Fütyörészve

Seres László

Mint a suszterinasok...vidáman, fütyörészve...)))

Seres László:
FÜTYÖRÉSZVE

Fütyörészgetek,
gyermek lettem újra.
Szívem is trilláz
amerre járok.
Visszafeleselnek
egymáshoz bújva
flörtjeimre
rigók, csalogányok.

A tüdőm teli,
s hol föld, ég összeér,
füttyel köszöntöm
a végtelent.
Hegyek-völgyek fújják
ezt az ős-zenét,
a visszhangok
fent, én meg idelent.

Fütyülök, ha az
alkony csendjét várom
kertek ölén, hol
levél se rezzen.
Fütyülök
csillagszemű holdsugáron,
szendergő tűzben,
vérző napgerezden.

Repít a szél,
eső hull angyalszárnyon,
kitárom mellem,
-őszülő kamasz-
felcsobban bennem
füttyös szerenádom,
harsog lelkemben
tél, nyár, ősz, tavasz.

Ilyen vagyok.
Nem fáj, ha kinevetnek,
az ember ettől
még el nem ájul.
A kis csibész súg
bennem az öregnek,
rá se ránts, fütyülj,
csak fütyülj.
Rájuk.

Rémálom

Mintha álmodnám...

 a trón színarany,

 a karzat mély, lila brokát.
 Bársonyszékek, tűzvörös

 szőnyegbe süppedt lábnyomok.

 Körben almazöld ufók, földöntúliak.
 Lenn morajló hangorkán,
 fenn nyájterelő kolomp.
 Szuszogó, rágó, nyelő, hörgő

 cafrang-fényező rangkórság,
 főúri mód, a házban ez dukál.
 Törvényre emelt önméltóság
 keresztjére feszül,

 úgy ad a bűnére  feloldozást.

 Istentelenül.

 Mintha álmodnám...

 küszöbön túl minden olyan más.

 Rácsok, beton-védvonalak,
 kilincstelen tölgyfákba

 cifrázott rozsdás-(t)rendek,

 hol minden lépcső barikád.

 Süket ajtók, vakablakok,

 testüket óvó ősbölények,

 kik nem látják, ez a világ

 gőzölgő kondér-szegénység, 

 hajléktalanok, kígyózó éh-sorok,

 újságba csomagolt fagyhalál.

 Rémálom ez. Kinn is, benn is,

 mikor a lélek, ...a lélek alszik,

 vagy talán nincs is már.

 Jó lenne felébredni már.

Befagyott tengeren járunk

Béklyóját veti ránk a zaj,

pusztít a rezzenetlenség,

Pantomimarc, jeges máz.

Porceláncsend a félelem,

s harangszó a fegyverropogás.

Ízetlen jajszó szül alleluját,

az ima ki se mondható.

Hangtalan húrok haláltáncát

nyögik a tört vonók.

Hamisan játszott akkordok,

s a sírok kivetik őseinket,

hiába hall a fül, pásztáz a szem,

érzéketlen, aki visszavág.

Szégyen-jusst köt koszorúba

kidőlt keresztekre a sors.

Hamis könny pereg

életet mímelt dögrováson,

önsanyargató láz éget

e tájba fésült nyájban.

A szív már fel se sajog.

Némák beszéde kell, hogy értsd,

ki miért szid, miért becéz,

s mit felejts, a szót ki se ejtve,

ha lakat alatt a száj.

Tenni kellene végre,

szólni, kiáltani béklyók helyett.

Egy nyelven, míg sirályok kísérnek,

törpék a gleccserek,

s mind hazavágyunk.

Lélek-kikötők, álom-hajók

a hajnal vérpiros aranyában.

Befagyott tengeren járunk.

Áthatoló fénynyalábok

Megmártózott benned a jó,

mikor ujjaim hozzád ért,

medrét kereső vad folyó

hatol át így fénynyalábként.

Kitárod kapud, úgy hagyod,

mintha régóta ismernél.

Mosolyra fordul haragod,

mielőtt a mennybe mennél.