Fény és árnyék

Beton-cseppként őrzöd a könnyet, mosolyt.
Belőle építkezel, habzsolod.
Fénye és árnya megköt, nem menekül,
arcodra kiül édes-keserűn,
mintha az egész világ szakadna rád,
próbára tesz, a bajban mennyit érsz,
hallja-e vészben fuldoklók jajszavát
őssejtnyi léted, míg Istenig érsz,
-s a partot-érés örök reményét is-
hordod-e pórusaidon konokul,
magad legyőzve, hogy hinni tudj mégis
benne, míg a könny mosolyba fordul.

Őssejtrobbanás

Aki voltam, nincs már. Elhagytam magam 
én is, mikor mindenki elhagyott.
Így lettem jég-kék rontóár, parttalan
őssejt-robbanás, élő tetszhalott.

Kiszáradt medrem csobbanatlan holtág,
hol búvó erek omló csendje vonz.
Iszapmélységek nedveim széthordták,
már nap se éget, szellő se fodroz.

Mégis keresem énem, ki az,
ki eszméletem tükréből ma rám néz.
Látlak. Már magam ellen bátorítasz,

Ahogy arcod befogad s fölém hajol
és babonás félelemben hozzám érsz,
mintha találkoztunk volna valahol.

Halló, itt vagy?

Halló… itt vagy…
Börtön ez,
bakelitmélység,
s te hallgatsz,
mint egy fogoly.
Színes hajfonatod
kábelloknikban lóg.
Szédülten rád csavarodom.
Riasztasz, megcsörrensz,
s én húzlak, vonszollak,
hogy milliónyi idegpályán
eljussak hozzád végre.
Szavaid alagút-huzalerdőn,
acélbozótok búgó zaján át
apró garasonként ömlik szét
fülem perselyében.
Kecses kagyló-tested kezembe simul.
Megremegtet felizzó
mágikus vonalad forró,
vad tüze, s hagyom,
hogy éteri csillagutak ösvényén
zengve-bongva testem
pórusait újra átjárd.
Fülem mobil tapasza vagy, szorítalak,
beléd kékülnek rád fonódó ujjaim,
s hagyod, hogy képzeletem
vásznára fesselek fel orvul,
ahogy ülsz, állsz, vagy fekszel,
cikázol sodrott drótokon,
vagy szembejössz velem éppen,
s hangod hangom elől kitér.

Vágyaim bozontos hurkaiból
bontanak ki tátongó relék,
ostornyalábok s búgnak fel mélyről,
mint elfojtott, néma vészharangok.
Tenyérnyi boldogság ez,
öröm, hogy vonalban tarthatlak
néhány percig csak a mély-sötétben.
Reszketünk, vibrálunk, hullámhosszunk közös.
Lélegzeted lélegzetem,
fel-felmorajlunk olykor, -váltva- mint tengerár,
hallgatag öblök, vitorlasóhajok.
Ölünkben ringatózik a világ.
Halló…itt vagy…
Hallgatsz, én is hallgatok.
Nincs vonal. Az időnk lejárt.

Árvaságom

Seres László:
ÁRVASÁGOM

Mosollyal tiprom
gyűrt időmet
könnyekkel tűrt
árvaságom

Magammal
osztozom
magamon

Ha nem vagyok otthon
már magamnak
se hiányzom

Csendes Üzenet

Seres László :
CSENDES ÜZENET

Ne állítsatok nekünk kopjafákat,
elég egyetlen szív is, mely befogad.
Az éveink csendes szavakká váltak,
s fohásszá szelídült minden gondolat.
Lőrést vág a múlt, míg védjük e szentélyt,
a Szilas él, s ha fájón meg is rostál,
kapaszkodunk belé gyökértelenként,
mint málladozó falba a borostyán
szélviharoktól meggyengült indákkal,
s kincseinkért egyre mélyebbre ásunk
egymásba gyúrtan a kies lankákkal.
Hitünk e földből sarjadt, némaságunk
elégtétel búvó örömnek, kínnak.
Csend és alázat. Megszolgált fizetség
ez egy életért, mi idehoz, s itt tart,
hogy többek legyünk mind a keveseknél.

Kikötünk, mint aki végleg öbölbe ér,
s horgonyt vet rá a perc szűkülő térben.
Időnk fogy, egyre drágább, és többet ér,
mint amit szétszórtunk ifjúi hévvel.
Mégse fáj. Szívünkben gyerekzsivaj van,
bár kalózok fosztják ki éveinket,
s megküzdünk a károgó varjúhaddal
sirály-módon, hadd hallják érveinket
az Istenek s alkut kötünk a sorssal
újabb vitorla bontás reményében.
S ne hidd azt, hogy bárkinek adósa vagy.
Mit adott a sors, megfizettünk érte.
Megbékélt lélekkel nyugalmat kérünk,
ami gyógyít, zsongat, üdvözít, emel,
s szebb napokat, mit eddig meg nem éltünk,
hogy ami fáj még, feledhető legyen.

Álomébredés

Étvágyteremtő ébredés,
már früstököl a Nap.
Abroszégen tejfelcsend és
rőf kolbászsugarak.
Párát lehelő hegyhátak,
gőzölgő friss kenyér.
Hagymafelhős pogácsákat
szaggat a kerge fény.

Hajnal lobban, körbeszaglász,
ízlelget az ágyon.
Semmi sincs. Abrosz, tejfel, kolbász
hűlt helyét találom.
Nincs-kenyerem nincs asztalnál
ezerfelé szelem.
Álmaimat marasztalnám,
hogy jól lakjon szemem.

Távolságok

A távolságot
szűk utak hordozzák
fogyó holdkaréjként,
ami még maradt.

Úgy mérek
minden pillanatot hozzád
egy tenyérnyi csendben
a gyémánt ég alatt,
mint a csillagjárást
fényévben,
hogy ragyogj.

Repíts tovább
Napvitorlám.
Mit számít az a
néhány ezer év,
amíg veled vagyok
s eljutunk a
halhatatlanságig.

Fut az út

Fut az út sántán
Billegnek a fák
Űzi a sátán
A szarvas csordát
Szellők ölébe
Hajlik a barka
Selymes szíve hull
Vérzőn az avarba
Lángol a tarló
Füstölög kéken
Cigánykereket
Vet fenn az égen

Tavasz se volt itt
Még nyár is alig
Kertek alatt az
Ősz lopakodik
Ablaknyi résen
Felhők közt bolyong
Sápadt cégér lett
A réz napkorong
Csillagok hullnak
A föld elalél
Sántán fut az út
Kanyarog a tél
Megfagy a tűz is
Élni szeretnék
Észrevétlenül
Mintha nem lennék

Részeg kialvatlanság

Egybecsapott görbe éjszakákon
tegnap a ma, mából lesz a holnap.
Nem szab határt bűntudat, mámor
többé nekem, hogy kijózanodjak.

Csak te. Te időt mérsz s teret körém.
Mert vagy. Érted kél és nyugszik a Nap.
Részeg kialvatlanság bűvkörén
bolyongok, hogy visszahódítsalak.

Cserben hagytam

Napfény érlelt, eső növesztett,
kalászba szöktem észrevétlen.
Ma már tudom, ez lett a vesztem.
Cserben hagytam a gyermekségem.

Felnőtt akartam lenni, mint más,
ízlelgetni édes mézeket
nyiladozó vágyban, hol a tiltás
is égi gyönyörűség lehet.

Kúsztam fel, indák éhe hajtott
megmaradni tisztának, jónak,
s hittem azt, ha fájón elvetélt

s bilincsbe vert a ma, majd ajtót
nyit reményeimre a holnap,
s megkegyelmez hűtlenségemért.

Esti lázadás

Rendért kiált
brokát
selymével átszőtt
testén
az ég még.
Széthull a Nap
aranya,
mint aprópénz
a zsebből.
Hit és kétség
gyötör.
Meddig tündököl,
s mi lesz,
fény vagy árnyék,
amit itt hagy
a hamvadó
parázsból,
mikor végül
minden előzmény
s következmény
nélkül
beveri ablakát,
hogy lásson.

A sötétség.

Orgonák

Orgonát festettem
lilára, fehérre.
Narancssárga Napot
a halvány kék égre.
Zöld lombot, szélfútta
barna törzsű fákra.
Ezüstszürke fészket
ringó arany ágra.


Orgonám, kelt Napom,
lombom, egem, a fám
szívemmel festettem
neked édesanyám.
S azt a kis fészket ott
mindennél legszebbnek,
hogy tudd, ha üres lesz
én akkor is szeretlek.

Varázslatok

Meddig könny a könny, s mettől lesz az mosoly,
csillanó cseppje hol vágy, hol szenvedély.
Hogy indul, merre, millió póruson,
míg egymásra talál szemed szegletén.

Könnyből mosolyt szül, mosolyból meg könnyet
egy-egy bűvös szó, mikor megszólalok.
Nevetsz és sírsz, az élet ettől könnyebb.
Titkos varázslat, le se tagadhatod.

Ősz felé

Már leülök kicsit,
mellém hull a nyár.
Leveszi terhét
vállamról a sors,
mint az elnyűtt ruhát.

Nem rég jött,
már megy is.
Ígért s elhagyott,
ahogy a többi.
Hiába feszülök
értük keresztre,
hogy újra mennybe,
vagy pokolra szálljak,
éveim kőtömbnyi
kifaragott emlék.
Vissza sose járnak.
Nekem a nyár olyan,
mintha ősz lenne már,
s végzetük lennék.

Mégis...
tudom, kínlódva bár,
-az ember mást nem tehet-
tovább kell vinnem mind
gyarapodó hitben, míg lehet.
Fel a vesztőhelyig..

Engedd játszani

Csupán csak játék, -játszani akar mind,
csalni magunk ellen- hogy nyerjenek.
Erkölcs, jog, nagyzás, hóbort, vagy balga hit
is kevés, hogy visszarettenjenek.

Félkész termék lett, ízetlen adalék
a kimondott szó, torz, hamisítvány.
Kevés vigasz a bónusz, már nagy a tét.
Félrevert harag sunyít a sírnál.

Élőkre is halotti leplet terít,
blöfföl, vagy hallgat. Viszi a házadat.
Véredből nyer hozzá erőt, míg telik

Hogy rangra emeld e bűnös szenvedélyt,
s vesztesként add oda, érte magadat
remény nélkül, mint a halálraítélt.

Önző vagyok

Régen tajtékzó vad ló voltam én, 
a hegyek csúcsáig nyargalásztam.
Ma fulladozom, s botorkálva járom
a völgyek ölét iramos lázban.

Önzőbb vagyok, s ahogy az idő múlik,
a szívverésem is szaporázom.
Magamnak álmodom a bércek ormát,
s itt lenn reggelre mind leigázom.

Háború és béke

Háború kél 
minden béke nyomán,
s béke vajúdik ott is,
ahol a harc dúl.

Olyan ez, mint az ember,
kicsit prűd is, kicsit bigott is
vigasztalanul.

Kit a halál markában tart,
megnyugszik.
Mikor élni engedi,
máris nyughatatlan.

Szegénység

Nem akarok aludni már,
csak álmodni múlttá válva.
Feladni portósan magam,
mintha valaki még várna.
Megállni egy ablak előtt,
szerelmesnek lenni vakon.
Megittasodott szavaid
hallgatni szomjas ajkadon,
s kapaszkodni gyökértelen
borostyán-hittel mint a nap.
Bevésni kőszirt testedbe
érted lázadó magamat.

Nincs menekvés, már vonz a mély,
zuhanok veled, s elégek.
Aprópénzre váltom érted
ezt a gazdag szegénységet.

Konkolyok dala

Csak forgolódunk,
magunkkal összetorlódva
szirmaink ölében
vakon, rezzenetlenül,
ringó búzatengeren,
mi, lila konkolykalózok.
A vihar lehengerel
s míg hulláma elül,
hogy ne vegyetek észre
-szárnyaszegettek vagyunk-
s ha mindenki repül, mi nem.
Mi beülünk a készbe.

Mit számít,
hogy jajonganak mások,
és sírva hullnak el.
Mi helyünkön maradunk
-hallgatunk dadogva-,
mint az elvetéltek
páncélt eresztett
vastag szárral,
míg fog, köt, s talpon tart
gyökér-mételyünk,
kik nem látunk napot,
csak átszűrt falatok
íze jut el éhes szánkig,
-henyélünk köztetek,-
s úgy hajtunk fejet
a bugris szél előtt,
hadd higgye azt,
mintha vihar volna,
s övéi vagyunk mind
örökké, s kinevetjük
a termő életerőt.

Az elvetett magot.