Karrier történet

Ő volt köztünk a legkisebb.
Csillagos éj harmat-cseppje.
Maroknyi, vézna kis kölyök,
bokoralja, félig cserje.
Tudta mindig, ha szólt a síp,
hol a helye, s ahogy dukált
-nem tülekedett senkivel-
az utolsó poszt neki járt.

Ma köztünk ő legnagyobb.
Trónt ül fenn a csillagokon,
onnan néz ránk e maroknyi
Cserjéből égig nőtt bokor,
ő dönti el, hol a helyünk.
Egyet füttyent, sorba állunk
-kegyeiért tülekedve -
posztot, rangot tőle várunk,

Hiszen ő (lett) a barátunk

Óhaj

Seres László:
ÓHAJ

Jó lenne mindig
Olyannak látszani
Amilyen vagyok
S olyannak lenne jó
maradni örökké
Amilyennek szeretném
Hogy lássatok

...és

...és felkel majd a Nap, 
míg vigyázom álmod.
Visszasimogatnak
ruhátlanságod
rejtett zegzugai,
s a térdre hullt árnyak
foszló szövetein
a megbúvó vágyak
csillapodó csendje
testedre hálót vet,

...és testemmé válik.
Félt, őriz bennünket
önmagunktól újra,
míg elringat karom,

...és felkel majd a Nap
akkor is,
ha nem akarom.

Ébredés

Hajnali lódobogás,
szürke nyerítések
tajtékja ébreszt.
Vérbe borul a távol,
nyújtózik az ég.
Rojtos felhők ölén
teknőt váj,
felcsapódik egy vércse,
tollait füröszti,
zsákmányt után kutat.
Köröz a táguló térben.

Dallamok nyílnak,
rejtett égi csapok,
egymást ölelik
a fényzuhatagok.

Itt benn csendben
alszik a tegnap.
Széthullt könyvek,
megdőlt verssorok.
Hallgat a toll is.
Egymást ölelő ruhák
lógatják karjaikat
felborult székeken.

Árnyakat csipkéz
fényből a hajnal,
haja bíborra festett
gyapjas földre hull.
Mozdul a város,
fénybe kúszó síneken
felcsörömpölnek
a síró villamosok.

S az ablaküvegeken
simogató kézzel
riadót ver a reggel.

Alkonyősz

Lilára sárgult
a tűzpiros őszi táj
mézarany leveleken
permeteg rozsda
tejszínű köd szitál

Aromás bort iszunk
esti szürkületben
vérbőn zamatozó
rubinvöröset
s tagadjuk hogy örök
minden elmúlás

Haldoklik a fény
elnyílt alkonypírban
felvillan szétszórt
hantjain az égnek
árnyat terít fölénk
-bársonyos bús-barnát-
s lebegőn táncot rop
fenn nyírkéregfehéren
megnyúlt teste a sötét
házgerinceken
s borongós felhők ölén
nászi ágyára dől

Valaki elment

Harang szól érte
mintha már hívnák
mennyei hangok
ájtatosságot hint
arcunkra az este
körötte csend sűrűl
forog tajtékot vet a szél
pirosra marta
hamvaszöld ajka
csókodat a számon
mikor elmentél

Így fut el a Nap is
kemence-meleggel
az ég aljáról
kivillan csillagbokája
szétdőlt lombok alól
fátylat vet rá a félhomály
a Föld beleroppan

Még látom
hogy köti színezüst álmát
kripta-bolt alatt
emésztőn a láng
felhők szőtteséből
mikor ölembe hull az éj
karján a vérszínű
Holddal

(Kép: Horváth Piroska)

Sápad a tótükör

Táncol 
a ringó
fényben
az ősz
már
hullik
a pára
bronzarany
ékkő
gyöngyeit
ölti fel
újra
magára

Sápad
a tó-tükör
ájult
nádasa
úszik
a vízben
bennem
a nyár
tüzel
ó sors
engedd
hadd
melegítsen

Éget a szó

Kevés
kőbe vésned azt,
-míg törvényt ülsz mindenek felett-
akarom,
törekszem.
Ígéreteid glédában állnak,
a szó, amit kiejtesz ajkadon
éget, s ne hidd,
hogy ettől több leszel.
Istenné se válhatsz,
mintha mennyország lenne itt.
Az életben,
ha csak álmodozol,
károgó varjúhajnal ébreszt.

Azt vésd fel csupán,
mindent megteszek érted,
s véreddel üss pecsétet rá,
hogy érezd, mint válik
hiteddé, s véreddé
lázas testedben a szó,
amit ígértél.

Gyermekem vagy,
belőlem sajdultál ki,
mint a mag ezer éve
egy testté összegyúrva
lányomnak, fiamnak.
Beértél, hogy táplálj ,
ha kín és éhség gyötör,
s széthullnék,
mint a kéve.

Föld vagyok,
néped,
nemzeted,
hazád.
Ez az otthonod,
hol gyümölcs
holt fán is megterem,
s fennmaradsz újabb ezer évig,
míg szíved tiszta,
s igazat szól a szád.

Hon-vágy

Ki azt kérdezi
ma is szívrepesve
-visszafogva istenek sóhaját,
mikor nyitott tenyerén ver, lüktet,
fészket rak az este,
s forró ölén
holdat ringató csend ül-

-Láttad ugye, láttad újra
láttad azt a csodát-

Abban lángra gyúl a vágy,
s benyit hozzá halkan
az az elhagyott kedves,
az az édes keserű
szomorúság,
mintha el se ment volna.
Az itt hagyott pillanatok
varázsát élvezi,
hát kérdezi árva önmagától,
mindig önmagától,
láttad ugye,
láttad újra
láttad...

És nem tudja, hogy amit lát,
álom,
vagy valóság,
csak sorolja sodorva,
mit elhagyott.
Áldott földkaréjnak
minden kincsét,
az őshazát,
s titkait kipirulva.
Kéklő bérceket,
a völgyek tűz-mélyén
térdre hullt lankákat,
szőkén ringó tengert,
arany-sárga lázban
ébredő kenyeret,
az életerőt minden
búzakalászban.
Városokat fog kezébe,
megszeppent falvakat,
szétfutó járt utat,
mélyvízi kutak kristály csendjét,
alvó réteket,
hol nyáj legelész,
s az embert,
ki álmainak farag kaput,
hogy magára zárja,
látja templomok tornyát,
harangszó felhőívét,
mely úgy ölel át,
ahogy egymást ölelik
a friss fonott kalácsok.

S nem kérdezi, csak érzi,
már feleletet se vár.
A lelkében ott, mintha
a Duna és az Olt
vize folyna szomjat-oltón
olthatatlan szomjjal,
csak neki csobban.
Szívében is szív van,
s a szívben dal,
a dalban béke,
s csend a békében.
Otthon van újra
minden fűszálban,
minden földdarabban.
Övé milliárdnyi csillag
fénylő égi jele,
ahogy utat mutat
a gyötrő vágyak
belesajdultan
rágondolt gyönyörűséggel.
Bárhol jár,
magában hordja az áldott hont,
szépségek csodáját
lázas hajnalokon,
mit formáz, alakít, melenget
a múlt.

Tudja , érzi, hogy mindez ő,
ő maga, s tűzbe, fagyba marva
emlékeket keres
holtak, elevenek közt
kéklő lagúnákba merülten,
mint a gyöngyhalász.
Közben észre se veszi,
hogy álmodta mindezt
fenn a fellegek felett.

Szobor-lak

Szörny lesz, 
vagy Vénusz.
Sorsukra
várnak.

Világ
minden szép-
sége
foglya még
a kőnek

Építsd
fel előbb
márvány
falait
égig
a vágynak

S várj rá
egy kicsit
amíg
megfogan
benned
a csoda
amit
majd ránk hagysz

Minden
mást vess el
dönts hogy
mit akarsz

Mának
alkotni
vagy a
jövőnek

Letérdepelve

Feloldozást vártam, mégis szelíd 
korholás lett bűneim ára.
Lehulltam csendben magányom hideg
konyhakővére remegő térddel,
mint egy megtaposott félpengős,
kiért tisztes derék lehajolni rest.
Isten nézett rám, egyszülött fiára.
Tudtam, világot megváltó szenvedés,
kínja az, amit szívemben hordok,
tiszta csengésű szavakat a jóra,
mely bennem termékeny talajba hull.

Anyámat lestem, félve. Ő meg engem.
Kizártuk mind a ketten az ég Urát.
Ő papolt, ahogy földi helytartója,
én meg hallgattam Őt, mint a sír.
Vétkeim sorát vette számba, láttam
szeme sarkában, hogy összetört a fény,
mintha ő tett volna rossz fát a tűzre
napi csellengésem során, nem én.

Pironkodtam. Fájt a szó, amit kaptam
-egy szál virágért- a szomszéd előtt.
Megloptam őt, -mondta- s én nem tagadtam,
sőt szentül hittem azt, hogy jót teszek.
Lelki üdvömmé változott a rózsa,
s a szégyen, ami arcomra fagyott,
megtörte sarjadó büszkeségem.

Neki szántam azt, egyedül anyámnak,
én a kiskölyök, mikor még le se téptem,
csak a bátorságot gyűjtöttem hozzá,
hogy nagynak lásson, ha én is meglepem,
mint a felnőttek. S bár névnapja se volt,
csak hoztam úgy, ahogy ő hozta nekem
apró ajándékait tiszta szívvel,

S míg nézett rám, szétestek mind a szavak,
egyre galamb-szelídebb lett benne,
mint a leszelt kenyér,amit nekem szánt,
mikor látta rajtam, hogy éhezem.
Szinte sajnáltam bűntudattal szegényt
Ő mintha boldog lett volna, érezte
szíve mélyén, hogy érte bűnhődöm.
Még meg is korholt, csupán csak egy morzsányit,
s belevörösödött, mint kezében
a neki lopott egyetlen szál rózsa.

Mennybeszökő füstjel

Virágok nyílnak lelked
kertjében, ha jó vagy,
így navigálta anyám
úton a hajómat.
Szivárványok, tűzfelhők
közt amerre jártam
sokszor elsüllyedtem én,
míg haza találtam.

Ma is áldom, mert éltet
maró könnyezüsttel
a szó, a "légy jó mindig"
mennybeszökő füstjel,
intő mementóként,
s örökre fennmarad,
míg foglyul ejt a fény.
S elföldel a nap.

Két ismeretlen

Nem tudom
mit tudnak rólam mások
ahogy ők se sejtik
amit én tudok
így élünk egymás mellett
hangos szó nélkül
suttogunk
rosszindulatú hallomások
szövetmintáira várunk
s mint fertőző vírusok
terjedünk...

Rólam ők
én meg róluk hiszem el
kárörvendve a hihetetlent
s ha tévedünk
meg se rójuk egymást
-mint a bukott diák-
maradunk akik voltunk
rejtőzködünk tovább
mint egyenletben
a két ismeretlen

Közel jártam a csillagokhoz

Víztócsák fürdették az alkonyt, 
szétloccsanó tintásüvegek
kék-zöldje csillant az úttesten,
mint fénylő smaragdok.
Gesztenyefák kísértek haza.
Sürgönydróton lógó fellegek
kontyába vihart font az este.

Meg-megdörrent haraggal az ég,
s lángoló tűzrózsákat szültek
az árnyak, szikrázó réseket
hasított ostorával a fény.
Távolból láttam a téglagyárat,
templom tornyát, hol szent az ünnep.
Házakat, dőlt kerítéseket.

Bőrig áztam, míg haza értem
csatakosan, gyalog, mezítláb.
Vittem magamon Köttöny sarát,
meg a munkabérem,
az első fizetést zsebemben,
mint valami kőtömbnyi sziklát.
Szűken mért munkám pár garasát.

Bánatkönny hullt, dús nyári eső.
Én voltam csak boldogabb nála,
apám büszke lehet, van munkám,
több lett a kereső.
Por, s olajgőz keserű ízét
nyeltem az avas szalonnára
delente, ha leállt a kombájn.

Álmokat kergettem, őszinte
vágy repített, nem vonzott a föld.
Diák voltam, tízéves kamasz,
gyerek-ember szinte.
Közel jártam a csillagokhoz.
Eltűnt a távolság odafönt,
s milliárd fényév lett egy arasz.

Lentről, az arany-tallér hold
fél tenyerembe is belefért,
itt fenn meg sárga óriás tál,
hol nőtt, hol meg fogyott,
belém ivódott tűzvarázsa,
mikor lehoztam őt, s földet ért
álmaimban holdfogyatkozásnál.

Így értem haza, öreg este,
alig villant, vajúdott az ég,
s mint aki megfáradt csendre lelt
széthullt a fény teste.
Apám dolgozott, csak anyám várt,
s törölte rólam, ahol csak ért
szó nélkül az esőcseppeket.

Mosoly bujkált szája szegletén,
pedig féltett, s úgy izgult értem,
-mélyebbek lettek arcán a ráncok-
bár titkolta szegény,
ölelt magához, s lógtam rajta
csupa kéz, csupa láb az éjben,
mint fürtös virág az akácon.

Szédültem az ősi teherrel,
kit a lét morzsányi gondja nyom.
Mit tudhattam én a világról
suttyó gyerekfejjel,
mennyit ér kipréselt vérrel szült
néhány forint, S virág az, vagy gyom.
Hulló csillag. Mennybéli tájról.

(Kép: Paizs Goebel Jenő)

Egyszerű vers

Ha egyszer 
lehajolnál hozzám,
anyám lennél,
szeretőm,
hazám.
Lelkedből lelkembe
holdívű csend hullna rám.

Ha megérintenél,
szeretni szeretnék,
életre kelne bennem
sok elmosódott emlék.

Ha sírnál,
felinnám könnyed.
Örülnék örömödnek,
hogy csak nekem vagy.

S ha elhagynál,
ajtót nyitnék előtted,
hogy velem maradj.

Kérdések

( osztálytalálkozóra)

Mondd,
hava tűntek
a gondtalan évek,
hol van a gyermekkor.
Őrzi-e még
a szív is mámoros
égi varázsát
ott, hol a Hold ölelt,
s csókolt az ég.

Érzed-e ízeit
mézzamatának
dús sejtjein át
fut-e a vér,
s lángra gyúl, -mondd-
vagy csak a képzelet
szépsége bódít.

Csillagok éke vagy.
Kő. Mint a múlt.

Félbehagyott mámor

Egyiknek mindez guberálás, szégyen, 
rossz hírverés csak. A hivatal kényes.
Másiknak látvány, mint egy túlélő show,
harc az életért lángoló flaszteren.
Szelektív öröm, öncélú értékmentés,
többször használatos hol volt-hol nem volt
betevő falat. Álom, gyermekmese.
Gerinctelen partra vetett aranyhal.

Damaszt-abroszok gőggel megrakott
terülj asztalkák torz látószögei,
silány részvétek. Visszadadogó szó.
Szétszórja dúsan fölös maradékát,
csalogat, taszít szag, illat, éhség,
lecsap, s elhessenti a madarakat.

Guberálás, kancsal gazdagság ez,
bélyeg-ütötte öröm kényszermunka.
Szem-izom-gyulladás, mely kukák mélyén
derengő fényben élet után kutat.
Élelmet, eltorzult lélegző cipót,
Isten testét, ami még megmenthető,
s elszórt rongyokat régi, s új divat szerint.
Félbehagyott mámort, széttört üvegben
egy-egy nyelet bort, melyben sír a nóta,
-betét-díj is jár- s romlott falatokba
mohó éhséget harap újra a száj.
Szabad préda itt a márka, a bóvli,
nem kell kezes se, ha mindenki jól jár.

A hatalom bölcs, kemény, ha nincs remény.
Amit lát, nincs, s ha lenne is hazugság.
Hát jogot formál, a joghoz új törvényt,
bár tudja, bűnből csak bűnt szül a kényszer,
nem indít el egy jobb s szebb világ felé,
míg sok a szó és oly kevés a kenyér…
az életéért mind guberálni fog.

Tüzet lobbant

Föld napjára...)))

Felsajdult a föld.
Betört kirakat az ég.
Árnyak lógnak száraz csillagágakon.
Kiköpik a fényt apadó vizeink,
medrük a Teremtő kezéhez
sikongva visszatöpörödik.

Sírkereszt, vagy trón.

Lesben áll bolygónkért a Sátán.
Harctér a szív, féltő fohász ereiben
minden dobbanás, mely harcba hív.
Tusakodik szem a szemmel,
mint egymásba csúszott
csillagrendszerekben ma még
beláthatatlannal a belátható.

A holt rög életet teremt.

Hiába veti be tartalékait
ezernyi bűvös csodaszer,
hogy mindent megkapjon,
ha erős a hit, az alap, ellenáll.
Mérgezhet szívet, tüdőt, agyat.
Itt Föld-ízű csók éltet,
s a vér testünkön át
poklokig mélyéig szivárog,
tüzet lobbant, s megforgatja a Földet,
hogy fennmaradjon.

Nem csak, és mégis...

(Rebekának)

Nem csak
szavak egybefűzött gyöngysora
ez a fényesség. Nem máz, színes külcsín,
sziklarésnyi forrásban a csobogás.
Nem is díszveret az ünnepnapokon.
Nem varázsütésre kipattant gyönyör,
se égre festett vágy vak kábulata.
Nem álomvirág bódult kelyhe csupán,
mit melengető fénnyel átjár a nap.
Nem. Ennyire magát kelletőn, bohón,
felszínes lehet csak a köszöntő szó.

És mégis,
parányi csend is, éltető
hajnali mise, ima, áhítat,
mit a ki nem mondható szó szülhet csak,
megfogan bennünk, érezzük vajúdva
-mit a szív diktál, és hordoz a lélek-
e térdre kényszerítő tisztaságot,
mint anyja ölén világra jött gyermek,
ki ha nem is szól, már mindent megérez
a megálmodott bűvös kötelékben.

Így köszöntelek szóval és a csenddel,
föléd hajolnak, kapaszkodnak beléd,
mint a borostyán, hogy értük légy erős
fenn a magasban, ahová érkezel.

Nem csak,
és mégis.
Kéz a kézben halad,
egy úton jár a sors felszínén, s mélyén.
Szavakból kötünk csokrot egymásnak,
összehoz ünnep, idő, és alkalom.
Múlnak az évek, a pillanat is fogy.
Engedd magadhoz, hogy boldoggá tegyen
kimondva a szót, mi kimondatlan.
Mindkettő tiéd. Ebből áll a világ.
Így lesz egész ahhoz, hogy igaz legyen.

(2014 szeptember 2)

Metamorfózis

Cirógató kamasz volt
Az este

Ölelő vad suhanc
Az éj

Egy Csillag gyémántbársony
Teste
Kelyhe melegével
Érlelt
Ringatott dajkált
Fülembe súgta
Ne félj

S a hajnal
Férfivé lett

( Kép: Horváth Piroska )

Elhallgatott bűn

Kiállni
reszkető lábakkal anyám elé,
szégyen nélkül ma se mernék,
-bár hallanám féltve-intő szavát-
hogy megvalljam neki bűneim,
mint rég, mit el se követtem,
boldogan azt is beismerném.

Nem alázott meg
gyermekded vétkeinkért,
míg körbelihegtük őt
százszor elhadart érvvel.
Nem a bűnöst kereste,
a bűntelent. Ő volt nekünk
a követendő példakép.
A jót dicsérte szüntelen,
mikor korholt, s csendben ránk szólt,
s mi felnéztünk rá irigy bűntudattal.

Tudjátok,
minden emberben van valami jó,
amiért bűnük megbocsátható.
Ilyenek vagytok ti is mind,
az is, aki közületek ma vétkezett,
s végigmért huncutkás mosollyal.
Mindnyájunkat önmagunkkal büntetett,
s hagyta, hogy az elhallgatott bűn fájjon,
tisztuljon a lelkünkbe mart seb,
s várt. Várt a kibírhatatlanságig.

Tudta,
hogy könnyeink közt bűntudattal
elébe áll majd szemlesütve
-véréből kisajdult tisztasággal -
bűnösök közül a bűnösebb.

Hamis istenek

Inkább mérj szűkmarkúan.
A szükség nagy úr,
vékony az adománya.
Hitből mérj bőkezűn, s adj
erőt hozzá, míg vihar dúl,
s küzdünk csodára várva.

De ígérni, ne ígérj,
az idő véges, átka
visszahullhat rád.
Kérj ahhoz, amid van,
-a tehetős kilincsel itt
csupán csak önmagáért-
oszd szét érdem szerint,
s ne hidd, hogy te vagy
az Isten.

***

Hogy Isten vagy, elhitted.
-a vak néz magába csak-
atyja minden fiaknak,
s atyáiknak fia,
ahogy azt megígérted
kebledre vontnak,
s kitaszítottnak,
édesnek, fattynak
egyaránt,
ki nem is kérte.

S látod, mégis,
míg hozzád szólt az ima,
meghallgattatott.
Áldásod beérett.
A gazdag gazdagabb,
a szegény meg
szegényebb lett..

A lét felségvitein

(Születésnapra Tündének)

Ma előtte vagy, holnap már átléped.
A lét felségvizén egy állomás csak.
Őrzöd kincseit, mint gyermekmeséket
a benned lévő csillagragyogásnak.
S nincs vége, ahogy nincs visszatérés sem,
-búvó patakként nem apad el árja-
a cinkosult vágy lázas szívverésed
napjai sorát tengerré formálja.

S ha elragadnak zúgó hullámhegyek,
küzdj, s magadban higgy csak. Minden sikerül.
Önmegváltás ez. Harc. Kard nélkül, pajzs helyett.
A hit, így győzhet, s a vihar is elül.
Ilyen a sorsunk. Egybe mér párjául
új csodát, s régit. Élet sincsen másik.
Viseljük, míg a világ elhalványul
-ékszerként- utolsó csillagragyogásig.

2014-08-25

Úton

Kopoltyús csend döng,
tátogó beton éget.
Lábamon fék, kuplung, gáz.
Ásító rettenet repít,
a perc futó kilométer.
Az élet múló irányváltás,
útszéli csokrok, keresztek.
Körbetelepít önmagával
légzsák, kormánykerék.
Fentről Isten vigyázz rám,
lentről meg Istenre én,
ráhagyom magam,
ő tart ki mellettem,
míg megérkezem,
mindegy honnan, hová
s mi köt még a röghöz.
Minden út alám kanyarog,
indulok, s megyek tovább.
Halott köveken
az élőkhöz.

Ne félj

Nem mondhatom el fájdalmam senkinek,
úgy járok a földön, mint egy idegen.
Holt tenger a szívem, szenvednie kell,
befelé csorog vére sebeimnek.

Csak én tudhatom, hogy lelkem mért remeg,
s mennyi vágyat fojtok vissza magamban
vajúdva a ki nem mondott szavakban.
Ne félj, nincs semmi baj, amíg féltelek.

Csak érezd, mennyit ér ez a hallgatás,
-a hangos szó üres dallamvarázs-
égbe kiált érted, mintha nem lennél.

Szavak helyett csend kell, ami visszatart,
ha fáj is a bűnömre kirótt malaszt.
Oldozz fel, még ha meg se érdemelném.

Csend és zaj

Az utcalárma most ül el a sarkon,
Elfáradt kicsit, halkan zsong, zenél.
Visszhangot vet a macskakövön sajgón,
Mielőtt még a csenddel összeér.

Hozzám űz a szél, jössz te cserfes asszony.
Meg se szólalok, a lelkemben vagy.
Zsörtölődhetsz, sírhatsz, már nem haragszom.
Fülembe ácsolt kínpad sem zavar.

Csend lettem benned feloldva a zajban,
Hogy értelmet nyerjen együtt e kettő,
Mint teremtés lázában a Teremtő.

Megsebzetten amíg velem kínlódtál
Fájt nekem a szó, amit kimondtál.
S fájt neked is az, amit elhallgattam.

Azt hittük egykor

Azt hittük egykor 
nekünk határtalan az ég
csillag-milliárdok raja
a nap a hold is miénk
s a kéklő messzeség
lebegő ködfoltján át
-értünk aranyló magasan -
nekünk szövi árnyát az éj
ránk borul féltőn
s mikor a földre lezuhan
ajándékot rak elénk
az eldadogott perc is
amit szívünkbe vés be
s foglyok leszünk együtt
forró ölelésben

S hittük hogy minden miénk
amit Isten megteremtett
végtelent adott nekünk
hozzá örök szerelmet
melybe belehalna mind
az ember hogy éljen
s mi lett a jussunk végül
mi az ami még éltet
tengerviharok közt
partra vetetten
- hogy többre jussunk -
s mi lesz osztályrészünk
a sors mit hagyhat a mának
álmokból ébredőn
mint napkorongban a fény
fényben a puszta árnyék
maradtunk ketten együtt
te meg én egymásnak
s egy teher húz ma is
egy sóhajtás enyhít
ugyanúgy ahogy rég

S egyre ritkább a fény
a mennybolt se határtalan
alattunk alkony jár
felettünk meg hajnal
eltűnik a messzeség is
minden oly közel lesz
a perc árnyékba zuhan
s csillagok raja nap hold
már másoknak ragyog
fenn égboltnyi ereszen
s jól esik ha meleg jár át
az őszi szélben még ma
száraz ágként leszünk
lassan a tűz hordaléka
s szárnyra kapó vihar ha jön
nem kell tovább várni
újra útra kelünk együtt
s többé meg se állunk
a végtelenben zúgó
Óceánig

Kenyérillatú éhség

Kenyérillatú éhség ízeit őrzöm.
Rést üt a fény rajtam,
a múlt átdereng.
Újra álmodom
hajnalok kemence melegét,
morzsacsendjét a foszló égnek,
s a parittyás gyereket,
kit magamban hordok.

Örök gyötrődés volt a lét,
de tiszta-arc, mosott láb
minden ünnep,
s ruháinkon avítt érték
a vasalt foltragyogás.
Zörgő csontjaink köré
gyér húst érlelt a kor,
s a sors alamizsnát lökött
a partra vetett
szegénynek.

Kenyérillatú éhség
bőkezűn meggyötört.

Nekünk csak imára tellett,
laktatott esdeklőn
a hit szófüzére
-anyám szerint,-
ki biztatott a jóra.
Étek volt ez, üres vágyíze
hajnali reménynek.
Harangszó, meg kereszt,
s a kereszten Isten
vérző szívvel a szentmisén.
Testét márványba vésték
ismeretlen kezek.
Bennem a szeme élt csak.
azt néztem mindig ott,
-mintha engem hívna-
azt kerestem bűntudattal,
mikor letérdelt elé anyám,
hogy lelkén enyhítsen,
szinte hallottam, ahogy szól.
Beleremegtem, féltem,
hogy magához emel fel
s többé nem ereszt el.
Akkor se, ha nincsen.

Templomból hazáig,
vagy az Isten házáig
elkísért anyám
minden reggel.
Bűnöst a bűntelen.
Őt hite vitte, engem a vágy,
hogy lesz még jó napunk.
Kétely volt ez, ösztönös
gyermeki, dacos lázadás,
egy darabka kenyérért,
magamba fojtottam
tagadásom arcomra vésett
kényszer-mosollyal,
ne lássák rajtam,
hogy éhezem.

És mégis, mégis
ennyi év után válogatva
rám szabott javak közt
kenyérillatú éhségre vágyom,
anyám imájára, ha jön a hajnal,
hogy rám találjon.
Örülök minden falatnak,
mint akkor ott
a reményben
életre-haltak.