Elidegenedés

Meg se látlak, 
hogy ne végy észre,
ha nem hiányzom,
keríts kézre,
tagadd, hogy létezem,
míg hagynak,
s ha megjátszod,
hogy így se ismersz,
nálam hiába is kilincselsz,
mintha te volnék én,
megtagadlak.

(Kép: Kalcsó József )

Így múlik el

Púposodik a mézízű avar
rozsdáll a gally
letört ág visszabeszél
csont-sárga kezek
borzolják a fákat
zizzen a levél
kicsordul a szél
kipattant rügyek
gyümölcseit
vajúdná vissza
ki egykor reszketőn
kitárta föléje óvón
lombkarját

Most testük
földbe szúrt lándzsák
csupasz álmaik felett
kéklő dér ül
holt gyermekein
osztozik a világ

Vágott rendek a fények
ledőlnek sorra mind
az árnyak lassan
hozzánk hajlanak
nincs szomja éhe már
a kifosztott földnek
dermedt tűz poklába
belehal a Nap

Így múlik el
felettünk az élet
mint aki szerelmét
dörgéssel villámlással
szélbe kiáltja
s megbékél a szív

Mit is kezdhetnénk
a semmi ágán ülve
ifjan
az örökkévalósággal

Az enyészet varázsa

Szívemben zenélnek...
szerelmes, bakancsos dalok.
Egyik csend, másik kiáltás.
Ölelik egymást,
mint aki semmiből indul
s lábujjhegyen jár,
hogy minden legyen.
Kiülnek árnyszaggató fények ,
szavak sarjadnak, vajúdnak némán.
Búvó verssorok, felsejlő ízek
aromáit forgatja vissza a szám.
Sok is, kevés is ez a lángolás.
Szépséget szül, vagy szörnyet,
ki tudja ma még, megfejthetetlen,
mint a rám boruló ég,
hadakozik bennem,
hit s lemondás,
s úgy köt, úgy enged el,
mint pástra lépőt a köldökzsinór.

Megszüljem őket, -hisz arra szántam,
hogy halljam hangját s lássam,
mint tárja szárnyait szét a vágy-
vagy hamvassza tűz-öl,
ringassa világtalan világ
s maradjon ott meg se született
halhatatlannak csak magamnak
egy késői ébredéshez,
míg az enyészet varázsa élteti.
Az életbe úgyis belehalna...

Mindent megadtál

Mindent megadtál Uram.
Végtelen hited, erőd
eget, földet teremtett.
Tengereket,
magot-hozó füvet, fákat,
élő lelkeket nemük szerint,
s a hatodik napon
földből vétettél engem,
az EMBERT.

Mit kérhetnék még tőled...
lehetetlent...

Te adtál ízt először a számba,
az első fényt a sötétség után.
A szót, az illatot, színeket,
az Éden minden gyönyörét
te szőtted körém,
hogy el ne tévelyegjek.

Mit kérhetnék még tőled...
lehetetlent...

Adtál segítőmül társat.
Bordámból formálta
kecsessé testét két kezed,
és lelket leheltél belé.
Arcod fénye fürösztötte őt,
a NŐT,
mondtad, enyém lehet.

Mit kérhetnék még tőled...
lehetetlent...

Majd megkísértettél Uram,
és gyengének bizonyult az EMBER.
Dőre vágy vitt, talmi kíváncsiság
a Tudás, és a NŐ után.
Szeme tükrében láttam meg magam,
hogy milyen kicsiny vagyok,
s Ő milyen nagy.
Követtem hát, s minden elveszett.

Mit kérhetnék még tőled...
lehetetlent...

Kiűzve Uram a paradicsomból
arcomra derengő fényt szitálj.
Ne lehetetlent adj,
csak azt,
ami a Nővel jár,
s nem adtál,
mely tűzhalálnál is kínzóbb,
s gyönyörűbb minden öleléssel,
mikor vele égek el...

Adj Uram nekünk,
hadd bűnhődjünk
együtt...
örök szerelmet.

Nosztalgia

Minden újban
én vagyok a régi
alkonyősz
bukó látóhatár
nehéz az újat
magamhoz mérni
mikor a régi
vissza-visszajár

Mégis várom
régiben az újat
ösztön éltet s vágy
vagy mindketten
nosztalgiázom
őrzöm a múltat
azt is amit...
elfelejtettem

(Kép: R. Várkonyi Ágnes)

1932

Dőlésszögek

Mit adhatok még,
mit várhatsz tőlem.

Ma is ahogy rég
karodba dőltem.

Akkor, hogy érted,
ha kell, meghaljak.

Most meg az éltet,
hogy...megmaradjak.

Kérdések, kétségek

Elvonulni
a vihar elől egyszerűbb lenne,
de vihar-e, ami készül
benned,
s bennem.

S tudod-e, milyen lesz az...

Önfeledt-e minden mosoly,
ha a nap ránk süt,
megbocsát-e aki békül,
vagy mímelőn kezét nyújtva
csak haragja enyhül,
s Júdás-csókkal áld meg.

Ki tudja azt...

Mitől könnyebb a szív,
mitől tisztább.
Mitől erősebb a hit,
s mitől lesz
igazabb a valóság.

Ki szárítja fel könnyeinket,
ha üldöz a sors,
s a kétség mélybe ránt.
Erény-e a küzdelem,
vagy átok,
ha a vihar csendje
alattomosan ránk hull

Kit ostoroznál,
s kit ostromolnál

Mitől derül fel
meggyötört, szép orcád,
mitől lesz kékebb az ég.
Foszló árnyak, ha lehullnak,
mondd, a harc is véget ér.
Mivé lesznek vágyaink,
s a szívünk,
mitől gyúl újra lángra.

Mikor a szerelem mérlegel,
meghal
a varázsa.

Kérdések, kételyek...

Az egyikkel meg kell küzdenünk,
a másik, mint a bukó Nap
széthull önmagától.

Hát légy jóban viharokkal is,
s ki békét ígérve elandalít,
óvakodj...
mosolyától.

Korok, villamosok

Felülről sajnálhatod,
hol fogantyú, csőváz
a biztos fix pont,
beléd kapaszkodik
tíz ujjal bőr és vas.
El nem engedhető.
Kicsit még csönget,
csattog, döcög alattad.

Szavatosságod lejárt,
lentről nézve vagy nagyobb,
mint fentről sok ifjú nyakigláb.
Eljátszod hát, ha fáj lábad,
s hátad görnyed
hajdanvolt ifjúságod.

Alattad ül
elnyúlt húsz évnyi
összezsúfolt érvvel.
a jövő az ülésen...
néznek rád, hogy lásd,
szemlesütve,
s mintha kérdeznék,
mi ez a szálfa szépkor,
mely fölénk hajol, s eltakar.

Egy darab múlt,
súgja lelked büszkén,
s már kicsit sajnálod őket...
nem érted, mért őrzik
lelkükben vakon
a korai öregséget.

A kés sikong

Kenyér beszél,
a kés sikong.
Ide születtél e földre,
bűntelen, s vétlen.
Az elvetett mag
termővé lett.
Élned ősi jog
egy morzsányi létben.

Fehérben,
feketében.

S míg teremtő vágy vonz,
hogy hozzáférhess
az örök csodához,
vess magot te is,
hogy arathass,
s új életet adj.
Késed legyen
mindig éles,
ha éhség gyötör...
kenyered hallgatag.

Hogy
életben maradj.

Perlekedés önmagammal

Hallgatok,
hogy megértsd szavamat.
Nem suttogok,
nem is kiáltok.
Egyetlen kiút, ami maradt,
ércharang zúgásaként
lehullani térdre eléd,
mikor villám sújt, s zeng az ég.
Csak szólj,
s én megváltom érted a világot,
ha ez kell,
hogy hozzád visszatérjek

Őrjöngök,
lázadva harag nélkül.
Bénít a csend, a méltánytalanság.
Szívem nem nyugodt,
lelkem se békül,
mintha bűneimet mentegetném,
hogy méltó legyek
a kínhalálra.
Makacskodásod múló balgaság,
letört ágra visszatűzött levél.

Vezeklek,
lelkemre nem hat gyógyszer.
Oldozz fel, hogyha
gyónni szeretnék.
Áfium lesz a kimondott szó,
s higgy a rám rótt penitenciákban.
Jusson menny, vagy pokol osztályrészül,
ha érted mindent elveszítenék,
tudom, neked késő.
Nekem meg hiába...

Sejtető való légy

" Mert amivel csordultig van a szív...azt szólja a száj..." ( Lk. 6:45 )

Seres László:
SEJTETŐ VALÓ LÉGY

Úgy szeretlek látni, oly tisztának téged, 
mint hegyek hűs tömlöcébe zárt ércet,
amit kéregtesttel óvnak századok.
Ahogy világra gyúrt egy őssejtnyi lét
sok milliárdból egyetlen egyként
önmagad ellen is örök lázadót.

Sejtető való légy, ne talmi látszat,
holt ékszer, dőre fény, csalfa varázslat,
hidegen csillanó frissen hullott hó.
Szívedben hordd mind, attól leszel ember,
rejtett kincsed éke ragyog legszebben,
vigaszt áraszt, mikor sírni volna jó.

Szavak villámlása légy, hogyha ez kell.
Csend, sóhaj, ima, ha a szív vezekel.
Elvetett mag másban, hogy megmaradjál.
Higgy a benned égő tisztító lázban,
ha felmagasztalnak, vagy megaláznak,
hogy több lehess mindenkor...önmagadnál.

Útravalónak

Nem kell végigmondanod

 hogy mit akarsz

ha áld nyelved Drágám

vagy perelsz velem

szemednek nyiladozó

csillagait

s minden szavad mára már

jól ismerem

Mégis hiányzik a szó

fáj ha hallgatsz

mondj jót vagy rosszat

csakhogy visszaszóljak

s ha hív az őszi alkony

terítsd rám

a megfáradt csendet

útravalónak

Ősutód

Alap...és födém...)))

Seres László:
ŐSUTÓD

Jön, mosolyt görget, megosztja velem,
nyakamba mászva tornyosul fölém
génjeim ág-bogáig jobb-felem.
Alap vagyok, ő rajtam fal, födém.

Véremből sajdult, úgy vágyom sután
visszaálmodni magamat belé
gyermekéveimből egymás után,
hogy én lehessek ő. Ő meg én.

Csikófogaim rég elhullattam,
kézen fog, vezet szembe a Nappal.
A lét ízeire még fel se eszmél.

Csak néz, neki természetes rend ez,
örül, mikor jelenetet rendez,
s szól, most egy kicsit...nagyon szeressél.

Reinkarnáció

A gének útjai... kifürkészhetetlenek...)))

Seres László:
Reinkarnáció

Aki túl jutott már a gyermekkoron,
álmaiban mindig visszajárna.
Minden év, mit vállára rak még a sors,
juss az, mint az igavonók járma,
szívszorító teher,mint valami ünnep,
varázslat-ízű mennyei csoda,
magába fojtott eltitkolt vágyak,
mit nem árul el senkinek soha.
A tűz hajtja űzött szunnyadó vérét,
meghallgatja bölcsen, aki rászól,
s a vadon vetett mag izzó hitével
kenyeret szel a holt kalászból.
Dalok, fények kovásza sarjad benne,
fut konokul gyökértől az ágig,
gyermek lesz, majd felnőtté cseperedik
egy új élet jogán mindhalálig.
Tiszta hullámok ringatják szép szívén
rozzant sajkáját, míg túlról hív a part,
mit elvettek tőle rég a zord évek,
háncs-testén sarjanként újra kihajt,
s ha kitárja égi kapuját az Isten,
halkan éjfélt üt falon az óra,
keresi egykorvolt önmagát benne.
Így készül a reinkarnációra.

Öles szóval

Költészet Napjára...)))

Seres László:
ÖLES SZÓVAL

Mikor elment, még akkor se kellett.
Az tagadta meg, akit szeretett.

Mintha egy eltévedt gyerek volna,
játszik a sírból visszahajolva.

Gúzsba kötve nyirkos boltív alatt
szivárványt álmodik. Azt, hogy szabad.

Rendet tesz e csupa-csősz világban,
hol csókban is ostorcsordítás van.

Öles szóval, hallják élők, holtak,
üdvözültek és elkárhozottak.

S csak annyit kér, kik olvassák a versét,
ha hazudják is, kicsit szeressék.

Ha gyermek lehetnék újra

Élőt, csak élő hordozhat, minden más...csak emlék...)))

Seres László:
HA GYERMEK LEHETNÉK ÚJRA...

Ha gyermek lehetnék újra...
múltam is rendbe hoznám,
hogy a bűntől megtisztulva
érkezzek vissza ...hozzám,
s azt a hajdan volt kisfiút
is úgy szeretném látni,
ki voltam, ha nincs is kiút
többé visszatalálni.

Ha gyermek lehetnék újra...
tudom, gyermek maradnék.
Anyám ölében megbújva
lennék a jó, meg a szép,
kínjainak áldott terhe,
nem csak a falu rossza,
aki mindent elfeledne,
és mindent visszahozna.

Elvakítottan

Megfordult burkában az éj.
A lét nyüszít, sír, behálóz.
Bolyhos fényt sző a holdkaréj
minden kutyaugatáshoz.

Mentenénk a menthetetlent.
Lázadunk, bár nincs már erőnk
tavaszt álmodni idelent
avartűzben őszdelelőn,

S várni, újra várni, bármit
ígér is elvakítottnak
koncként egy bűntelen holnap,

hogy játsszon színlelt vakságot.
Hiába. Ki hajnalt látott,
Hite Istenig világlik.

Dal fakad a szóból

(András-napi köszöntő)

Bandika...Bandi... András...
életutad hosszát ezzel mérheted
ízlelgetve korok édes gyümölcsét,
ahogy anyád ajkán muzsikált neved,
s a napfény törtaranyából éltető
nektárt csöpögtetett harmatos mézzel
lombba-szökő zsendülő tavaszokon.
Mindenki másként máshogyan becézett,
lelkedbe zárva hordtad, ott van ma is
a kölyök, a felnőtt, az ifjú titán.
Belenőtt Bandika az Andrásba is
sok nyárba-szökő mámoros év után.
S ott lesz, ha ősz zörgeti bezárt ajtód
sikongó viharok közt majd a ködben,
Andrásba hasít fellázadva a szív,
hogy nyugtot leljen ott a kis kölyökben.

Hány becéző hang, mennyi név illetett,
mennyi íz, aroma, dallam, és zene
bújt meg benne, éltetett mind kimondva,
míg elfogadtad, vagy küzdtél ellene.
Mert nevet nem választhat az újszülött,
ki jajgatva sír a keresztvíz alatt.
Viselje büszkén minden világra jött,
-legyen Raffael, Timót, Géza, Jakab -
a felszentelt név dicső erényeit,
s tetézze érdemeivel, míg él azt,
hogy méltó legyen ősei nevéhez,
ki bölcsőjétől a sírja felé tart.

Ez a sors vár rád itt halandó ember,
megjelöltettél, nevedet fel ne add,
viseld, s küzdj meg, ha kell mindennap érte,
hogy véredtől legyen a föld gazdagabb,
hirdesse neved, míg boros kupáknak
aranyló cseppjei érctorkunkig hág.
András..........Bandi.............Bandika,
Szívünk veled repes, szánk Vivátot zeng...
Dal fakad a szóból. Tiéd a világ.

Bűn...tudat

Úgy vártalak, mintha csak magam
jönnék tűzviharon át ...hozzám
a járt utakon álomtalan
éjben, hogy bűnömben osztozzál.

Ne kérdezd, a kulcs megvan-e még,
lámpát se gyújtsál, ne lásson más.
Fogadj úgy, mintha árnyék lennék.
Új testben régi elkárhozás.

Hogy vétlen vagyok, mit számít az,
úgyis a vérpadra állítasz,
vagy tömlöc mélyére visszavetsz.

Ajtóm zárján mérem a rozsdát,
nyílik-e már, hozzám, vagy hozzád,
hogy tudjam azt, gyűlölsz vagy szeretsz.

Örök próbálkozás

Sorsod
-testedre szabták
láthatatlan vaskezek-
Istentől való.
Nem ereszt el.
Terhe kínlódva nyomaszt.
Nem kérész élet,
semmivé szárnyaló
ájult szélvirágzás
virágzó folyók
gomolygó vízpárái felett,
hogy életre kelj
egyetlen napra csak,
mielőtt lába elé hullnál
összetörten, mint a hit,
ha gyenge vagy.
Lelkedből kiszakadt
örök próbálkozás
minden nap,
minden pillanat,
s ha rád szűkül a fény,
hogy átlépd árnyékod,
hordozd, ahogy gyümölcsét
hordja szőlőtőn a vessző.
Életerőt tőle így kapsz,
vele fordulsz termőre,
esőben, fagyban, szélviharban,
míg láthatatlan vaskezében tart.

Locsoló vers

Szomjas a föld por veri fel
Itt a Húsvét locsolni kell
Áll az ágyúm vízzel tele
Tojásból van a kereke
Szép menyecske bújj hát elő
Buzogj mint a vízelnyelő
Áldást hozzon minden cseppje
Gyógyírt bajra tépett sebre
Reményt hogy lesz termő ága
Rügyeteknek fénye árnya
Ágyúm vízzel meg-megtöltöm
Szuflám örök akkutöltőn
Hulljon permet harmat pára
Szelíd nőre friss virágra
S hogyha végül kiszáradok
Bűneimért ti szánjatok
Locsoljatok fel ha láttok
Szép asszonyok Tündér lányok

Kontúrok nélkül

Megfestenélek 
kontúrok nélkül
hogy az lehess
akit elrejt előlem
hullám-szőkén
a zúgó tengerár
gleccserek rianása
arcod tört ívén
kéken ringó
pálmaliget karcsú
tested lágy lagúnáin
szemed tükrén
csillámló örömtánc
mit a mindenség
őriz bennem
féltve

Olyan legyél
amilyen lehetnél
ha hagynád
megfesteni magad
láthatatlanul
hogy magadra ismerj
végre

Édes örömök

Édes örömök,
kesernyés könnyek.
Repít az élet
a végtelenbe.
Időd sincs rá,
hogy visszaints közben
a felizzó csillag
fényjeleknek.

Formált a sorsod,
meg is méretett,
mikor elvett, vagy
amikor adott.
Években mérted
a szeretetet,
pillanatokban
csak a haragot.

Már korán ébredsz,
későn alszol el.
Vigyázod a fényt,
a hitet, erőt,
s ha jót teszel,
így magasztosul fel
majd Isten
ítélőszéke előtt.

Hiába lázadsz.
Szűkül a mennybolt,
az út rövidül
a csillagokig.
Az életről mesélsz,
hogy milyen volt,
s szívedben minden
megcsillapodik...

Széthullt percek

Régmúlt idők ebédcsalogató
melegségével öleltél át.
Kendőd lehullt, hajadban éreztem
az ételgőz kapros illatát.
Szemed fényt terített, csillagabroszt,
csak nekem, mosolyod is kigyúlt.
Feltálaltad életed, úgy vártál,
mint Isten a tékozló fiút.

Így érkeztem hozzád éveken át,
mint egy sóhaj, mint egy gondolat,
gyökeréhez visszahajló ágként,
hogy táplálj, enyhítsd gondomat,
hallgassak a szótlanság zajával,
megcsókoljam fáradt két kezed,
s összerakjam neked jó anyám
napokká a széthullt perceket.

( Kép: Salvador Dali: Absztrakt óra )

Várj

Várj rám a völgy ölén, hol az őszi csend
avarba hull, s fáklyafény se lobban.
Sóhajod neszének visszhangja sincsen.
Társa vész a szónak elhagyottan.

Várj rám az éjben, hol csillag se rebben,
merengő taván holtan ring az ég.
Várj, míg partra vet felhő-kék szemedben
a hullámtalan tengernyi mélység.

Várj rám akkor is, ha már nem kiáltok,
terhem a sors bőkezűn tetézi,
s mások bűneiért a rám szórt átkok
lobogó tüzem mind elemésztik.

Várj rám, mikor a testem szügyig lázban
poklok kínjaiból a mennyország
gyönyöréig emel, s tajtékos nászba
menekülnék. Magam elől...hozzád.

Hasonszörű

Seres László:
HASONSZŐRŰ

Elbitangolt,
így hozta a sors.
Megállt a föld,
éj borult rám.
Világgá ment
a kis bozontos
-hasonszőrű-
kölyök kutyám,
ahogy én egykor
egy kis örömért
tavaszt-váró
gyötrő vágyban.

Letépte
a szerelem örvét
magáról,
csak ment, ment
ösztöne után
élőn s holtan
a kis hálátlan.
Rám se vakkantott.

Szívem mélyén
iazán
nem is fájt,
szinte boldog voltam,
amiért...
itt hagyott.

Múltunk

Sodródtunk árral,
szembe széllel.
Visszavert a szív,
vérünk is kifutott.
Magunkra hagytak emlékeink
szétgurult tallérködben
szó nélkül, mint az istenek,
csak a holtak beszéltek,
míg foguk közt
megcsontosodott a csend.
Így rögzíti a múltat elménk,
nem válogat ott legbelül,
a jó, jó, a rossz, rossz marad,
mi meg szégyelljük
valaha volt kincseinket,
mintha ma született
bárányok lennénk.

Nem lehet

Mindenki nem lehet…kebel,
keblek hű barátja,
nem lehet mindenki
testvér.
Nem lehet dús gazdag,
számkivetett szegény,
fekély a nemzet éltető
testén.

Mindenki nem lehet…vétkes,
vétkesek közt cinkos,
hol lábhoz tett fegyver
a szó.
Nem lehet mindenki
bátor, sunyi szájhős,
mikor a nyúl is raga-
dozó.

Mindenki nem lehet…Júdás,
pénzen vett Valaki,
nem lehet mindenki
Senki.
Nem lehet új Isten,
nagy titkok tudója,
ki magát se tudja elvi-
selni.

Mindenki nem lehet… halk tó,
zúgó parti nádas,
megvakult víztükör
fénye.
Nem lehet mindenki
szégyen, se pávagőg itt
emberbőrben. Se holtan, se
élve.

Mindenki nem lehet …áldott,
s áldottól átkozott,
ki még levegőt se
vehet.
Térdre hullt szívvel így
hamvadó tűz alatt
embernek maradni ...hogyan
lehet.

Nem kérdezek semmit

Nem kérdezek semmit, mit is mondhatnál,
gyolcsból szőtt szólepled már az álca.
Ellobbant tarlótűz hamva a nyár,
avarba hullt álmaink románca.

A kérdéseket se magyarázom.
Önző lettem. Kétségeim rád hagyom,
hogy boldogabbnak láss, ha megalázol,
s elemészti szívem a fájdalom.

Ami elmúlt, tudom, már nem jön vissza.
Mélybe zuhantam, mint a kőszikla,
kapaszkodnál belém még, mindhiába.

Minek kérdezzelek, hogy visszakérdezz,
elsiratlak mielőtt visszatérhetsz
örök társamnak. A társtalanságba.