Csillagrobbanás

(Megszületett gyermekeinkért)

Kit dicsér a mű, az élő, eleven,
ki álmodott róluk lázas hajnalon,
sóvár férfi-vágy, glóriás szerelem,
vagy megformált a nő, légy, akarom.

Édes titkaink csillagrobbanása
izzó tűzzel köt össze bennünket,
hogy megszülettek, világmegváltás az
bércre hágó porszemnyi létünknek.

Mennyei küldetés, el nem vetélhet
bennünk a szépség, életünk része.
Az értelem nem kér mentséget s érvet
a gyémántból faragott egésznek,

míg bennünk milliónyi csillag kering,
mit számít, hogy elhullnak az évek,
ha az a boldogság szárnyverése mind
s holtig tartó szédült lánggal éget.

Tökösök

(Nagytarcsai TÖK-FESZTIVÁL-ra)


Fanfár harsan, nincsen vita,
véget ért a VIADAL.
Összemérte tökeit az
öreg és a fiatal.

Volt itt "úri", és (nap)"lopó",
karcsú, harang alakú,
apró, meg nagy, mint hat popó,
rozsdaarany valagú

A sok tökös kiállású
gazda erre drága kincs.
Kinek kemény, hosszú, fásult
terem, annak párja nincs.

Csak meg kell hagyni érni...
Szólt a zsűri döntnöke:
Itt a SERLEG Panni néni,
első lett az ÖN...töke


(2007 augusztus 22)

Míg élek

Míg élek, magamban hordom hiányod
-láz-égette vágy kínja elemészt-
tétlenül, mint félbehagyott lövészárok
romba dőltem a bűnös percekért.

Kifordult álmodból fagyott öl-meleg,
örömtitkok, parányik, zümmögők
s a távol riasztó csendje lehetek
nélküled már az őszi delelőn.

Menekülhetsz. Hagyom, hogy égj s átlobogj
még egyszer belém ácsolt kordonokon
tiltott vágyaim tükörjátékaként.

Szívem menedék, -rád mit is hagyhatnék-
akkor is, ha egy fékeveszett rab volt
és óvott téged magamnak, magamtól

Dal és lant

Egymásra talált
a vers a lanttal
magával ragadt
és szárnyára vett
s én odaadtam
magamat érte
mint a viharvert
daltalan vándor

Pedig nem is kérte
nem is kérte

Így találtam rá
én is észrevétlen
a szerelemre
hívó dalától
hol egybecsengve...

Nem is reméltem
nem is reméltem

Házi őrizetben

Házi őrizetre

ítéltem szívem

keblem szűk kelyhében

fogva tartva.

Hagytam bűnbeesni...

s most a felszínen

védője lettem én

akaratlan

s ügyésze,

ki vádol,

bírája, ki dönt,

porig sújt,

bár lelke mélyén felment.

Nyughatatlan szívem,

marad még időd,

hogy újra átéld

a nagy szerelmet.

Rólunk szól

A tiszta szavakat

elhallgattatni

nem lehet

mégis

elhallgattatják

a hazugokat

nem lehet

kimondani

mégis

kimondják

Ilyen az ember

gyarló

és ilyen a szó

kimondhatatlan és kimondható

Mind a kettő

rólunk szól

Kart-karba-fűzve

Kétszer annyit adnék

-magamból-

fűnek-fának-virágnak

ha

 kart-karba-fűzve

szívükbe zárnának

Testem lenne

fű

lelkem

fa

hiányom

ha nem leszek már

virág

Anyám vázájában

Megloptál

Itt hagytad

kezed nyomát a kilincsen

a nyitva hagyott ajtón

s látod

önmagába zuhant ami nincsen

testemmé vált máris hiányod

hangod holt barázdák közt

semmivé lett

létünk kottájára felakadt

lóg árván

mint tépett kertajtón a lakat

Megloptál

mégsem érzem üresnek magam

beérem én már

egy kevéssel

hogy tudd mit érsz nekem

ha vagy

Még itt voltál

felépítettelek bevehetlen várfalat

hogyha már nem leszel velem

neked

már mások se ártsanak

Gondolatjelek

Gondolatod

feneketlen kút,

mérleg 

a megméretéshez,

 ki vagy s mennyit érsz, 

ha kimondod,

hogy megítéljelek.

Elhallgathatod,

ne keltsen gyanút a szó se,

sorsa feledés lesz.

Nem számít,

ha magadban elítélsz.

Reményt adsz,

mint a gondolatjelek.

Voltál...vagy...leszel

Jó tudni azt hogy voltál

hogy nekem lehess csak

mikor nem is álmodtál

kiválasztottalak

Jó érezni azt hogy vagy

ölelj el ne eressz

enyhítsd mámoros szomjam

szomjaddal úgy szeress

Jó hinni azt hogy leszel

nekem mindörökké

még lélegzetet veszek

kettőnknek kettőnkért

Kezed

(Anyámnak)

Már reszket a kezed,

s én csak ízlelgetem

mozdulatait kanálnyi csendben,

hogy gazdagítson.

Lelkedből mersz nekem

erőt

egyetlen könnycseppben.

Elernyedt évek ujjaid hegyén.

Már kétszer fogsz,

hogy megtarts magadnak,

hogy soha többé el ne engedj,

ha menned kell.

Szólj rám,

hogy maradjak,

hogy felnézzek rád,

mint egy új Messiásra.

Az önfeláldozás ilyen.

Mi meg beleremegünk e varázsba,

mikor kezed kezemben

megpihen.

Virágok

Anyám

virágokról álmodott,

szívében őrizte a tavaszt.

Hiába cibálta

jeges szél

a hóba hullt zörgő ágakat

s visított be

az ablakrésen

zord ezüstje a morcos télnek,

arcán rózsák

mosolya nyílott

reggelente, mikor felébredt.

Kötényében

hozta a hajnal napfény-illatát

lábujjhegyen.

Lerázta rólunk a zúzmarát

s úgy nevetett,

akár egy gyerek.

Ébredt

a nyikorgó öregágy,

táncolt, szökellt a hópihe had.

Kereste

a négy kölyöklábat

a gyűrött nagykabátok alatt.

Ki törődött

ott jéggel, faggyal?

Csillagszemét az ég csókolta,

virágtestével hajolt fölénk,

hogy összefogjon

egy csokorba.

Elmesélte,

ma szép a reggel,

mert friss hó hullt a Körös-gátra

s kinyílott ablakunkban

az Isten

kristályba lehelt jégvirága.

Már egyre többször gondolok rá

keresem őt,

ha éget a láz

s a hajnalok fénye felébreszt,

hol az utca,

a tér,

hol a ház,

a süvöltő tél

a vad folyó.

Látom

Anyám

ahogy álmodik

 virágokról a csillagok közt

Valahol... mindig ...tavaszodik...

Megfesteném

Megfesteném szőke fürtjét a partnak

Zöld füzesek közt a türkiszkék folyót

Fövenyt bronzsárgán, mézaranyba omlót

Ezüst cseppjeit a vízzuhatagnak

Hidat festenék, fölé templomtornyát

Acélpillért a ködszürke hídlábra

Lila szederbokrot barnás hínárba

Déli harangszóból égkék-alleluját

Fekete iszapot, vörös jegenyéket

Márványfehérből a viselt szegénységet

Lázadó véremmel bíborra festeném

A Körös ringat, bölcs vize a vászon

Megfürdet, mint rég minden éjszakámon

Mintha az eltűnt színeit keresném

Gazdagon, kifosztottan

Gyérülő örömök
gyarapodó évek
sokukat szétszórtam
kevésre vigyáztam
akit szerettem
az megcsalt
aki hű volt
megcsaltam
gazdag-szegényen
kifosztottan
halálra szántan
Ma eldobott csikk
keserű íze mind
a számban

Mondd, ki vagy

Mondd, ki vagy s ki vagyok én.

Nyitott tenyér és ököl.

Örök kétség és vak remény

búvó csillagrögökön.

Ellentét-pár, külön-külön,

olykor többlet és hiány.

Kés és kereszt kenyerünkön,

egymásra éhező száj.

Te kinyílsz, én bezáródom.

Isten áld így, vagy büntet.

Én építem, te meg bontod

egyszer-volt szerelmünket.

Porszemként...

Összekuszált szálain indulsz,

felfejted titkait a létnek.

A nem-léthez vissza is így jutsz,

mikor az utak véget-érnek.

Felépíted, mit szellem adhat

örökül - és a test bevégez -

feletted álló hatalmaknak,

és mégis minden semmivé lesz.

A sír is befogad majd végül,

vagy kivet, nem tehetsz ellene.

A porszem a földdel kibékül,

akkor is, hogy gazdaggá tegye.

Abroszcsend

Kép: Horváth Piroska

Kerengette abroszcsend melegét

harangszóra a gőzölgő ebéd.

Anyám állt ott imára kulcsolt kézzel,

-hogy mi volt az ebéd már nem is emlékszem-

a fohászt őrzöm, s lázadok ma is,

neki szent volt a szó, nekem hamis,

és fájt, hogy áldja szegény a nincsent.

Én követeltem, ő kérte Istent

mindennap betevő falatunkért

könnyek közt, szemlesütve, s úgy élt,

elhitte, hogy ennél csak jobb jöhet.

Tenyerén hozta az örömöket,

s lecsendesítette lázadó fiát.

Elmondott helyettem egy-egy imát,

mikor bűnbe estem, s megvigasztalt,

ne irigyeljem azt, aki gazdag,

s szólt, ahol az utak véget érnek,

ott...  boldogok a lelkiszegények.