Te édes, te kipattant láng

Ó mily törékeny,
pillekönnyű vagy
vers,
évszázadok súlya
se fogott rajtad.
Nem csorbult éled,
lágy míves formád.
Nekünk szól, zeng ma is
érccé vált ajkadról a szó,
hited emberré formál,
mert örökké élsz,
Te édes,
te kipattant láng.

Fénycsóvád vakít, éget,
mint vetetlen ágy
őrült nász után,
mert vágyad heves
szomjad mérhetetlen.
Bennünk ragyogsz fénylőn
minden ölelésben,
s ki vénen kőbe véste
csók-ittas tested,
megszűntek kínjai,
mint akit már csak
halála éltet emlékezőn,
abban, amit alkotott
s fennmaradt neve
csillaggyújtó dalban,
mely apáról fiúra száll.

Hiába támadnak,
s űznének feledésbe
fegyverbe töltött közhelyek
megkésett kicsinyes intrikák
önzőn, bután.
Te
törékeny
pillekönnyű maradtál
-vers-
Isten tündöklő homlokán,
hogy mélybe taszítsd őket.

S hogy rólad szólnak
ma is a halandók,
-ne törődj velük-
az tesz
halhatatlanná.

Kéz-meleggel

Kéz-meleggel simogat
A jó szagú reggel
Párnámon elnyúlnak
Fáradt angyalok
Aranyszőke fényrostos
Zsenge szőlővesszők
Csillag- kristálygömbök
Mézízű gyöngysorok
Beleborzong a testem
Ahogy karod ringat
Kráterek szunnyadó mély
Tűzvarázsa éget
Hol a szív pitvarok
Billentyű-szonátáit
Mesterkezek játsszák
Vérem is dalba fog

De valahol riadót
Ver ébred a város
Véges álom minden éj
Melyben a vágy örök
Magamra öltöm a Nap
Párolgó illatát,
Indulok. Lában alatt
A föld dübörög.

Újra

Újra itt vagyunk, hol a remény, s a végzet
rügyet fakasztott a búvó rózsatőnek.
De jaj, a mosoly könny, a tűz puszta jég lett.
Hömpölygő árja kélt a fogyó időnek.

Emlékszel, ki volt, s mivé lett, ki itt sarjadt.
Ódon falak őrzik itt a kisdiákot,
kit rend óvott, s vére lázadásra sarkallt.
Gyermeki önzés vitte, mert többre vágyott.

Kamasz derűvel, bölcsen, vagy balgán ért be,
az tette emberré mind, amihez értett.
A vágy ős-szépsége belőlük virágzott.

Mert kinek fényt ad az ég, kinek szemet,
hogy érezzen, lásson, míg él, küzd, szeret,
lehet elátkozott bár, vagy százszor megáldott.

( Kép: Heves megyei diákok rajzaiból )

Mit kellene mondanom még

Mit kellene mondanom még
a szó kiömlött könny
felszárító mosoly
összefűzött gyöngysor
anyajegy arcodon
szótlanságom
sikolyos mély-merülés
szemed élettavában

Hoznak visznek sodornak az évek
mindig valami újat adunk
magunkból észrevétlen
ismeretlen utakat keresünk
egymáshoz a szív vitorláján
eltévelyegve fel le
s elindulunk mint a vándor
ki csendes alázattal
reménykedve jár
hogy otthonra találjon

Mit kellene mondanom még
mit nem hallhatsz meg elégszer
kimondatlanul is e némaságban
amit csak te tudsz csak te érzel
mert mindennap én hallgatom el
érted

Mementó

Anyám ül a kertben a hűvös fák alatt
ajkán szelíd csendben
harmatos dal fakad
megfáradt levelek közt
elalélt
a szél
titkon dédelgetett
vágyairól beszél
füstezüst hajára koronát von a Nap
játszanak szemében
villódzó
sugarak

Szívembe így került
fájón vérbe marva
mint cizellált betűk az ősi aranyba
így bukkan ma is fel
így marad meg nekem
fénylő égi jelként mennydörgő éjjelen
félbetört varázsa
amit a sors adott
bővizű forrás ma
felüdít
szomjat olt

Őrzöm féltett kincsként
míg a szívem dobban
szomorú
szép szemét
fenn a csillagokban
keserédes szavát
viharba kiáltón
könnyei harmatát a nyíló virágon

Ő csak ül a kertben
égi hársak alatt
ajkán szelíd csendben
ma is hallom a dalt
ugyanazt ugyanúgy a szakadt
lemezen
mélyen sebet szántva
szívemen
lelkemen
látom hogy integet
lassan elindul
fenn a mennybolt felett
millió csillag gyúl
s újra vele vagyok
már fogja a kezem
elment Ő
itt hagyott
miért
nem kérdezem
csak lehullok elé mint az őszi zápor
betakarom testét
az égi párnákon
s a fénylő messzeség
mély álomba repít

Összerakom magamnak
széthullt
emlékeit

Önfeláldozás

Ujjaid köré csavarodom,
kell ennél több önfeláldozás.
Tiltakozhatsz ellene, tudom,
neked gyenge érv az öncsalás,
mit szédült pillanat teremthet.
Elvész az öröm, hogy levadássz,
bevedd váram, a rég bevettet,
s ha nem vagyok, újra kitalálsz,
hogy a gyönyör őrületes legyen,
s élvezhesd a győzelmi mámort
lábad elé hullt holttestemen
felsóhajtva: Kegyes halál volt.

Légi rapszódia

Nem voltak hősök, se lángoló fároszok,
próféta, megváltó nem volt köztük egy se,
de szívükben a hit örök lázban égett,
hogy poklok tüzében is ember lehessen.
Erdők, hegyek szülték, garnizonok óvták,
őrizte titkukat a föld szemlesütve,
s búvó lankák közt hálót eresztett tüzes
sárkányparipákra az ég kék-ezüstje.
Fészek rakók voltak küzdve a puszta létért
csillagközi faggyal, tűzzel, mennydörgőkkel.
Nekiindultak a máglyára szánt honért
tenyér-igazával a sanda öklöknek.
Fegyverük béklyóban, parancsszóra vártak
égboltra feszülten, s néma rakétáik
álmodoztak, hogy az éj foszló függönyén
csillagtestük forró gyémántporrá válik.
Priccsen ébredtek lázban, hideglelésben,
s ha jéggé fagyott testük ölelni vágyott,
vijjogó szirénák jaja hullt a hóra
felszántva darabokra a barakktábort
eget-falón, s riadt vicsorgó fogakkal
húsukba tépett rongyolt hada a szélnek,
s elindultak oda, hol tejút fehérlik,
bölcsője, sírja ring az ég seregének.
Raszterek köröztek, kígyónyi fény lobbant,
mennybéli orgiát csapott rakétájuk.
Fogyó hold üzent az ősi föld ölének,
kráterek keserű teste zuhant rájuk.
Így éltek ők. Nap ment, az éj megérkezett.
Éltető erejük, szívük együtt dobbant,
míg lobogott a nyár, közel volt a mennybolt.
Vészjelek voltak a békés harangszókban.
Megszállottá lett mind, aki belevágott,
menny és pokol közelbe sodorta a vágy.
Fenn lebegtek ég és föld karja között,
vérük perzselve lobbant, mint a szalmaláng.
Hitüket még ma is gyakran összetörnék,
feledtetnék torzzá nőtt törpe termeszek,
hogy amit a földön alkotott az ember,
az csak a vérükből sarjadva létezett.
Ők óvnák röghöz kötött rabszolga gőggel,
esküt tett mind egykor e népre, e hazára
ellobbanó sikolyos örömök helyett,
még ha életük is lesz érte az ára.
S amerre jártak lángoló fellegek közt,
nap, hold, csillagok fénye, árnya övék lett,
égi gyűrűt vontak a városok köré,
rakétáik eljegyezték a messzeséget.
Vágyuk ma is heves, szomjuk olthatatlan.
Ez lett a jussuk, ezt őrzi mind, amíg él.
Gyávaság helyett a baljós merészséget
kockázatok árán, amit a sors ígér.
S ha majd harang kondul, vak éj borul rájuk,
kétszer hal meg mind, kit ideszült a végzet
vált vállnak vetetten két életnyi bajra,
hol a lassú tűz is gyorsan emészt meg,
elindulni újra együtt sebzetten is
Istenük égbe jajdult hívó szavára
mennydörgő tűzfény közt egy végső rohamra
fel a csillagokig, hol Borbála várja.

Ágyunk a hold

Bíbor a mennybolt
már elalélt
árnyat akaszt rá
földig a fény
köd üli keblét
vad paripán
este van
érett csend
a világ
harmatezüst tőr
döfte le őt
térden az éj
most fordul
a Föld

Jöjj ide drágám
bújj gyönyörűm
üstökös űrláng
kócos ölünk
ringat a felhő
csókol a szél
nincs többé már Ő
csak Te meg Én
csillag a párnánk
ágyunk a Hold
hajnalig
aztán
lesz
valahogy

Jótétemény

Mielőtt magadból kiszakítanád
Térden állva könyörögve kérd még
Ha fénye sincsen hulljon árnyéka rád
Mint tisztítótűz jótéteményként
S tanulj meg újra csillag-úton járni
Ha szívszaggató csendes este kél
Ha már nem tudtok egymásért fájni
A magatokon ejtett sebekért

Benövő gaz

Ha megtehetném
mindent benövő gaz lennék,
kiirthatatlan, örök életű,
ha százszor el is átkoznának.
Testemmel fedném be
kidőlt kerítések széthullt
szégyenét a búvó tájnak,
mit kifordít lelkéből a föld.
Romba dőlt üres tanyák
megcsonkolt jegenyéit.
Kútkávák omladékát
magukba roskadón.
Fénytelen arcmását
a koloncos gémnek.
Kiszáradt vermeket.
Iskolák romját, elvetélt tudás
zsenge fűzöldjét
cserép-szaggató iramos szélben
égre sajdultan borítanám be.

Gyászlobogós fényben kísérném
a sírig, s várnám vissza mind
a kitaszítottakat orgonás illatban,
búvó hold ölén nyíló hajnalon,
lánykacajos éjben minden nap úgy,
ahogy illik. A tiszta emberi szót,
csalogányok hangját,
vetésből sarjadó kikeletet,
patakok csobogását,
kitaposott utak bölcsességét.
Sikongó csendet, hol embert szült
hitben az ember, s a föld méhe
a szájnak tiszta ízt adott.

Ha megtehetném,
vagy Isten tenne csodát,
feltámasztanám a holtakat
délibábok fölé mennék értük,
-nem várnék végső ítéletre sem-
hogy lábamhoz szelídüljön
kutyahűséggel e megvadult táj.
Megtenném Istenemre meg,
utolsó leheletemmel.
Amíg lehet.

Égzengésben

Majd leülünk ketten,
ha lesz rá erőnk
szembenézni a sorssal,
meg egymással.
Gátlások nélkül
pucérra vetkőzünk
szél-tépetten,
mint őszbe hajszolt hársak.
Szemünkben izzó
parázs gyúl, s a búvó
tűzfészkeket elmossák
majd a könnyek.
Mert élni így
viharra kárhoztatva
égzengésben veled,
s nélküled se könnyebb.

Uram

Neked adnám öt ujjam egyikét
hálából a kézfogásaidért,
kit hegy-magasán Isten trónja nyom,

hogy tudd, így szaporítaná fiad
öntestéből varázs ujjaidat,
mikor mások zsebébe behatol

ármádiád, s a semmiből elvesz,
kifordít, besöpör, nem kegyelmez,
mint krupié a rulettasztalon.

S ki kezet csókol, s vállára emel,
ne latolgass, nyúzd meg elevenen.
Követ mind a pokolba is vakon.

De mi lesz, ha nem jön áldás fentről,
lent meg saját kígyóid mérge öl.
Lejattolni lesz-e még alkalom.

Eltékozolt évek

Ne hidd, hogy nincs visszaút
Ha időben ébredsz
S kősziklányi erőd van
A visszatéréshez
Tűzfolyók lánghullámán
Jeges jégverésen
Összekaszaboltan is
Indulásra készen

A remény-tudd- benned van
Hisz ilyen az ember
Ha kell megküzd azért is
Amiért sosem kell
Vad ösvényeken át vág
Gyakran el is téved
Szétszóródnak kezéből
Tékozlón az évek

S ki csak tétlenül nézi
Mindazt mi félre vitt
Üveggyöngyök összetört
Bús könnyfüzéreit
Fénye a semmibe hull
Mint a kihunyt fárosz
Vissza sose talál az
Máshoz... se magához

Szerelem

Egy leheletnyi
érzés volt csak.
Épp, hogy átsuhant rajtad.
A kertre nyíló égen
búcsúzott az éj,
mikor megérintett
s ment tovább.

Álom volt tán,
vagy valóság.
Nem tudhatod,
nem is kutatod.
Valaki szétbontott
darabokra,
s parányivá lettél,
mint az atom,
hogy őrizd meg őt
öleld úgy, mint elhagyott
távollevőt
a hontalanság.

Egy érzés ez csak,
egy leheletnyi
elfojtott tűzvihar.
Ki tudja.
Soha ne kérdezd.
Érezd.
A pillanat
úgy is elillan,
s fájna,
mint nincstelenek
boldog
boldogtalansága.

Az a jó, hogy van.
Lehunyja szemed
a csillagokat,
holdat tapasztasz
az ég homlokára,
hogy újra éj legyen.
Hallgattok mindketten.
Nem beszéltek róla.
Így lesz örök
a szerelem.

A kimondhatatlanságban.

(Kép: Szabó Dóra)

Tetszik ·  · Megosztom

Csendes Üzenet

Ne állítsatok értünk kopjafákat,
elég egy hely a szívben, mely befogad.
Éveink már csendes szavakká váltak,
fohásszá szelídült minden gondolat.
Lőrést vág a múlt, úgy védi e szentélyt
Szilas ölén, ha fájón meg is rostál,
kapaszkodunk együtt gyökértelenként
málló falakba, ahogy a borostyán
szélvihar tépte meggyengült indákkal.
Volt kincsekért egyre mélyebbre ásunk
egymásba gyúrtan a kies lankákkal,
hitünk e földből sarjadt, némaságunk
őssejt büszkesége örömnek, kínnak.
Hűség, s alázat. Megszolgált fizetség
egy életért, ami elhoz még, s itt tart,
hogy többek legyünk mind a keveseknél.

Kikötünk, hajónk csendes öbölbe ér,
horgonyt vet a perc a szűkülő térben.
Időnk fogytán fogy, drágább, de többet ér,
mint amit szétszórtunk ifjúi hévvel.
Mégse fáj. Szívünkben gyermekzsivaj van,
kalózok fosztogatják éveinket,
vitázunk a károgó varjúhaddal
sirály-mód, hogy meghallják érveinket
az Istenek, s alkut kössünk a sorssal
vitorla bontásra, új bevetésre.
S ne hidd soha, ha azt mondják, adós vagy.
Amit itt kaptunk, megfizettünk érte.
Megbékélt a lelkünk, nyugalmat kérünk,
ami gyógyít, zsongat, üdvözít, emel.
Szebb napokat, mit eddig meg nem éltünk,
hogy ami fájt rég, feledhető legyen.

Gyűlölet helyett

Sárga-csillag-jelek
puskacsőn volt mellük
jeles jeltelenek
ítéltek felettük
síró halálvonat
hol volt az Istenük
mint a hajfonat
szállt a füst velük

Majd jött egy jobb kor
-hittük- nem nézi a
bűnt el tétlenül jog-kór
néma amnézia
kimondja a verdikt'
amit lélek sugall
leszámol mindegyik
eltorzult...izmussal
eszement lármával
együgyű vak-csenddel
amit homály árnyal
kiontott vércseppben
mielőtt felednél
szólj kiálts hajts fejet
-mintha köztük lennél-
a gyűlölet helyett

Kevés volt az idő

Kevés volt az idő, amit a sors adott,
hogy megfejtsem Apám néhány gondolatod
kis kölyökként, ahogy előlem elzártan
birkóztál mindennap az egész világgal.

Kevés volt az idő, sok a teher rajtad.
Szádból a falatot hányszor nekünk adtad,
gürcöltél keményen éjt nappallá tetted.
Üszkös hajnalokon hozott meg reggel.

Kevés volt az idő, mikor közénk ültél
fáradtan gond nélkül, s magadról meséltél.
Kitártad a szíved, mosolyod zúdult ránk,
mint parti sziklákra hömpölygő óceán.

Kevés volt az idő, oly mindenre kevés.
Dús zokszóra jutott ritkán mért nevetés.
Csendbe hullt estéken rád hiába vártunk,
nélküled zárult be hunyorgó világunk.

Kevés volt az idő, mit megünnepeltünk.
Asztalról hullt morzsa kenyérré vált bennünk.
Vártuk a harangszót, mely ebédre hívott,
s anyánk drága főztje imára tanított.

Kevés volt az idő, hogy megismerjelek,
tudjam, mi vezetett. Ösztön, égi jelek.
Hogy ajkad mosolyát, s a bút szóra bírjam,
e gyötrelmes szép kort mindig visszasírjam.

Kevés volt az idő, elszakított a sors,
Mint kévét a tarlón a nyári viharok,
s elrepített tőled korán gyerekfejjel,
Hadakozni törpén rontó szellemekkel.

Kevés volt az idő, visszatérni hozzád.
Szétszórt fényeidet a felhők hordozzák,
nem térhetnek vissza az éltető napba,
mert abba a föld, s ég végleg belehalna.

Kevés már az idő, most érzem igazán
vállamon azt a súlyt, mit hordott az apám,
s áldom nevét ma is, mert egyszerű titok...
kit megőriz a szív, örökké élni fog.

1993

Álmok és vágyak

A hangod
kószáló
akkordok
megőrzöm
magamnak
ma dalnak

A szemed
csillagéj
ha nevet
észt vesztve
emészt el
míg nézel

Az ajkad
hajnalpír
virradat
s karmazsin
tűzcsokor
a csókod

A tested
mit mennyben
kerestem
vágy volt csak
emlékszem...

vagy...mégsem