Az első vers

Azt a verset, a legelsőt,
őrizd meg az utókornak.
mit az ajka szívvel formált,
ahogy látta, miként mondtad.
Ékesítsd fel örömöddel
örömét, hadd lássa, érted.
Míg egy nyelven szól szívetek,
ne félj, semmi baj nem érhet.

Visszaforgatott tanácstalanság

Tudják azt hogy mit
De nem tudják miért
S ha tudják hogy miért
Nem tudják hogy mit

Tudják hogy honnan
De nem tudják hová
S ha tudják hogy hová
Nem tudják honnan

Tudják hogy meddig
De nem tudják merre
S ha tudják hogy merre
Nem tudják meddig

Tudják hogy kinek
De nem tudják mivel
S ha tudják hogy mivel
Nem tudják kinek

Tudják hogy mennyit
De nem tudják hogyan
S ha tudják hogy hogyan
Nem tudják mennyit

Mert tudni tudják
De nem tudni a jobb
S ha tudni mégis jobb
Akkor se tudják

Önző vagyok

Régen tajtékzó vad ló voltam én,
a hegyek csúcsáig nyargalásztam.
Ma fulladozom, s botorkálva járom
a völgyek ölét iramos lázban.

Önzőbb vagyok, s ahogy az idő múlik,
a szívverésem is szaporázom.
Magamnak álmodom a bércek ormát,
s itt lenn reggelre mind leigázom.

Porszemként

Összekuszált szálak mentén indulsz,
hogy felfejtsd titkait a létnek.
Vissza az örökléthez is így jutsz,
mikor az utak véget-érnek.

Építgeted, mit szellemed hagy csak
örökül - tested majd bevégez -
a feletted álló hatalmaknak,
s fáj, hogy újra mind semmivé lesz.

A sír is befogad majd legvégül,
vagy kivet. Nem tehetsz ellene.
A porszemmel a föld is megbékül,
hogy egyre gazdagabbá tegye.

Gyűrött rongy

Vasalt a csend, penge a szó
s míg szívverésed hallgatom,
dübörgő vágyban szomjazó
elítélt vagyok ajkadon.
Rajtam reszkető béke leng,
de rajtad gyűrt rongyként harag.
Mosolyba fojtom mérgedet,
hogy magamtól is óvjalak.

Amulett

Simogass lágyan
Formálj két tenyeredben
Örökös vággyal

Hordj ha elmennék
Mint egy titkos ékkövet
Amulettedként

Nem lehet

Mindenki nem lehet…kebel,
kebleknek barátja,
mindenki nem lehet
testvér.
Nem lehet dús gazdag,
számkivetett szegény,
fekély se a nemzet vérző
testén.

Mindenki nem lehet…vétkes,
vétkesek közt cinkos,
hol lábhoz tett fegyver
a szó.
Nem lehet mindenki
bátor, se sunyi hős,
hol a nyúl megvadult raga-
dozó.

Mindenki nem lehet…Júdás,
pénzen vett Valaki,
se lélekemelő
Senki.
Nem lehet Úr-Isten,
-akkor se, ha vallja-
ki magát se tudja elvi-
selni.

Mindenki nem lehet... halk tó,
zúgó parti nádas,
megvakult víztükör
fénye.
Nem lehet mindenki
galamb, se pávagőg
emberbőrben se holtan, se
élve.

Mindenki nem lehet...áldott,
nem lehet átkozott,
akit Isten megte-
remtett.
Térdre hullt szívvel is,
vagy kevély vakhitben
így emeli fel magához az
EMBERT.

Tisztítótűz

A rövidebb út a nehezebb
az ami önmagadhoz vezet

A benned lévő szellő-halk tudat
szívből áradó szédült kábulat
lágy csontig ható örökös éhség
csillagjegyre tűzött gyáva-merészség
valami túlcsordult ösztönélet
repít önön árnyékod átléped
s magadra találsz hogy megtudd ki vagy
tavaszba visszatérő madárraj
tenger túlról új hazára lelten
elaggott szívvel is ismeretlen
levetett arca a tegnapoknak
hogy csodára lelj hordj szebbet jobbat
rontótüzek közt s önmagad leszel
az út végén mikor megérkezel

A rövidebb út a nehezebb
az ami önmagadhoz vezet

Lelket tisztító fáklyákat gyújtva
megszületsz szeplőtelenül újra
nem Istenként csak mint az emberek
hogy mások is rád ismerjenek

Varázstündér

Cudar-idő, kánikula.
Darabokra hullott a Nap,
s milliónyi parázs táncol
a felhőtlen egek alatt.
Két gombócnyi varázstündér
olvadozik gyerekkézben.
Édes, mint az anyja csókja,
melyben a szeretet fészkel.
Citrom, eper, pisztácia,
zöld-alma meg mákos-meggyes
ragadozik, s amíg nyalja
hűs(éges) és engedelmes.
S hálából a tölcsér lukán
szívja, fújja, amíg lehet
trombitává formált kedvvel
ezt a nagy-nagy szeretetet,

Mintha éheznél

Tedd büszkévé,
hogy vagy. Csak neki.
Amilyennek álmodott
éjbe lobbant lázban
s hordott szíve alatt,
míg megszült e világra.

Ölelje karod télben,
jégvihar dúlás közt,
mintha szívetek
összeérne.
Terítsd fölé árnyad,
hagyd a fényeket,
- rég eltelt vele -
mikor égeti nap,
mint szétomló kévét
levágott tarlón
a nyár heve.

Őrizd kenyérálmát
zöldellő vetéstől
kés suhogásig,
míg vet, s arat.
Neked szeli testét
darabokra.

Szeresd úgy,
ha körberajonganak
gazdagon mások,
mintha éheznél
s utolsó falatod volna.

Herfli

Te kis herflis már bluest játszol,
a C-dúrod még vérszegény.
Kiharapott hangjegyek közt
felduruzsol nyelved hegyén
sorban egy-egy varázsdallam,
-apró, gyöngyöző futamok-
hogy élni szép, hogy élni jó,
míg e csodaszert fújhatod.

...és

..és felkel majd a Nap
míg vigyázom álmod
visszasimogatnak
ruhátlanságod
rejtett zegzugai
s a térdre hullt árnyak
foszló szövetein
a megbúvó vágyak
csillapodó csendje
testedre hálót vet

...és testemmé válik
félt őriz bennünket
önmagunktól újra
míg elringat karom

...és felkel majd a Nap
tudom akkor is
ha nem akarom

Önfeláldozás

Már csak az a sorsom,
amíg itt vagy velem,
hogy minden áldott nap
elhiggyem, nem vagyok.
Viseljem el azt is,
hogy lényed szövetét
acélosan, hithűn
gyengéden rám szabod.

Ne is tiltakozzak,
hogy nem láthatsz sehol,
sohase többé már.
Hiába keresnél,
kétségbe se essek,
hiszen én akartam
feláldozni magam.
Legyek hálás érte,
mint a megboldogult,
hogy átnézel rajtam.

Haragvó affinitás

Mikor feljajdulsz, könnyeid áztat el
lelkem mélyéről szipogva felzokogsz,
dörömbölsz bennem, hogy vegyelek észre,
nem én vagyok már, aki bennem lázad
s tépi szegycsontom tartó pilléreit
ellenem, hanem te, megadom magam,
kiterítelek lelkem kötelére
száradni, hogy légy te a Napom e kétes
vad lobogásban, s te lengesd a szelet,
s hozz rám újra fényt, éltető meleget,
hogy megtisztuljak, mint anyám vásznai
gőzölgő hittől minden nagymosásban.

Mi mást tehetnék, míg elül a vihar..
Tudom, ki szeret, tudom azt ki átkoz.
Szellő simogat, viharra még várok.
Nem kell, hogy te légy, az a pár szó kevés
hullám korbácsolt kanálnyi vízcseppben,
míg a szomjúság gyötör fulladozva
s oktalan vádolsz csak hogy vitázz velem
Magamba fojtva hallgatlak, hogy hallgass,
s mi ellened szól, az is ellenem hat.
Így hát rád hagyom, bevallom, hibáztam.

Te bölcs vagy, s okos. Miért ne ismerném el.
Olykor bölcsebb is -tudom-önmagadnál,
hisz úgy fogadsz el másoknál is jobban,
vesztesség nélkül, mintha megtagadnál.

Megszépítő varázs

Nem kimondott egy piperkőc,
Enyhe koszban játszik ő.
Nem kell öltöny, nyaktekergőc,
patyolat-ing, lakkcipő.
Mint akit a sárból gyúrtak,
úgy vonzza az anyaföld,
míg a nagyok meglapulnak
steril-meddőn odafönt.
Neki bacis-hada immun-
rendszer, s amit rajta látsz,
vírusölő szer minimum.
Sőt, megszépítő varázs.

Rémálomban

A trón színarany
a karzat
mély lila-brokát
ufók
földöntúliak
szőnyegbe süppedt
lábnyomok
a test láthatatlan
fényesre nyalt cafrang
lett a rang
kinek mi dukál
hangorkán süvölt
szuszog nyel
köp és hörög
kicsit huny
főúri mód
garasos mandátum
nyeldesi szavát
a hallgatás
törvényt szül
s a gyűlölet kolomp
zajába vág

Küszöbön túl szegénység
kilincstelen csendben
átjárhatatlan
éhínség kopog s fagyhalál
rémálom ez
éber sötétség
kinn és benn
ide a lélek is csak
hálni jár

Ideje
felébredni már

Miért félnél

Miért félnél? Minden könnyben van öröm,
minden mosolyban van némi sóhaj.
Keringesz a naparcú fénykörökön,
sebeidet meg behintik sóval.

Önpusztító sors ez, torzzá formálod
a kecsest, a szépet rútnak fested,
s a gazokat mind Istenként imádod.
Gyűlölöd magad, hogy szerethessed.

Hazug, kifordított lett ez a világ.
Miért félnél? Megvakít az, aki lát,
nyelvedet vágja ki. Mondd, kell több ennél?

Kishitűség, rontótüzek, kényszerek,
azt is megtagadod, aki még szeret.
Embertelenül, mintha ember lennél.

Megalkuvón

Levedlik rólad a máz,
mint akit porig aláz
a pillanatnyi jóság,
hogy szégyen nélkül lásson
túl minden sorscsapáson
az örökkévalóság.
A pőrén rád kent mázban,
szégyenben megalázva
szórhat rád a sors átkot,
lehetsz jobb, lehetsz rosszabb.
Elvedtől meg nem foszthat
hiú, vak gyávaságod,
hogy láss, vagy csupán érezz
megalkuvón hűséget önmagadhoz
s a világmindenséghez.

Kései harangszó

Szelíd szomorúságok
hegyorma hord.
Tágul a völgy,
holt idők fénye hív.
Emésztő mélybe hull
velem a Napkorong.
Álomragyogás
vesztőhelyeim.

Bekopog anyám
simogató kézzel.
Hozza a világ
átszűrt melegét
dacolva vésszel
fáradt ujjai közt.
Jön ahogy az este,
hogy elköszönjön.

Nekem
ennyi öröm elég,
hogy láthatom.
Lángra kapok tőle
-napra fordulttól-
könnyet fakasztó
felhő árnya,
hogy belehaljak közben,
mint sose volt
kései harangszó
a korai
szomorúságba.

Hős...égben

Anyu egy csuda-jó hővezető.
Én se vagyok négy gombócos fagylalt
csokis banánkrémmel betölthető
31 fokban, mit folyton nyalhat.
Szenvedünk együtt e nagy melegbe' ,
vérünkben nyár gyúl, ég tető,födém.
Míg vele alszom el, mi baj lehetne.
Óriás Napként ő hajol fölém.

Álarcban

Álarcban élsz már régóta

Kulcsra zárva se be se ki

Fejpénzed így lett két kvóta

Pedig belül nincsen senki

Ki a szelet lesi csak

Bocsásd kenyered a víz felszínére,
hozzáférjen, akit éhség gyötör.
Adj részt másnak, közel a végítélet,
trónt ül a bűn fenn az erkölcsökön.

Ki a szelet lesi csak s felhőkre néz,
ostoba az, ha nem vet s nem arat.
Még az Úrban se bízik meg, hát elvész
mindene, s mint kidőlt fa ott marad.

Reggel vesd el a magot, estig arass.
Szólj fényről és árnyról, hogy meghallgattass,
mikor imára kulcsolod két kezed.

Örvendj, míg az ifjúság tüze hevít,
élj úgy s tudd, hogy Isten földi bűneid
számon kéri tőled, ha megérkezel.

Két ismeretlen

.Így vagyunk egymással kulcsra zártan
a jégfal övezte szív falában,
- mindegy, ki hordoz és kit, te vagy én -
míg kikönyököl burkából a fény
erdő-bolyongatón, s feldörömböl,
mint újszülött a véres anyaölből,
utat terít talpunk alá a vágy,
elindulni hullámsírokon át
egymáshoz újra kérve, kéretlen.
Mint egyenletben két ismeretlen.

Keresd a szépet

Keresd a szépet, lelkét óvd a jónak,
ne hagyd, hogy ettől visszafogjon más.
Vészharang öble légy minden jajszónak.
Templomi imában feloldozás.

Közelít a vég, már vezekelni kell.
Hogy bűnben élünk, senkit nem zavar.
A világunk is mocsokban múlik el,
amíg a hazug vélt igazba mar.

Csalfa káprázat igéző fényjelünk,
csak szűkülő hurok a nyakunk körül,
mielőtt a sors végezne velünk.

A szépet keresd, s óvd lelkét a jónak.
Szólj vissza rá, ma még hozzád szólnak.
S a hitet válaszd magadnak örökül.