ami volt
elmúlt
ami lesz
álom
azt élvezd
ami van
s úgy szeress
hogy hiánya
fájjon

Ékek

Nyugodjék meg,
ki ránk rontva
éket ver közénk.
Az ék intő jel-kép,
békét hoz harc helyett,
a kettészakadt fahasábon
s begyógyítja a sebeket,
hogy többé ne fájjon.

Kihunyt avartűz lett bennünk
minden idegen test.

Hiába küzd ellenünk sunyin
annyi más suttogva súgva,
ne szeresd, ő se szeret.
Megtesszük magunk, amit...
vagy fordítva akár.
A vágy elvakít,
határ...a nincs-határ.

És semmi meg nem rendít,
látod, együtt vagyunk.
Égethet tűz, gyötörhet szomj,
ha mennybe repít,
mikor az életbe
belehalunk.

Vagyok

Nézem a szemed, meg a szádat,
mint, aki lázadozva kutat
veleszületett némaság után,
míg gyöngyöző fogsorod mögül
rám zúdítod feldübörögve
toroktüzét a tankszavaknak,
géppuskák lángoló sorozatát,
hogy megköszönhesd, neked én vagyok,
örökké én az egyetlen egy
rendes ember aki, meghallgat.

Csodahit

Valaha hittem benne
a hit csodákra képes
sőt tetszelegtem neki
-szelíd mosoly bilincselt le,
mint egy első áldozót-
s boldoggá tett
hogy általa vesédbe látok
túllépve lelki korlátomon
úgy alakítom általa sorsom
ahogy én akarom
mely vasmarokkal
összefog veled

Már nem loholok utánad
követve téged Édes
nyomtalanul hogy merre jársz
ha nem vagy nálam
vagy későn érkezel meg
míg lélegzet visszafogva várlak
elébed se megyek mint rég
követve téged araszoló féregként
meg-megállva a túloldalon
visszabámult üveges szemekkel
fénylő kirakatokon át
magamra

Elfogadtam mentség nélkül
minden indokod
fel is oldoztalak
hisz bíztam benned s hitem
erőssé tett nem vakká
mondtad ne félj s ne félts
kettőnk közt nem lehet titok
nyíltan teszem azt amit látni
s hallani akarsz

Amíg hittem...
a hit csodákra képes
vesémbe láttál te is nekem
-nyíltan bevallhatom-
te tudtad egyedül
a csodához hit se kell
míg egymásért élünk
mert a csoda te vagy
s én vagyok

Csoda...hogy vagyok

Az a merészség

Az a merészség,
talpon maradni pergőtűzben,
mikor körbedalolnak
a halottak, s minden
remény hamvába hull.
Megbékélni békétlennel.
Hinni sokat sejtetőn
kétségek közt megtaposva,
s kiáltani, elég volt, már elég.
Visszavonulót fújni
táltos-sikerek csúcsára érve.
Kinevetni a háborút.

Az a merészség,
rést ütni megszokások
bástyafalain,
belülről feszíteni szét
börtönléted rácsát,
hogy magad ügyésze,
bírája légy, hogy érdem szerint
ki-be járhass.
Bélyeget hordani
büszke kínban s látni
szégyenét húsba vájva
a megbélyegzőknek.
Embernek maradni,
akkor is, ha fáj a seb,
mit ember által kaptál.
Szentként égbe komorulni
bűnösök közt egyedül,
mint a szél árnyéka.

Az a merészség,
ragyogni tükrök visszfényeként
lényed formálva meg,
mikor megtagadnak,
s benned mindenki mást lát.
Önmagadba merülni el
számvetés gyötrő tüzében,
magadat mérni máshoz,
hogy lásd, mennyit érsz.
Szárnyalni rebbenésnyit
dacos nyakban lenge tüllként,
-kötél helyett- míg Napodra
poklok árnya vetül.

Az a merészség,
józannak maradni, s lobogni
egyenes derékkal, mint a mécses
viharban, delejes szélben,
hogy mindenki lásson.
Vállalni magad akkor is,
ha az élettől megcsömörlesz,
vagy belehalsz szabadon
hullaszegényen

Hozsanna

Hozsanna Néked Semmi.
Megfoghatatlan.
Te tanítottál meg
Mindeneknek lenni,
hogy megmaradjak.
Fogtad a kezem,
Vezettél.
Nem is éreztelek.
Hittem neked,
hogy vannak még
földre szállt Istenek.

Az út hosszát mértem
erőmhöz, mi rám várt,
ha elfáradtam,
-csak a tenger háborog,
tép vitorlákat
lankadatlan-
s annyit léptem mindig,
hogy észrevegyenek
otthont sejtető partok,
simogatón biztató szelek.
S hazavárjanak akkor is,
ha a mindenekből
semmivé leszek.

Emésztő métely

Korrupt a világ.
Mocsokban fetrengőn
dagad a cent, mosott dollárra vált
tónustalan susmus közt koncra epedőn,
s mint bégető bárány kiált sakált
korgó gyomrú fenevadként, míg éhes.
Az alku fennkölt, a tét vérre megy.
Hiába minden, a szó szövevényes.
Nem riaszt vissza erkölcs, félelem.
Nincs bűnjel, mit megfejthet jog, és erény.
Emésztő métely, észrevétlen ez.
Egyszer összetörik, mint a cserépedény
apró darabokra. Vége mégse lesz.