Új Teremtés

Zörgessetek,
hogy érezzem kimondatlanul,
ti akartok választani engem.

A Kiválasztottat.

Megnyílnak előttetek
kapui a mennynek.
Hegyek omlanak lábaitok elé
porrá zúzottan, s mint a holtak,
tengerek száradnak ki.
Lelketek vásznán
csillagokig ér a bűn.
A Nap elsötétül,
megáll forgásában a Föld.

Minden elveszett.

Megkegyelmezek mégis
Teremtett lelkek
Az utolsó óra előtt
kedvetekre ítélkezem.
Emberré gyúrlak vissza
egymásba mind.
Egyetlen Eggyé,
ahogy egykoron voltatok.

Még egy esélyt adok.

S a Világot újra
megteremtem értetek.
Ennyi jár csak, nem több.
Enyém a menny s a hatalom.
Tiétek a Föld.

Boldoguljatok.

Versek

Mennyi vers fogant meg, amíg felsírt bennem,
Mint kottán a hangjegy muzsikál szívemben.

Ébredők, alvók. Csapongó dallamok.
Frissek, koravének, harmatos hajnalok.

Kihordtam mind lázas éjszakákba nyúlva.
Ma is hozzám bújnak szipogva, vajúdva.

Fülembe gügyögnek, egyedül még gyengék.
Vigaszt várnak tőlem, mintha anyjuk lennék.

Forrongó őserők, tüzes harci szittyák.
Általuk lobogok, alvó tüzem szítják.

Lázongva törnek fel, többé nem nyughatok,
Kiülnek a fényre fáradt gondolatok.

S erős lesz, szép, büszke, léptük együtt dobban
Gyalogezredemben, dübörgő sorokban.

Szívemből szól a dal, a hang tiszta, nemes.
Szebb lesz a világ is, ha felsír egy-egy vers.

Józanságra intő részegítő álom.
Megbékít a sorssal, túl lép a halálon.

S ha százszor belehal, százszor feltámadnak
Érzéki csápjai égi varázslatnak.

Hát keresd a szépet, amit nyújt a világ,
Égboltra feszülve, légy te a délibáb.

S míg könnyű szárnyakon a felhőket járod,
Hagyj magad mögött minden nyomorúságot.

Hozzád szólnak s rólad, ott vagy minden szóban,
Csillagként ragyoghatsz a csillagokban,

S egy varázsütésre meghasad fenn az ég,
Élnek s éltetnek bűvös varázsigék.

Szavak s mondatok, míg együtt élsz a verssel.
Meghitten, hogy benned újjá születhessen.

Elégtétel

Születtem, mikor élni
már alig volt remény.
Dúlt a harc Európa
lángba borult egén,
földjét vérrel öntözték,
s fegyverben állt hadak
tereltek vágóhídra
apákat, fiakat.

Születtem, mikor jégbe
dermedt a Körös part,
s páncél-ingén jártak át
A Betekints alatt.
S ki betévedt hozzánk, hogy
lássa az új "Embert" ,
sajnálkozva szólt, szegény,
front alatt született .

Születtem, mikor Apám
lövészárokba dőlt,
s füstölgő repeszgránát
kígyózó fénye közt
szemébe csapott égőn
a vérgőzös szikla.
Tán így keltett életre
egy parányi szikra.

Születtem, ahogy Anyám
korai virágja
s ő úgy tapadt a télben
éhezőn a számra,
éreztem csontját, ahogy
sírt s belém remegett.
Én meg ittam az édes
hó-ezüst könnyeket.

Születtem, mikor ínség
közt zúzmarás fagyban
zizegő árpaszalma
volt a derékaljam,
s úgy simogatott anyám
áldott kéz-meleggel,
mint akinek kenyér helyett
napfényt hoz a reggel.

Álmomban látom ma is
ha lecsukom a szemem,
s befordulok a sarkon,
hol, merre születtem.
Hol suttogott a vén hárs,
Hol a fürtös bodza.
Látom a tornyot, s hallom,
delet harangozza.

Mintha újra születnék,
vonz a Körös árja.
Repít a szilaj idő
táltos paripája,
s a hűs parittyás folyón
a kezem egy parányi
sánta követ tanítgat
a víz felett járni.

Hol füzesek lombja
őszi szélben felsír,
nyugvóhelyemen ott lesz
fölém domborult sír.
Derengő mennybolt, Nap, Hold,
Csillagok. Örök élet.
A halálon az ember
így vesz elégtételt.

Tojások

Olyanok ők, mint két tojás.
Kisebb a frissebb,
ölelőbb a nagyobb.
Halvány sejtés,
túlírt kézvonás
jegyeit kutatom.
Egyik okos,
Másik okoska még.
Szemükből szűrt fény,
sugárveszély mosoly
hatol át rajtam
kristálytisztán,
mint virágaim nektárja
aranyló mézen,
s ölembe ring a Nap
sziporkázó sugárdarabja,
amíg nézem.

Így tisztulok meg
égi lángra gyúlva
s szépségek örök titkait
keresem bennük,
mint alkonyok szétszórt
felhőit a naplemente.
S azt szeretném csak
Ha belőlük egy
fészekalja lenne

Másért

Egy vers...két változatban ...)))

Seres László
MÁSÉRT

1,.

Tanulj hallgatni a némától
Légy titkok örök tanúja
Ne magadért másért
Kire a sors vad viharral sújt le

De szólj ha kell és légy bátor
Kiálts égi lángra gyúlva
Cinkosok rongy garasáért
Hallgatásig sose aljasulj le

2.,

Tanulj hallgatni a némától
De szólj ha kell és légy bátor
Légy titkok örök tanúja
Kiálts égi lángra gyúlva

Ne magadért másért
Cinkosok rongy garasáért
Kire a sors rongy garassal sújt le
Hallgatásig sose aljasulj le

(Kép: Internet)

Nélkülem

Nélkülem mondd, hogyan is lehetnél
visszafogottabb a leheletnél,
szeszélyesebb, mint a tavi nádas
hajnalt-borzoltan, hogy rám találhass.

Tudom, én se lehetnék nélküled
megrészegült, avítt őskövület,
kit megteremtettél, mert akartam,
mint téged én csupán csak magamnak.

Én Ámort, te egy Totem-állatot.
Szerelmünk ölén szelíd, lágy vadont
őrült vágyban, hogy úgy szerethess,
ahogy szeretni embert érdemes.

Játékos koboldok

Hiába hull virága a fagyra,
szél-tépett rozsdabársony avarra,
ha lelkében a tavasz fénye ég.
Jöhetnek viharok, míg fenn strázsál
a szerelem éltető varázsán
lobogó tüze, mitől félne még.

Ó, Erzsébetek, Zsókák, Bözsikék,
őrzitek a Föld lüktető szívét
csók-ittas mámoros hajnaloknak.
S ha ködben bujkál már a sombokor,
vágy reszket dérként foszló lombokon.
csillagkoszorút fontok a holdnak.

Sáppad a nap fodra, a hó szitál,
fagy-dermedt könnycsepp az őszi táj,
kék-ezüst szőtteséből kibontott
kristályégre írom fel, élni szép.
Ti vagytok a keringő hópihék,
egy életen át játszó koboldok.

Reménytelen remény

szeretnék élni
örökké csak veled
reménytelenül
ha más el is temet
s reményt önteni
beléd hogy ne féljél
az értem meg se
gyújtott gyertyafénynél

Vén barackfák

Kitört barackfákat
Égettek a kertben
Az élet füstölgött
Halálra kelten
S elszenesedett
Hulló korom-virág
Vajúdta vissza
Megsebzett ágak
Fekete gyümölcsén
Mézédes álmát
Nem tudta merre szálljon
S mint aki holttá vált
Eltemette bennük
A halhatatlanságot

Fény és árnyék

Beton-cseppként hordod könnyed, mosolyod.
Belőle építkezel, habzsolod.
Fényt és árnyat megkötsz, míg ránehezül
arcodra fénylőn, édes-keserűn,
mintha az egész világ szakadna rád,
próbára tesz, a bajban mennyit érsz,
ha érzi vészben fuldoklók jajszavát
őssejtnyi léted, míg Istenig érsz,
s a partot-érés örök reményét is
pórusaidba vésed be konokul
-legyőzve magad, hogy hinni tudj mégis-
mikor a könnyeid mosolyba fordul.j

Torz hahoták

Viccelődni komolytalanul
az ember csak önmagán tanul.
Vállalja, hogy virágba szökkenjen
a kitalált jó, vagy rossz poén,
s mosolyt fakasztó csattanóként
keresztre feszített is ő legyen.

De hogyha másba döf tőrt a vicc,
lelke mélyén meggyökeredzik,
s gaznak látja a nyíló virágot.
Gyilkos poénok, torz hahoták,
dicsfényre szomjas ordas hordák
közt nem találsz soha (v)igazságot.

Kék-ezüst rapszódia

Nem voltak hősök, se lángoló fároszok.
Próféta, Megváltó nem volt köztük egy sem.
De hitük hatalmasabb volt, mint a tenger,
hogy önképére új embert teremtsen.
Erdők, hegyek szülték, garnizonok óvták.
Őrizte titkukat a föld szemlesütve,
hol a fékevesztett sárkányparipákra
függönyt eresztett a légtér kék-ezüstje.
Nyitott volt a szívük, s a szavuk úgy lángolt,
mint hajnali tűz a fényre ébredőknek,
kik hadat üzentek, ha máglyára vitték
tenyér-igazával a sanda öklöknek.
Ó hányszor vetettek béklyót szárnyaikra,
hányszor álmodták a hallgatag rakéták
eget kémlelve, hogy hamuvá enyészik
csillagtestük a köd hulló függönyén át.
Priccsen, lázban, hideglelésben ébredtek,
füst kavarta a csontszín barakktábort.
Vijjogó szirénák vére hullt a hóra,
míg jéggé fagyott álmuk ölelni vágyott,
mikor eget faló vicsorgó fogakkal
húsukba tépett rongyolt hada a szélnek,
s indultak oda, hol a tejút fehérlik,
bölcsője, sírja ring az egek seregének.
Gépek zuhantak, raszterek fénye lobbant,
mennybéli orgián robotpilótájuk
fogyó holdként zuhant a föld ölébe.
Kráterek füstölgő teste zuhant rájuk.
Így éltek ők, hol a nap kelt s leáldozott
fegyver- kaszabolta örökös hű szívvel
lángot vetett a nyár, s a tenyérnyi mennybolt
megtelt ábránd-fakasztó szivárvány színnel.
Megszállott volt, aki ebbe belevágott,
kit menny és pokol tüzébe sodort a vágy.
Kifeszítették ég s föld karjai közé,
vérük perzselve gyúlt fel, ahogy a szalmaláng.
A hitüket ma is hányan összetörnék
feledtetve, - torzzá nőtt, törpe termeszek-
hogy amit alkotott a földön az ember,
az mind a vérükből sarjadva létezett.
S védték röghöz kötött rabszolga gőggel,
kik esküt tettek e népre, e hazára
sors-enyhítő sikolyos örömök között,
ha csak kínjuk oldása lett is az ára.
S bármerre jártak, lángoló hegyek felett
-mert hitték, nap, hold, csillag, minden övék lett-
égi gyűrűt vontak a városok köré
rakétáikkal a kék-zord messzeségben.
Vágyuk ma is heves, szomjuk mérhetetlen.
Ezt kapták a sorstól, s ez nem is semmiség,
gyávaság helyett a bűvös merészséget
közös jussukként, mely a sírig elkísér.
S ha jön majd az óra, vak éj borul rájuk,
kétszer hal meg az, kit ide szült a végzet,
erdők, hegyek közé, két életnyi bajra,
hol a lassú tűz is gyorsabban emészt meg.
S megindulnak mind, mint a fáradt mennydörgés,
amíg szívverésük meg nem csillapodik
Borbála sistergő kék-ezüst nyilával.
Utolsó rohamra. Fel a csillagokig.

Ügyeink

Csendben megszólítom
Nem érti a szót
Siralmas egy helyzet
Kicsit bosszantó
Néz rám bólogatva
Még csak emészti
S már ő sajnál engem
Ahogy ismétli
Magának fennhangon
Hisz itt Ő az Úr
Ügyek Intézője
Én meg a Gyaúr

Helyzete emeli
Címzetes rangra
Rangja meg még feljebb
Kéjes haragra
Feje is belelilul
Szederjes ajka
Csattogó műfoga
Cuppan a zajra
Nyakán megfeszülnek
A dagadt erek
Míg az asztalt veri

"-Látják Emberek
A szívem kiteszem
Falra-hányt borsó
Beszélhetek neki
Nem érti a szót -"

Hogy érteném szegényt
Magyarok vagyunk
Hisz közös a nyelvünk
Amíg hallgatunk

Alea iacta est

Egy ágról szakadtan...)))

Seres László:
ALEA IACTA EST

A kocka el van vetve
-Bár fordított a módi
Ahogy rájuk nézek-
A nagyobb kizöldült
A kisebb beérett
S vörös mint egy póni
Vagy tán cseréltek
Nem tudhatom csak azt
E két parányi levél
Egy ágról szakadt
Ennyivel beérem
Mindegy ki mit hord
Kockást vagy csíkost
S mily színt pompáznak
E csodás ingecskék
Ha így fiatalodom
Míg hamvas korukat
Magamhoz mérem