Fáj a szívem

Fáj a szívem ha nevetek
Nem viselek álneveket
Se nevemhez új álarcot
Csak amit a sors rám karcolt

Széttört lantban cseléd a hang
Dal helyett is csak könny fakad
Kinn rekedtem testem falán
Belül zörgethet a halál

Barkóbázom

Barkóbázom magammal
Az életem lett a tét
A volt kimondhatatlan
A lesz már néha félt
Bennem volt varázshegyek
Lobogó füstsörénye
Egy ujjnyi csak egy nyelet
Mintha az égig érne
Rákérdeznék hisz tudom
Mit hozhat a sors nekem
De félek ha kimondom
Már nem is veszíthetek

Kupec alku

Hasonszőrű bajban, vészben
hasonszőrűt fel nem koncol.
Hegyeset köp, kéz csap kézbe,
fifti-fifti, a ló koncon.

Kicsit sánta, már foga sincs.
Kupec alku, sanda érvek.
Ki se mondták, hórukk, lassíts
a vértelen telivérnek.

Nem kell több zab, kidőlt a ló.
Kehes is volt, hát égbe ment.
Harci ménnek élő a jó,
kolbász belőle még lehet.

Légy erős

Légy erős, ha tép az orkán,
légy erős, ha ver a jég.
Ha más gyenge, csak botorkál,
te akkor is erős légy.

Talpon marad, aki erős
túl a gyűlölet hegyen.
Nem kell hozzá, hogy mesehős,
hétfejű sárkány legyen.

Míg gyermeked hozzád bújik,
erős vagy, mint senki más.
Mennyből csillagáldás hull így,
s törpéből lesz óriás.

Ha a bánat, -nem várt vendég-
seregei rád törnek,
nyújtson erőt sok szép emlék
leheletnyi erődnek

Ne törődj a szélhámossal,
gazt a föld is kiveti.
Küzdelmed a rád rót sorssal
hited erősítheti.

Tárd ki szíved, tárd ki végre
míg vihar dúl, zeng az ég.
Álmodj bátran, s küzdj is érte,
erőd újra visszatér.

Légy erős, te nem csüggedhetsz.
Múlik az éj, pirkad már.
Eljön érted, akit szeretsz,
s aki szeret, visszavár.

Maradj olyan, amilyen vagy,
s légy az, aki lehetnél.
Engedd, menjen, aki elhagy,
jön majd más, ki többet ér.

Nem született egyikünk sem
áldozatnak, se hősnek.
Légy hát erős, mint az Isten.
Erősnél is erősebb.

Teremtő varázslat

Teremtő varázslat ez
őssejtnyi lét
csapongó lélektánc
milliónyi szövet
kibontott virágszirmok
vajúdó lázban
amit az ember hord
rejtett tisztaság
titkos bélyeg
átörökített jó
- magunkból magunkba -
egy új feltámadásra

Ez a sorsunk
emberi küldetés ez
- sziklatestünkön parányi rés -
könnycseppnyi Isten csak
a világmindenségben
mely áthatol a rosszon
felcsobban
duzzad
ölelkezik
pórusaink remegő vágya
hol ér pattan
forrás fakad
folyók szelik át
testünk lankáit
s tengerről álmodunk
nekiszabaduló végtelenről
mely börtönöket dönt le
megállíthatatlanul
s a tudattá nemesült ösztön
bennünk jár frigyben
gyógyít
ápol
visz
repít
hegyekről völgyekbe
velünk fordul a Nap is
lángkardja átszabja
ormok lágy ívét
kristálynedve éltet
s szomjat olt

Teremtő varázslat ez
őssejtnyi hit
kétely s remény
virágillatban ébredő
éltető zsongás
őrizzük óvón észrevétlen
-az ember így teremtetett-
s mint hangzavarban
tisztán zengő hang
hozzánk bújik hízeleg
közel kerül a szívhez
ember szülte szó ez
pillanat csodája
az örök teremtéshez
ősök ajkán s utódokén
mióta áll a világ
eggyel kezd az élet
másikkal bevégez
ahogy kimondatott
általad Uram
mikor megalkottad
az embert

Légy
mert akarom

Sokasodjatok
mint termővesszők
test-test lélek-lélek által
egymásba font öl-melegben
legyetek szépek s jók
mézédes szőlőszemek
mámortól csordult cseppjei
szomjas szájban
éhséget csillapító
termékeny föld
vetésre aratásra
kergetőző loboncos szél
ringó búzatenger
mindennapi kenyér
vívódás s megfontolás
míg áldozatot kér az Isten
vérrel szentelt oltárán
egy arasznyi fényben
s fennmaradtok
ahogy mondtam

Légy
mert akarom.

S lesz
mindig teremtő varázslat
újjászülető ihletett perc
életet hordozó
ér
patak
folyó
tenger
termékeny föld-öl
vágy és csók
mértékadó jóság
szárnyaló örömnek
megbilincselt bajnak

S lesz
emberi szó is
megértésre bennünk
tavaszhozó reménnyel
az elvetett magnak

Életelixír

Ajándék mind az
amit a szív ad
életelixír
-fel se hánytorgatja-
mikor az a másik szív
mint harmatot a föld
csendes alázattal
befogadja

Homokozó

Sápadt ajkadon csendben elülnek
halk fohászok, szent alleluják.
Robajos vízesés lett az ünnep,
Megfagy a szív, áldás se hull rád.

Bűnös, bűnnel bűnt fedez, s míg nincs nyom,
a száj néma, szemérmes a vád.
Az igazság, rég oly féltett kincs volt,
ma homokra épít palotát.
S ki Istenhez mérettetik törpén,
hiszi mind, arasznyi létében,
hogy minden jó csak általa történt.
Övé trón, hatalom földön, égen.

Ezt kaptad a sorstól osztályrészül.
Örömködj hát. El kell viselned.
De mondd, a légvár, míg fenn elkészül,
mihez kezdesz ennyi istennel.

Jámbor lelkű végzetem

Nehezen fogadtam el őt,
minden sejtem ellenállt.
Régi sebeket tépett fel,
s újabbakat generált.
Egy szőrpamacs liheg bennem,
míg a lépcsőt koptatom,
egy fél-kevertnyi fenevad,
aki nem rég itt hagyott.
Ő volt a minden, míg élt,
családtag, barát, hű rokon.
Ugatott, visszaugattam,
senki se vette zokon.

S itt van újra most egy másik,
lehet, hogy szebb, kedvesebb,
kicsit megázott az úton,
tappancsai nedvesek.
Vakkant egyet, körbecsahol,
mindent összetapogat,
s mintha babonás lenne meg-
számolja a sarkokat,
fotelt, asztalt, s a heverőt.
A sarkokba beszagol,
majd felugrik az ölembe,
mancsaival átkarol.
Szorít, liheg, nem enged el,
lóg rajtam, mint egy gyerek.
Félrecsapott fejjel figyel,
mintha súgná, mit tegyek.

Áldott sors ez, mindkettőnknek,
szép, kegyelmi állapot.
Befogadtam. Az se fáj már,
hogy kicsit megváratott.

Plakátok, poszterek

Plakátarcok, Krőzus mosoly
Egymáson még átragyog.
Ott lóg fenn a lámpavason
az, amire vágytatok.

A szó, mely mindent eltakart,
s tettek helyett szót terem,
hogy nagy legyen a Nemzet majd...
az óriás poszteren.

Ráncaid

Ráncaid
hullám-vert arcvonások,
mélyen-ülő hab-fodrok,
porcelán szépség, védjegy.
Megannyi színes korallzátony.
Tengeralatti világ. Megsimulnak
lombos partjai közt fáradt ujjaim.
Érzem, ahogy köré gyűlnek az évek
-imákba foglalt fohászok-
egymásba fogódzva némán,
hogy így őrizzelek meg.

Titkos kezek szabják át
fénylő pórusok alagútjait.
Ismert a táj, szerpentin, útkanyar.
Lankák, emelkedők.
Megnyugtat, felkorbácsol,
mintha először bukkanna elém
éltető rajzolat szövevénye
egyre gazdagabban,
hogy általuk több legyek,
s védjem naponta rohanó időtől,
viharok haragjától, mely egekig szökken,
visz, repít, s követ mint az árnyék.
Letépi rólam láncaim,
hogy végleg rabod legyek.

Ne félj,
együtt baj nem érhet.
Összezárt útitársak vagyunk
a hullámtalan narancs-öblökig,
hol Isten vár ránk,
-megcsendesedik a tenger-
s kisimulnak ráncaink.

Tűz se éget

Tűz se éget, jég se fagyaszt,
eső se áztat.
Tél se dermeszt, nyár se lankaszt,
teher se fáraszt.
Lárma se zúg, csend se hallgat,
tenger se széles.
Nap se ébreszt, hold se altat,
nő se szeszélyes.
Öröm se száll, bánat se hull,
mosoly se szédít.
Hajnal se kél, alkony se gyúl,
álom se szépít.
Kar se ölel, szív se dobban.
csoda se segít.
Remény se él, vágy se lobban,
se ábránd, se hit.
Föld se remeg, ég se rezdül,
vihar se ver fel.
Szó se hangzik, dal se zendül,
szellő se lebben...

Jobban.....szebben.....az örömben,
míg mosolyog rám,
mint a csillag egy csepp könnyben,
az én ...az unokám.

Harag nélkül

Megszoktam, hogy azzal vádolsz,
engem a bűn vonz magához,
s ahogy korholsz édesdeden
Istennőmnek megengedem.

S mondod, mondod, végleg itt hagysz,
ha hiányzol, visszahívhatsz,
az se fáj, ha már nem bókolsz,
s útlevél kell egy rúzsfolthoz.
Ilyen vádra nincs mentségem,
hűségedre csak hűtlenségem.
Nem kell több érv, ne esküdözz,
hogy a balszerencse üldöz.
Jegyezd meg, hogy enyém lehess,
már meghalnod se érdemes.

Megbocsátasz, megbocsátok.
Emberi sors, áldás, átok,
ha bele is döglünk végül.
Fájdalom és harag nélkül.

Áldozati oltár

Kihűlt csend holtzáporát
cipeljük vasba verten
visszafojtott lélegzet a kor
vár mint akit élősködőn
viszálykodó félelem fojtogat
s örök napfogyatkozásra ítélt
sorvadó szó mely visszatátog
kérdezettként a kérdezőre
fertő és züllés habzsol
torz glóriákat sanda árnyakat
hogy különbek legyenek
a legkülönbeknél

Ölnek és ölelnek
lantok és hantok
megátalkodott szobor az idő
piaci zsibvásár bennünk a tér

Meggyalázott áldott terhét
kéjjel nézi sír jajong
kínok kínján aki hordja
de érte tenni már rest
életet mímelt álarcok mögött
már nincs senki
se seb se fájdalom
amit az ősök jussul hagytak
hiába lobog vérükben láng még
hitük ingatag tünemény
üres szó csupasz varázsige
a trükkök is ugyanazok
egyenesből görbít létet magának
s ünnepet silányít fölé fényrakétáival
a megvakított világ

Vetetlen magot hajt itt a föld
az elvetetett meg
kiköpi a szánk

Ki igazgat és ki óv meg
ha mindenki leteszi a fegyvert
élet ösztön Isten
ha mindenki mindent megtagad
ki menti meg gyermekeinket
s mivé lesz lelkünkben
az értük emelt kordon ami óv
ha a szót -legyen jó vagy rossz-
együtt is félünk kimondani

Olyanok vagyunk mint a viselős
az Új-Szülött s önön örömünk
láza lassan eléget
mit számít a könnyáztatta seb
amit régóta heg fed
bűneink áldozati oltárán
a múltat s jövőt úgy is nekünk kell
kihordani

Sólyom légy

Mondj nemet s légy erős
Ha mások igent várnak
Kelyhe légy a szónak
Virága a szájnak
Úgy nézz szét hogy láthass
A szívedre hallgass
Sólyom légy az égen
Ne gyenge szélkakas
Hit és remény nélkül
Értéktelen bábként
Kincs légy más kezében
Ne hasztalan játék

Dacolj a viharral
Mely vitorlád tépi
S szavaid igazát
Senki meg nem érti
Akkor is ha árja
Hullámsírba temet
Mondj nemet ha tudod
Hogy igent nem lehet
Poklok fenekén is
Mikor a tűz éget
S kivágják nyelvedet
Így érdemes élned

Annyi mindent

Annyi mindent megéltem már a földön,
jött napokkal nem is kell vesződnöm.
Jártam fénylőn sorvasztó vak sötétben
szivárványként Isten köntösében.

Hozzám törpültek szikrázó havasok,
befogadtak mind, galambok, sasok.
Csalóka ábránd hintett körém tömjént
angyalok képében tüzes ördögként.

Lázadni bátran elgyávultan mertem.
Szabad vagy- zörögték-láncra verten.
Készen állt a lelkembe ácsolt kínpad
gyérült reményben fogyó napjaimnak.

Jó lenne pihenni éltető csendben,
hinni abban, hogy senki se hagy cserben,
ki fejet hajt, mikor harang szól értem,
s követni fog az úton észrevétlen.

Egyensúlyban

Dacolva földdel meg az éggel
mire mész a messzeséggel
mikor a föld vonz az ég emel
semmivé lesz a végtelen

Elhagyott Babák

Minden, ami itthon körbevesz,
őrzi ma is a kezed nyomát.
A törpévé összement babák,
legók, piciny kinder-figurák
ott ülnek, állnak a polcokon,
könyvek között, fiókok alján.
Rajtam kérik számon, merre vagy,
s én rajtuk, hogy tudják, elhagytál.
Elmesélem mindnek egyenként,
hogy itt voltál parányi gyermek,
értelmed is itt lobbant lángra,
míg a hajnal fel-felderengett.
Veled ébredtek két karodban
ezek a rég elhagyott babák,
az első szavakat itt formáltad,
gügyögéseid ők hallgatták.
Együtt sírtatok, és nevetettek,
az esti mesén körbevett mind.
Gyere vissza, vigasztald őket,
ülj le közéjük kicsit megint.
Szólj a Ducikádra, vigyázzon,
mióta nem vagy, sokat eszik.
A kék szemű csitri, szerelmes,
féltem öt, hogy belebetegszik.
S a sértődős, szőke hajú dög,
képzeld, elkerüli a többit,
a Barbik hiába kérlelik,
ő csak szépítkezik, öltözik.

Csak nézem őket, és ámulok…
mily csodás volt a gyerek-világ,
ahogy összefutott polcokon
néhány évnyi Baba-délibáb,
s beragyogta életed egét,
boldog volt mind, hogy megölelted,
fülükbe súgtad, hogy szereted,
ahogy csak egy anya szerethet.
Mit számít, hogy rohan az idő,
annyi sok, ábrándos év után
nem változtak semmit a Babák,
csak nagylány lett az én unokám.
Nem rég fel kellett értük nyúlnod,
hogy levegye őket kis kezed,
ma meg térdig hajolsz hozzájuk,
mikor néha hazaérkezel,
szemed csillaga kigyúl értük,
fellobban szívedben a láng még,
s érzed, e csodálatos világ,
nekik komoly csak, neked játék.
Szavad, mosolyod, érintésed
gyógyír az elhagyott Babáknak.
Újra élnek, mosolyognak rád,
sírnak, örülnek, kiabálnak,
hisz oly zord, kegyetlen a sorsuk,
fáj nekik, hogy nem lehetsz velük.
Ruháik rongyosak, kopottak,
s nem ejti ki senki a nevük.
Szipognak némán ülve, lógva,
régi dobozaik foglyaként.
Jöjj haza, szabadítsd ki őket,
lobbants fel szívükben új reményt.

Lehet, hogy mindez álmodozás,
csillagnyi emléknyom szívemben,
Babák és Te amit még őrzök
magammal összebilincselten.
Ezt rótta rám áldásként a sors,
itt az otthonuk, itt a hazájuk.
Ők éltetnek egymásra hullva...
tudom, hogy visszajössz hozzájuk.

Lázálom

Repedt égen felhők gyűlnek
nyitott könyvből összegyűrten.

Sorsnyi létben szűken lakom,
nincsen ajtóm se ablakom.

Lángszekér visz teveháton,
megrövidült kantárszáron

jéghegyek közt, testem lázban,
úgy ég, mint mag a kalászban.

Könnyzápor hull nyitott sírra,
mintha a föld értem sírna.

Dal se altat már, mese sem,
anyám mosolyát keresem.

Míg tiszta forrás csörgedez,
jajkiáltásom csöndbe' lesz.

Túl sikolyos hörgések zaján
a lélek belém visszajár.

Kisiklott álomvonaton
kesergek egy-egy mondaton

hol a hang, szó fel, le ingáz,
negyven fok tüze leigáz.

Véd magamtól a beteget,
szeretetével betemet.

Mellemre ül, úgy hallgatom,
Isten zörög az ablakon,

Vicceink között

Viccelődni komolytalanul
az ember önmagán tanul,
hogy minden virágba szökkenjen,
s a kitalált jó, vagy rossz poén
mosolyt fakasztó csattanóként
arcunk fényében felderengjen.

De hogyha másba döf tőrt a vicc,
a lelkünkben meggyökeredzik,
gaznak kiált minden virágot.
Gyilkos poénok, torz hahoták,
dicsfényben úszó ordas hordák
között ne keress (v)igazságot.

Ölelkező árnyak

Vajúdó sötétség a semmi horizontján.
Fordul a nő, s vele a világ.
A vágy mozdulatlan.
Krátertest öblén bolyhos fény vibrál.
Félálomban keres az ujjam,
s a megtorpant csend
Schumann szonátát orgonál.
Aláhullnak illatok, ízek, színek.
Gyűrt vászonpartra bíborvörös
hajnalt fest lüktetőn a tengerár.
Csont-fehér tested pórusain
játszik a bebukó fény,
csodát teremt, mint egy varázsló,
kitakar, megérint, simogat,
mennyei lángra gyújt.

Fenn hóhalmokat, lenn nyíló rózsát
formáz égő kagylóvá körbefont
ringó kontúrok tűz nyelve.
s beleremegsz.
Ölelkező árnyak vagyunk
-négy kéz, négy láb-
s a leomló redőnybordák rései közt
megles a hajnal, mikor újra
meghalunk.

( Kép: Alyssa Monks )

Hieroglifák

Elengedtem
egymásra dobált
kiárusított napjaimat.
Számba-vettem,
mit hozott, mit vitt,
mint piaci kofák
áruit megcsappant
vevőkör záróra után.

Elengedtem,
társam volt mind.
Arcomra formált fény,
vakító sötétség,
szellő-friss holnapokból
harmatízű mák
végtelen hosszú sora.
Alkalom csak,
hogy boldoggá tegyen,
hogy boldog lehessen más.

Elengedtem.
Ki tudja ma még,
azzal lettem-e gazdagabb,
amit adtam, vagy amit kaptam
eltitkolt értékeimért.
S aki jelként őrzi majd,
tudni fogja-e, mi miért fájt.
Nem kutatom. Tetten-érhetetlen
Csak hordozom, s féltem
a belém vésett
hieroglifát.

Úgy menj elébe

Téged köszöntlek
a lombba szökő fát,
első gyümölcsöd,
mit érlelő öled
magadra formál,
s féltőn rejtve hord
tavaszt vágyott földből
sarjadó utódként.
Rezdülő örömsóhaját
apró rúgásait, mikor
szívedhez bújik
lüktető szívvel,
a rügy virágbontását,
a könny szülte ünnepet,
-hisz minden évszak az-
mely új életet hoz.
A magadon túllépő
örök megújhodást,
amilyen még nem volt,
csak álmodtál róla,
s most várod, mint kelyhet-nyitó
mennybéli csodát,
ahogy vár ő is téged,
mindegy nappal van, vagy éj.
Szétszakad a mennybolt,
úgy jön testeden át
fényként a fénybe.

Akkor indulj el.
s úgy menj elébe te is,
mintha Istenhez mennél.

2012 június 25

..és jön az éj

Csörömpöl az ég, levert fedő a nap.
Szétfolyt lávatűz a horizont alatt

tengerek feslő hullámsírjába hull,
mint az ember ki árnyától szabadul,

keresi fényeit az éjszakáknak,
hol csillag-neszben csak a vakok látnak.

Mindegy, hogy nap süt, vagy álom-szülte éj.
Forogj föld...indulj...hajnalra visszaérj

Hallgatok

Érdemét földi létednek nem a tószt
ékköve méri, kevés érv a forrás
csillogó habfodra. Még bölcs csacsogás
se számít, hol a mélység halk titka vonz.

Hallgatok, a súlytalan szó, mit sem ér.
Életünk egy-egy lélegzetnyi szikra,
de tűz szülte varázs, mely fel-felszítva
éget, gazdagít, ahogy fogy minden év.

Az idő jel, amit hordunk, nem érdem.
Több kell, tettek, attól leszel Fárosszá,
hogy elmondhasd majd: nem hiába éltem .

Míg hited erős, kétely se mérgezi,
úgy lesz minden, ahogy Isten tervezi.
Hát mit tehetnék én még tósztul hozzá?

Míg a lélek szárnycsapása visz

Szem, száj, szív kell,
hogy láss, szólj, érezz.
Ember vagy.
Hús-vér-szült fenséges,
és örök.
A porból porrá csak
a test lesz,
míg a lélek szárnycsa-
pása visz.

Nyitott szem kell,
hogy tisztán lássál,
igaz szó,
amit mindenki ért.
Érző szív,
hogy több légy másnál.
Nem magadért,
Mindenkiért.

Lépcső felfelé

Most kellene szívünknek a biztatás,
őszinte szó, meg hit, és némi remény.
Mit ér fuldoklónak a talmi varázs,
lépcső felfelé légcsövek erdején
át, hogy kiköpjük tüdőnk áporodott
levegőjét, s eljussunk a mennyboltig
megtisztulva, ha a megtántorodott
ember saját lábába is megbotlik,
lépni fél, indulni meg nem mer, csak áll,
visszanéz az elátkozott múltra,
s az amit felépített más, lesajnál…
ősei bűnét százszor felülmúlva.

(2014 december 30)

Aki szeret

Aki szeret, könnyen megért
minden szót, meg se döbben.
Rád teríti köpönyegét,
hogy őrködjön fölötted.

Szívét adja szíved helyett,
hogy gyógyírra találjon,
megérti az érthetetlent,
az érted égő vágytól,

Jöhet jégverés, vagy aszály,
együtt semmi nem árthat,
mert a szíved már nála fáj,
az ő szíve meg nálad.

Túllépem árnyékát a földnek

Hálót vet rám
az idő
csorba kútba
estem
láthatatlan kéz-
jegyét hordom
testemre
festve
nem szomjazom
források vize
gyökér-létemből
fakad
kiszáradt mély
medreiben
könnyekkel
oltja a sors
a szomjamat

Vágyaimat ébren
álmodom meg
másoknak már
nem magamnak
ahhoz kell erő
túllépni árnyékát
a földnek
mikor a kétség
biztossá tesz
a biztos meg ledönt
előre látni csak
ha hátrafelé nézek
hinni újra, s újra
mint a gyerek
ki nem tud semmit
még a világról
csak szívből érez
s nem kér se áldást
se kegyelmet

Tudom ami volt
mind elenyészett
a van az enyém csak
míg rám hajol a mennybolt
s ami ráadásként jöhet még
az is semmivé lesz

Egy arc

Egy arc néz le rám
érzőn, észrevétlen,
mozdulatlan márványtömbnyi
felhő-szemek.
Emlékek porladó foglyai.
Halványodó vonások,
szétfolyt kontúrok, erezetek.
ölelkező színek, árnyak.
Homlokba hullt hajtincsek,
mintha ujjaimhoz simulva
velem hullámzanának
lezúdulva tenger-szőkén
égi havasokból, hogy megfessék
vérbő ajkadat.

Így lobban fel
együtt a múlt, a jelennel
forró lankák lombosodó ölén,
hol az idő vasa rója barázdáit,
s marad a kép, marad élő mása.
Mit számít, hogy bőröd selymén
rózsák szirmai leperegnek,
s tövist ereszt a zordon idő
a megsárgult leveleknek,
ha bennem élsz, mint tört ág virága,
fények, árnyak közt, míg lehet.
Ahogy magamnak a képen
megfestettelek.