Seres László:
S LEGVÉGÜL...

Repítenek a rohanó évek
tolla-borzoltan összetört szárnnyal.
Halványabbak már a színek, fények,
megcsitult az égi szivárvány-dal.

A sors köröz felettem, még emel,
de érzem, a magasság már szédít,
s fáj, hogy az idő nem mérlegel,
reményeim darabokra tépik.

Áldást, átkot hagyok csak a múltnak,
vérrel írt névjegyet az út porán.
Avítt kottáim is elsárgulnak
sorra. Az élet új dalt komponál.

Nem sajnálom mégse az éveket,
jóban, rosszban karjaikban hordtak.
Rongy garason vett cselédeket
felejti a viharban szült holnap.

S legvégül,... ha hangom is elakad,
kihuny a tűz, a szívem se dobban,
fennmarad talán két szó korhatag
fejfámon, hogy tudják, ember voltam.