Elhullajtott kalászként

Kihalt a part,
a folyó is
visszahúzódott.
Csend párolog
medre felett.
Bronzba öntött
emlék a nyár.
Itt hagyott
szoborrá vált
hiszékeny jelként
reménybe öntött
őskövületnek.
Amit elvitt,
az éltetett,
azt sajnálom csak,
öröklét ígéretét.
Az fáj egyedül,
s úgy ölelném vissza
tarlótűz égette ágyon
elhullajtott kalászként
termő magvait,
-hogy elvethesse bennem
újra, s újra
az ébredő tavasz
nyár, ősz, tél után,
ami a halálban is
konzervál-
mint az ifjúságot.

(Kép: Klimo Krisztián blog)