Élni vagy halni

Kezet emel rá a fenséges ember, 
egy magasabb faj büszke éke.
Nincs törvény, mely tilt, hát szeme sem rebben,
hurkot vet rá, öl nyárban, télben.

Pedig hogy vigyázta, mindentől óvta,
jól lakatta, hogy megehesse .
Összerakhatná a gyilkos tor óta,
de széthullt falatokra teste.

Lelkünkre ösztönök béklyója sújt le,
nincs választás: élni, vagy halni.
Valljuk azt, itt az erősebb jogosult lett
haláluk árán fennmaradni.

Sikonganak végig, bölcsőtől sírig,
mintha csak minket siratnának,
s mi fejet se hajtunk a kisült zsírig
disznóink vérbe hullt hadának.

Örök titkok

Titkok nyomát őrzi
a megrekedt idő
virágon fán
ujjaid hegyén
bármerre jársz
vibráló tűz éget
csendes ősi varázs
minden érintés
minden simogatás
a megsárgult képek
elmosódott vonalán
s te lebontanád éveid
bezárt csillagíveit
hogy lásd szívedben érezd
ami volt s rejtve van
emlékeid füstezüstjén
megalkuvás nélkül
egymásba omolva
a megkopott vásznon

Véredbe így ivódtak
ahogy a színek
a sötét lila a kékhez
halványzöld árny
az aranybarnához
formák jelfoszlányok
titkos rejtekhelyek
rég kihűlt kráterek
a múltból amit őrzöl
oldva a kor bűvöletét
a gúzsba kötöttet
s felépíted magad újra
titkos vágyakat idéz
minden visszaölelés
ami volt de holt már
holdas éjek illatát
kéred számon a sorstól
hófödte égi bércek
szikla-mély csendjét
meghitt szentélyét
az egykor vonzott
édes őrületnek
márvány-hideg égi-tűz
vetett égboltját
ami repít ha rágondolsz
hátpecsétes zár alatt
szerelmed lelki-kódját
suttogó-sejtetését
szív s ész formálta vágyban
mikor rád szabta hevét a Nap
s ébredő tűzkelyhek
visszfénye borít lángba
hallgatsz nem beszélsz
cinkos próbatétel ez
a néma fecsegés
ahogy őrzöd titkaid
s nem csak önmagadnak

Így leszel egyre gazdagabb
titokzatos mint az éj
feltáratlan ősi kristály
rejtély szenvedély mámor
lángra lobbanó égi vándor
ki önmagában bolyog
s kínjára nincs vigasz
így erősítik hited
az egymásba szédült
csillagfénykörök
álomnyi lebegés vonz
üveghegyeken túl
kamaszkori ábrándok közt
fúj riadót a szív míg ver
átveszi ütemét a test
a szeret nem szeret
hajdanvolt sikolyos tánca
szolid lányregények
összekacsintó lázadását
a megcsendesült vágyig
s hordozod génjeid
tengert rengető tisztaságát
hol simogató szelek zúgó viharok
őrzik óvják rejtik titkaid
gyermeki hittel mint hajdan volt
randevúk pásztorórák
eltévedt és hazatalált
boldog-boldogtalanságát

Köszöntsd őt
ha arra jársz ha hív ha hívod
nyiss lopva kaput
mit soha be nem zártál
őrizd tovább titkaidat
a vágyakozás keserű szomját
megédesítők csókjával
az életed meséld el nekik
mint aki csodák bűvkörében élt
hódolt neki s hódított
s ha mégis rád ismernének
valakik valaha valahol
légy büszke rá ne pironkodj
szívedre hallgass csupán
mit súg mikor mindezt
fájón letagadod

Csak úgy

Feladni elvet,
amit zendülő vér, vágy, agy
csillagközi pályáit
végig járva vésett beléd,
csak elvtelenül lehet.
Hitet is csak hitetlenül.

Megcsalni szerető Kedvest,
lelkedből forrásként fakadót,
-gyönyöröktől megkísértetten,
mikor a test nedvein falánkul
éhség rág, mint a féreg-
megalkuvón megcsalatlanul.

Eldobni nőt, a legdrágábbat,
ki téged önmagává tett,
s magadban féltve hordtad őt,
csak úgy, belehalsz előbb,
hogy élni tudj tovább,
mikor lehull az álarc,
nem szólsz, hallgatsz
ordas szívvel,
mint a kivert kutya
boldogtalanul.

Magyarázat nélkül

Janus-arcú
a Szerelem
képmása
a Válás

csorba fényeket vet

annak akit
a tűz éget
jégverés is
áldás

hogyha életet ment

s mikor a tél
dermeszt holttá
elégne a
vágytól

gyönyörtől gyötörten

így szeretünk
így válunk el
asztaltól
meg ágytól

darabokra törten

elindulunk
újra vakon
egymástól
egymásig

egy újabb szerepbe

s míg távozunk
míg érkezünk
mindig vár
egy másik

szerelmek-szerelme.

Írj

Írj
vérrel ha nincs könny
s könnyel ha vér sincs
törd meg a hallgatást
ha elkezdted
érj a végére
a hallgatás fáj
viseld a kereszted
hogy génjeid
ember-arcot szabjon
naponta rád s magad légy
ki vádol s megbocsát
a készt nem kapod kézhez
az élet megsarcol úgyis
ha kitaposott úton jársz
nincs szárnyas-út
mely égbe visz
csak útvesztő
ön-csonkolt szárnyalás
hogyha hallgatsz

Írj
hittel
szabad akarattal
hit nélkül elvérzik a szó
a kor beléd kortyol
gyászt se ülnek érted
hittel Főnix leszel
hamvaidból újra
úgy élj hogy tűzben égj el
s ha meg kell halnod
abba halj meg ami éltet
írj akkor is ha mások
elhiszik jobbak nálad
Istennél Istenebbek
s vérükben jégbe fagyva
gyűlölettől forr a toll
hogy léket vágjon rajtad

Írj
róluk
s magadról
míg megérint a lélek
hagyd fenn írás-jeled
szíved barlangfalán
hogy örökre hitet adjon

...és

...és felkel majd a nap
míg vigyázom álmod
visszasimogatnak
ruhátlanságod
rejtett zegzugai
térdre hullt árnyak
foszló szövetei közt
az ébredő fényben
hol a búvó vágyak
csillapodó csendje
testünkre hálót vet

...és testünkké válik
félt őriz bennünket
önmagunktól
míg újra
elringat karom

...és felkel majd a nap
akkor is
ha nem akarom

Amulett

Simogass lágyan 
Formálj a tenyeredhez
Lobogó vágyban

S hordj ha elmennék
-Láthatatlan ékkövet-
Amulettedként

Bűvös szó

Könnyet se ejtek 
Ne sajnáljatok
Nem is üvöltök
Mint az állatok
Fejet se hajtok
Le se térdelek
Akkor félek csak
Mikor féltetek

Nem gyötör szomj se
Éhség se kínoz
Nyílvessző se kell
Már nyilaimhoz
Nem ejtek vadat
Új lakomákra
Előre se nézek
Ma már csak hátra

Merre visz utam
Az se érdekel
El se indulok
Meg se érkezem
Érdemem csak az
Amit itt hagyok
Megfulladásig
Levegő vagyok

Ne szánjatok ha
Megkísért a sors
Játék az élet
Sorsjegy kaparós
Amíg lázban tart
Egy reménytelent
Bűvös két szava
Ön nyert Ön nem nyert

Mosolyod

(S.A. szalagavató báljára)

Hópehely szült, szikrázó fény forgat,
ragyogásod Naptól Holdig hordtad,
megszépültek tőled a csillagok,
s most, mint aki láncát tépi széjjel,
hadban állsz viharral, zsenge széllel.
Repítenek vágyak, s férfi karok.

Ne szédítsen, ki színes kavalkád
kristálygömbjén át mutatja magát,
-már kész vagyok, bevégeztek engem-
míg nem tudod, ki vagy s mi leszel.
Csiszolatlan gyémánttal vetekszel,
s úgy szeretnél élni önfeledten.

De addig is, merj önmagad lenni.
Egy csoda, mint rajtad kívül senki,
ne bánd, hogy még csak készül koronád.
Műved részekből áll össze egy tömbbé,
volt szerelem nem szül ilyet többé,
a gyermek, míg élsz benned él tovább.

Veled néz, hogy láss, lép, hogy megérkezz
őstitkok szomjoltó hűs vizéhez
felfedezni tüzet, jégvirágot,
mi felgyújt, ha van, megdermeszt ha nincsen.
Mosolyod ékszer, hintsd szét e kincset,
s hódítsd meg magadnak a világot.

Elveszetten

Kiégett fa lettél,
Megrészegít a füst.
Gyökér ujjakkal
Földbe kapaszkodsz.
A talpra álláshoz
Hit nélkül
Kevés egy élet,
Hittel...
Egy pillanat is sok.

Eltűntek a tiszta,
Csillagfényű arcok.
A szó íze megromlott
A szádban.
Hamis próféták
Tőrbe csalnak gazul,
Felmagasztalnak,
S rútul megaláznak.

Régen simogattak,
Öleltek, óvtak,
Ma gonosz szül rendet.
Néhány az ezreknek.
Bűnt bűnre váltanak fel
S az aranylázban
Ártatlanok felett
Ők ítélkeznek.

Aki jobb közöttük,
Az is csak pár tüske,
Az igazság szél-verte
Tövisbokor.
Önmagára hull
A felvert por vissza.
Hogy tisztulna meg,
Újabb hazugságokon.

Nem hisz a barátnak
Már az se, aki barát.
Nincs tiszta gondolat,
Nincs ártatlan szó.
Bolondnak tartja
A fiú az ő atyját,
S anyja ellen támad
A leány, mikor szól.

Akit ma karodba zársz,
Holnap ellenség lesz.
Házad népe is harsány
"Feszítsd meg őt!" kiált,
S ha rád törnek a romlás
Sötétbe hullt árnyai,
Akkor is hinned kell,
Hogy megtisztul a világ.

Egy megsárgult kép

Egy megsárgult kép...
hogyan fessem meg
égi szépségét
a kis cserfesnek
kopott cellulóz
tündér-varázsát,
- ha festeni se tudok -
hogy lássák
nyíló szeplőcskéit
a pisze orr körül
s hajtincseit ahogy
hullámzó tengerből
elő göndörül
kékes-szürkén fenn
szeme csillagát
mely rózsaarcán
szendén csillan át
mosolyát apró
pórusok között
hová istenarcú
angyal költözött
ajkait mely nyit
és sohase zár
csak hull a szó
a mézédes nektár
ahogy e pöttömke
a Napra felkacag
zizzenő fényei
elvakítanak
a megsárgult képen
kezem közt sután
hogy fessem le újra
ennyi idő után
hisz akit látok
rá se ismerek
-fordított álomvilág-
hisz felnőtt lett ő
észrevétlen...
s én lettem gyerek.

Képmutató áhítatban

Térdre hullt, sóhaja torz imádság,
Kőszirtnyi terhek közt sír a lelke.
Égre lobbanó fáklyát gyújt, lássák,
megtisztult újra mindent feledve.

Fürdik anyátlan anyaszült vérben,
elgyávultból is nemzeti hős lett,
titkokat rejt nyitott tenyerében
bűnösök közt büszkén a bűnösebb.

Képmutatás, áhítat, buzgó hit,
kacat, amit így áruba bocsát.
Pokoltól nem fél, mennyekről álmodik
s végül még Istennek is megbocsát.

Sóhajszél

Nevet a szemed
ha kinyitod
ha becsukod
vakító szépség
örök ragyogás ez
ajkad íve
megtört sziklatűz
csacsogó hullámverés
ahogy bíborvörös partjain
sírásra görbül a szád
átcsap felettem
s vallatóra fogod
bennem a lehetetlent
vagy hallgatsz mint a sír
apró titokgyöngyként
keringve fodrozódva
s előbújnak szemedből
a könnyek

Csak én látom így
tudom senki más
s érzem azt is mi fáj
ha rám nézel
nem kérdezem akkor se
ha mondanád
csak annyit
csitt csitt csitt
sejtem miben sántikálsz
mit eszeltél ki
ellenem újra
hogy megfizess
s megfizettess
minden csínyedért
mosollyal könnyel
már futsz is előlem
- hátra se nézel -
lassítasz fordulsz
hozod ujjaid közt
fények átszűrt
kád-melegét
a fürdetéshez
illatozó estek
bucskázó habjait
tágra-nyílt szemű
baba-világod
zubogó örömét
csacsogsz s hallgatsz
szelíd vadgombócom
árnyékot vetsz rám
mikor rám hajolsz
parányi testtel
mint törzsére
sarjadó fűzfaág
sóhajszél ringat
tőrbe csalsz
foszló kétségek között
újra és újra
rád hagyom
ahogy ugratsz
számolatlanul
mikor megbocsájtó
zálogmosoly a szó
perselybe hullt garas
amivel ellátsz
hogy egekig emelj
boldog-gazdagon
amíg vagy nekem
s vagyok részeg-józanul
és foghatom kezed
szíved bennem ver
ledöntesz megtiporsz
lábad égig ér
rám hullsz mint hópihe
visító hangorkánban
amíg kedved tartja

Megjössz
hozzám bújsz
te élteted hitem
erőt is te adsz
mikor úgy teszel
mintha elhagynál
- csak játsziból papa -
ahogy mondod
pedig csak azt várod
hogy szeresselek
ha hozzám visszatérsz

Ahogy szeretjük mind
a visszatérőket

Csend és sikoly

Szeretem a csendet. A lelkem néma
hangzavarban megtisztulni vágyik,
s ha kicsordul medrem hordaléka,
húrja leszek egy hárfazsongásnyit.

Sajnálnak, kik nem ránthatnak rám kardot,
bölcsnek hitt elmék, sikolyhuszárok.
Párbajképtelen vagyok. Ordíthattok.
Visszanémulok szótlanul rátok.

Hangjáték ez. Zsivaj, hamis szólam.
Könnyelműn zizzent szalmavirág szóban
cirkusszá vált tenyérnyi porondon.

Én a csendem féltem. Az örök létűt.
Hitem, vágyam, szavam. Az el nem évült
igazságot, míg magamban hordom.

Feledni nem lehet

Kiálts, ha valami fáj Égesse szád a szó . Zúgj fenn, üvölts a mélyben, Légy vészjel, harangszó. Lobogj kiontott vérként, Teremts szebb életet Sikolyos őrült lázban A múlt romja felett. Dühöngj, s ahogy villám csap A felhőkön széjjel, Csapjon szét két öklöd, Dacolj minden vésszel. Nevezd néven a bűnöst Minden barikádról, Mosd le a rákent szennyet Fiúkról,  apákról, Mit hívők és pogányok Érdek szerint kentek, Sunyi lélekkel búzát Ocsúval kevertek. A bűnt jegyezd fel, s okulj, Hogy tiszta maradjál, Ítélni csak tiszta tud A felkelő napnál. Pallosod legyen lángból, Mely éget, tép, hasít. Tíz körmöddel ásd meg kő- sziklák közé a sírt, Mit elátkoz, vagy megáld A kor végleg s betemet. Írd a fejfára vérrel, Feledni nem lehet

Alámerülten

Mintha leplezné tisztaságát, 
kit a bűn kiválasztott,
erényeitől is menekülne
megszégyenülten,
-vágya, hite, amit sugároz
már csak felvett álca-
megtűrt, kényszeres ár sodrása
viszi kietlen tengereken
ismeretlen partok felé.
Ellenállni fél, alig kapaszkodik.
Aki csábításnak enged,
bűnössé lesz maga is,
megmérettetik általa
-égesse nap, ringassa testét
álomszigetek kék lagúnáin-
hajótöröttként, mire képes,
ha végpusztulás órája üt,
s az önvád szülte zokszó,
zúgó szélviharként
megtépázza szégyenvitorláit.

Ki könnyűnek találtatik,
mentséget keres hasztalan,
vad hullámsírokból kiutat,
s hol földre hajlik az égbolt,
elvérzik Isten markában,
minden áldozat hiába,
mit átkok közt fejvesztve
kalóz módra hoz meg
mélybe vész, mint későn
kiejtett szó, gyáva jajkiáltás.
S ha mégis felszínre dobják
testét haragtól háborgó habok,
mit nyer, mit veszít.
Nevét ércbe vésheti hamis
érvekkel a cinkos utókor,
ki dönti el bűnben bűne
mélységét az alámerülésnek.
Poklok tüze, vagy fénylő menny,
s mit kaphat jutalmul az ember,
feloldozásul, ha lelke üdvét
gyáván eladja másnak,
hogy mindent megszerezzen,
-mindegy, szeret, vagy gyűlöl-
ha reménye is szertefoszlott
hogy megszabaduljon
hamis arcmásától,
amit koloncként hordozott,
hogy visszatérjen tisztán
önmagához.

A NŐ és a FÉRFI

Mikor a szemük egymásba villant,
kinyílt a szív csillagmennyországa.
A NŐ látta fent az angyali kart,
a FÉRFI csak azt, hogy jó a lába.

Ábrándoztak a bűvös fénykörök
közt, mint akit mágia varázsa hajt.
A NŐ arról, a szerelem örök,
a FÉRFI, hogy véges minden kaland.

Aztán titkon a bőrük összeért
vágyat lobbantva a szív falában.
A NŐ félt, hogy ez álom-szőtte kép,
a FÉRFI megfürdött illatában

Karjába hulltan és önfeledten.
A NŐ a jövőről gondolkozott,
csodás szép pár lennének ők ketten.
A FÉRFI cipzárt s gombot oldozott

S vadul csókolta mézédes ajkát.
A NŐ hitte - szép esküvő lehet
hosszú fehérben. Álmokat dajkált.
A FÉRFI dombokat, lágy völgyeket.

Repítették izzó tűzszekerek,
s mindkettő hagyta magát elégni.
A NŐT vágyai vitték s gyerekek...
a FÉRFIT...tízre haza kell érni.

Az első bűn

Az első bűnt a sóvárgás szülte
ott fenn édenlétünk hajnalán.
A megkísértés kígyó műveként
gyümölcsként lógott az almafán.

A férfi gyenge volt, a nő hiú,
s hitte, a báj csáberőt hozhat,
hatalmasabb lesz az Istennél is,
tudója minden jónak s rossznak.

Mondd Ember! Mért emelted fel kezed,
hogy a fáról gyümölcsöt vegyél.
Kárhozottá lett minden utódod,
manna sincs már, csak kegyelemkenyér.

S ma is éltet az örök kísértés,
legjobb falat torkodon akad,
nem riaszt el az édeni átok,
hogy a nő szeszélyét megtagadd.

Az első bűn ízét szádon érzed
csókjában, mikor öleled őt,
érte vétkezni, meghalni kész vagy.
Kérd Istent, ehhez adjon erőt..

A hajnal belém kóstol

Terveket szövögetek 
pók lettem
a hajnal belém kóstol
nyolc láb vinne nyolc felé
ajtóstól ablakostól
de jaj a háló
gúzsba köt
csak magam
foglya vagyok
minden tervem
léha ábrándozás
csalóka álom
róka fogta csuka
sorstalan sors
visszaveszi
azt is amit
soha nem adott

Hát maradok
aki voltam
magamból kiűzetve
megcsillapodva
mennybéli csoda
s gombot varrok
a holdra csillagokra

Nem történt semmi

Nem történt semmi,
csak elült a köd,
túl erős volt fényed.
Feledtem mindent,
ami rég óta bánt.
Simogató kezet,
pofont, öklöt,
elhallgatott szavakat,
ájtatos imát.
Virágba zárt reményt,
amit testemből metszett ki
galádul a sors.
Könnyűvérű nők
galambszárnyalásait,
kapunyitást a mennyre,
lépcsőházi
lopott öleléseket.

Nem történt semmi,
csak este lett,
szívemben parányi
mécsesek gyúltak,
gyanútlan tévedések,
hogy lássam vert seregeim
szétzüllött hadát
álmaim jégmezőin
visszavonulóban
mintha el se indultak
volna hozzád.

Nem történt semmi,
csak a vágynak forró teste lett.
Magához ölelt
egy álomrebbenésnyit,
úgy vett karjába,
mint egymásra hangolt
kristályhangszerek
felsajduló dallamvarázsát
sírva, összesimulva
a ringató csend, éji fohász,
a ki nem mondott szó...

S én tűrtem sorsom
minden átkát,
minden áldását,
mely tombolva átjárt,
S oly halálba vitt,
mint a szerelem.

Pedig ott se voltál velem.

Tavasz van

Tavasz van
szív-meleg
tágul az ér
forrong a világ

Gyöngyfüzéren lóg a fény
omló csóksugár
aranyesőt bont a csend
a rügybe zárt holt ág
a szív is kipattan
ébred a tó parti nád jajong
ringó teste örvénylik köröz
úszik a békanyál
áttetsző víztükör arcodon a Nap
hulló varázsgömbök szédült kábulat
ahogy visszavillan rá szépséged
fenyők ölén dermedt kék-ezüstben
megtépett roncs a tél
foga közt a hajnal kapirgál matat
ledobta halotti maszkját
régi gönceit szennyes kupacokba
és színekről álmodik
az ég márvány-kék lesz
a hóvirág tejfehér
megbarnult testén a földnek
friss vakondtúrás mozgó barikád
olajzöld foltokat csurgat ránk Isten
feszíti fénylő vásznait
s vitorlát bont a szél
méz sárga szirmokat
vörösből püspök-lilát
most tanulja a szem milyen színes a világ
ahogy kinő a rőt-szürke
narancs karmazsin skarlát
vagy bíbor sugárnyaláb
a szétnyíló írisz-kék égen
és tekeredik mint a sál
ledönt s úgy ölelkezik velünk
hemperegve a dombokon
mint a szerelmespár
hogy bele pirulunk

Itt tél volt
hosszú kemény tél
s látod mint annyi mást
ezt is túl éljük

Tavasz van
szív-meleg
csillan a bérc
vérző szőttesét teríti szét a Nap
ízekre szed egy tenyérnyi felhőn
kapaszkodunk fel újra
a ringó csempeégre
lázas homlokán tüzet lobbant
belénk kap ezernyi karmos ujja
simogat hajunkba túr s orgonát bont
lilát kicsipkézett dús fehéret
ránk csókolja illatát friss zöldjét a föld
ahogy kinő a fű alóla
és megszépül a mosoly
hallom a madárfüttyöt
trillázva az ablakokon ahogy visszaverődik
bimbózó rügyek apró levelek lombok közt
benn a szívünk mélyen
kitörölhetetlenül
mikor megfesti színes abroszát a táj
rajta ízekkel teli díszes aranytál
minden ecsetvonás
kész a menyegzőre
hol kristályfény cikázz
porcelán a csend
megszelt a kenyér
és zümmögő az ünnep

Tavasz van 
szív-meleg
szakadt inakkal fut velünk az idő
újjászületéstől elmúlásig
így érkezünk egyre közelebb hozzá
mint aki túl jutott
tűzvészen
és fagyhalálon

Tavasz van
szív-meleg
olyan

Maradj a földön

(Madarak és Fák napjára)
Ne öld meg a madarakat

Nézd, mint egy színes, lebegő varázs
világot épít Ég és Föld között.
Neked. S te végtelen óceánok
sziklákra vetett árját üldözöd.

Ne öld meg a madarakat.

Engedd útjára büszke, szép hadát,
gúzsba font lelked így lehet szabad.
Repülni úgy se tudsz, mint a madár,
szárnyad hulló porszemként rád szakad.

Ne öld meg a madarakat.

Ne fájjon, ha álmok elragadnak,
csak azt tedd, ami javadra válik
s új csodákra lelsz új virradattal
velük együtt bölcsőtől halálig.

Ne öld meg a madarakat.

Maradj a földön teremtett ember,
s hatalmasabb leszel mindeneknél.
Szelídítsd gyenge önmagadhoz a
Galaxisokat, hogy erős legyél.

( 2008 május 10 )

Hol a mennybolt ölel

Engedd
szabadjára lelkedet
tehetnek vele bármit
ha szabadságra vágysz
semmi meg nem ingat
szívedet tárd ki
hogy csodával töltse el
megsarcolt léted
álmaidat
viseld fájdalmát a könnynek

Emberi sors ez
nincs más
dicsérnek vagy ölnek
egyre megy
tűnő szemfényvesztés
vagy hallucinálás
mindkettő

Az fájjon csak
ha sok lesz a jussod
hagyatékod meg kevés
s az is feledhető

Bátraknál
bátrabb légy holtadig
mint a fény a kés hegyén
ha csontodig beléd hasít
vakság vagy felismerés
s ne alkudj meg soha
a napba hullj
ott vesse meg
Golgotás utad végén a sírt az Isten
ki szenvedésedet magához mérte

S ha csak egy folt leszel ott fenn
egy parányi fénylő jel
hol a mennybolt
magához ölel
már az is
megérte

Életérzések

(SZERETET)

csak pincém üres
szívem csordultig tele
jó termésem volt

(BOLDOGSÁG)

mályvák kelyhe közt
érlelte ősz aranyát
tested melege

(IFJÚSÁG)

mint aki részeg
és józanodni mámor
nélkül akarna

(ELMÚLÁS)

kitépett lapok
helyén nélküled a sors
még mit adhatna

(2010 január 24)

Élettest

(Költészet napjára)

Élettest vagy.
lelki lenyomat,
nem holmi kortünet.

Vers.

A szellem üzen általad,
a szó,
a gondolat,
akkor is, ha kérdeznek,
akkor is, ha nem.
A semmiből jössz,
hogy a minden lehess
s figyeljen rád a kor
sírva, rajongva,
térdre esve, ha kell,
vagy áttörve a csend falán
észrevétlen
égő trónusodon.

Kiáltás vagy
s hallgatás,
nem dalnokok
lányos szeszélye
Ha nem vagy, hiányzol.
Ha vagy, mondd, ki vesz észre.

Bennünk élsz
eleven szellemtest.
Megfogantattál,
hogy formát ölts,
tiszta, új ruhát,
míg el nem hullsz,
mint fürtjeinkből a hajszál,
dérezüst nyárutókon
ajkunkról a siratóének
egyenként
egymás után,

Megszülnek, megszülsz
újra s újra.
Felsejlik a szó, hogy dalra válts.
Ráfeszül névjegyed
a hangtalan húrra,
mint ha titkos akkordokat játszanál.

Csak nekünk
mert nekünk játszol.
Komolyan, itt komoly a játék
és szent minden akarat,
mit kristályhóra hullajt a vér,
-fenyő alatt könnyeivel
küszködő Isteni ajándék-,
mint az ige,
a leírt szó,
a kőbevésett
örök igazság.

Ó vers.

Mikor meghalsz,
vagy élve eltemetnek,
senki meg nem gyászol,
de tovább gondol mind
s lerakja eléd koszorúit
hogy fennmaradj
minden sorban.

Értünk
a feltámadásig.

Boldog boldogtalanság

Újra kitűzted a cölöpöket.
Jelnek. Léleknyugtató határnak,
meddig mehetek el, számkivetett,
mikor eláraszt a sötétség,
hogy hozzád visszataláljak.

Új hont ígérsz magadban,
mintha befogadnál.
Tiszta, vérforraló fekhelyet,
harangnyugtató esti imát
annyi sok bolyongás után.
Elém vetett alamizsnaként
szűkíted az időt, a teret,
ahogy nő bennem a vágy újra
a régi lábnyomon
visszafele járni.

Beveted ellenem utolsó
védelmi hadoszlopod,
- míg álmaink csatáznak
felébredve valós csatatereken-
s elejét veszed minden szónak,
mit el se mondtam még,
s amit elmondtam
rég elfelejtetted.

És várod,
hogy lábhoz tett fegyverrel
jöjjek könyörögni,
adjam fel magam újra s újra
egy talpalatnyi
boldog
boldogtalanságért.

Hallgatni,
vagy mennydörögni.

Ágyunk a hold

Bíbor a mennybolt
már elalélt
fátylat akaszt rá
földig a fény
köd nyargal keblén
vad paripán
este van
érett csend
a világ
miénk a ma még
éjfél előtt
térdre hullva
míg fordul
a Föld


Jöjj ide Drágám
bújj Gyönyörűm
üstökös űrláng
kócos ölünk
ringat a felhő
csókol a szél
hogy ne legyen más
csak Te meg Én
csillag a párnánk
ágyunk a Hold
hajnalig aztán
lesz...
valahogy

Enyészet varázsa

Szívemben zenélnek ma is...
szerelmes, bakancsos dalok.
Egyik csend, másik kiáltás.
Ölelik egymást lágyan,
lábujjhegyen jár mind,
mint aki semmiből indul,
hogy minden legyen.
Kiülnek árnyszaggató fények ,
szavak vajúdnak némán.
Búvó verssorok, felsejlő ízek
aromáit kóstolja a szám.
Sok és kevés sokszor e lángolás.

Születhet szépség, vagy szörny,
ki tudja, megfejthetetlen,
mint a bennem dúló mélység.
Hadakozik értem, s ellenem
hit, lemondás, mely köt, s enged,
mint pástra lépőt a köldökzsinór.
Megszüljem őket életre szántan,
halljam hangját s lássam,
mint tárja szét szárnyait a vágy-
vagy hamvassza magába tűz-öl,
ringassa világtalan világ,
maradjon ott meg se született
halhatatlannak magamnak
egy késői ébredéshez,
míg az enyészet
lassan ható varázsa élteti.
Az életbe úgyis belehalna...