Új év

Új év szépsége kísér,
sarkal szüntelen,
ahogy elképzelem
a meg se születőt.
Bár hajnalom, delem
elszállt felettem,
-alkony közelít-
Őt várom,
az ismeretlent,
-ha fogytán a lencse
s a virsli is rövidül-
vele falatozom egy asztalnál,
érte ürítem poharam
s hiszem,
nem lesz válogatós,
tréfát se űz velem,
hogy magából kitagad,
mielőtt elfogadnám őt.

Belső békét
nem szülhet vakszerencse.
Nevemre veszem.
Vállalom, mint a többi
vér-szerinti gyermekem,
akik elhagytak egymás után.

Megőszültem,
vállamra tornyosult évek
felett járok
hamvadó csillagtűzben.
Vissza-visszanézek.
Szívemben hit
a zálog életemnek,
hogy elfogadtassam magam vele,
mielőtt mindent elveszítenék,
ha már a jövőtől is félek.

Aggódó lélek fájdalmánál
mi lehet több,
mit számít a testre mért ütés,
ha azzal ver a sors, ami elmúlt,
nem, ami jön s éltet.
S mit ér az, mondd szép Gyermekem
ha csupán kesergek...
már a megszületésednél.

Fehér a föld

Hóesésben érkezett az ünnep,
mint a rég-várt szerelem, így szokás.
Feldíszítjük csendben a lelkünket.

Fehér a föld, tiszta a fohász.
Elfed jajszót, be nem forrt sebeket,
s énekszó lesz a fegyverropogás.

Az ember üdvösségéért eped
s ha nincs más, hogy önmagán segítsen,
fellobbantja a fán a fényeket,

s várja csak, hogy megszülessen Isten.

Karácsonyi fohász

Ne írd le Uram bűneim a porba.
Fájó seb mind. Nincs, aki segítsen,
csak sajog bennem, lelkem marcangolja.
Rajtad kívül nem tudja senki sem.

Bocsáss meg érte, vétkeztem ellened.
Megbántam el nem mondott imákban.
Nem vagyok gonosztevő eretneked,
se angyalod, a jók közt hibátlan.

Az élet észrevétlen is beszennyez,
-az ember olykor viharba kerül -
kábultan rontást hoz rá s nem kegyelmez
a sors, meghurcol érdemtelenül.

Arra kérlek Uram, nemcsak magamért,
tiszta szívet adj, új reménységet.
Töröld le arcomról a bűnt és a vért,
hogy többé már senkitől sem féljek.

(Kép: Gámentzy Eduárd: Fohász)

Te...meg...én

Vakon követtelek, mert vakká tettél
Látók között az egyetlenegyet.
Álmodoztam rólad s megteremtettél
Önmagadnak, hogy semmivé legyek.

Éltet a tudat, mint bűvös varázsszer,
Hogy vagy. Egyszer sok, másszor meg kevés.
Tudom, őskövületnyi szárnyalás lesz
Az ájulásig tartó lebegés.

Szomjazom. Már nem is kérem számon
Túlcsordult vágyaimat a szádon
Kétségeimért szívedbe oltva,

Mintha mindig együtt éltünk volna
-Anyáink féltve viselt terheként-
áldott állapotban te...meg...én

Szívtelenül

Már csak a pohár hív
egy-két koccintásra
egyedül magamért
- látod a szívem is
kiteszem érted -
meghalok egy kicsit
legbelül s várom
hogy hozzám visszatalálj

Ülök vele
révetegen ketten nélküled
vagy veled hárman
nézem hogy folyik szét
bíborvörös vérem
áldozatként érted
a kristálypohárban
s hogy válik bennem
újra vérré a bor
míg megérkezel
s átesek néhány

Vérátömlesztésen


(Kép: Gudorics Vera: Az életi kör)

Távolságok

A távolságot
szűk utak hordozzák
fogyó holdkaréjként,
ami még maradt.
Úgy mérek
minden pillanatot hozzád
egy tenyérnyi csendben,
gyémánt ég alatt,
mint csillagjárást
fényévben, hogy ragyogj.

Repíts tovább Napvitorlám,
nem számít

néhány ezer év,
amíg veled vagyok,
s eljutunk a
halhatatlanságig.

Egyszerűen és bonyolultan

Könnyű veled
bonyolultabbá tenni
a bonyolultat
s nehéz egyszerűbbé
az egyszerűt.
Neked játék ez,
nekem élet.
Ilyen vagy,
s ha nekivágok
átgázolni hozzád
ösvénytelen mocsáron, lápon,
lassú sétára fogsz
kéz a kézben.
Csak mosolyogsz,
én fuldoklom,
s elmerülök benned
egészen.

Tudom,
vannak rajtam kívül
érdemtelen mások,
kik lelked viharát
kisimítanák,
amit rég összegyűrtem.
Hegyeket mozdítasz meg értem
egyszerűen és bonyolultan,
hogy elhamvadjon, ami ég
s ami elhamvadt,
újra égjen.

(Kép: Joan Miro)

Akinek senkije sincsen

Hóba süppedt panellházak felett
szürke-sugaras fény villan
most kél a nap
vagy csak mása
mit az álom égre fest

Valahol leoltották a villanyt
hogy reggel legyen

Karbafont hajnal ébreszt
fukar volt az éj
magadat ölelted mint a hold
a sáppadt holdkaréjt
mikor mélyvizű tóra les
s holdkóros lesz magától
- ahogy mondták rég az öregek -
holdja is maga lesz
akit szeret vagy megcsal
ha nem tud álmodni szebbet

vonzóbbat önmagánál

Látod mily sok a semmi
kevés a van
verhet vagy áldhat a sors

ha nincs más aki segítsen
így rendelték az istenek
hogy beteljen önmagával
akinek senkije sincsen

Lebegő fák

Lebegő fák
úszó erődök
lombotok vagyok
omló lágy falat
morzsa a szájban
mikor éhezem
egy parányi jel
világmindenség
kibontott ernyők
árnya-boga
zöldre vetett ágy
érlelő tűz-meleg
fürtös aszály csend
derengő ég
kéken lobogó
szilva-nyár

Látom ahogy
átvillan fényetek
a nap gomblyukán
-csipke vert mellényt hord-
s földig érő nyájban
rongykaréj bárányokat
legeltet felhőn a szél

Egy tenyérnyi táj
a pillanat csodája
mit szem se láthat
talán csak álom
ami magadhoz láncol
többé el nem enged
visz a kép-szülte szó
a kézvonást ízekre szed
s szavakat súg a kép
és halhatatlan lesz
mint sose-volt templom
néma harangszava
zsong búg imára hív
életre kelt hogy vele haljak
szembogaram vásznán
mikor befogad
s befogadom őt
a felfestett képet
lelkem festékébe mártva
képzeletem ecsetjét

(Kép: Horváth Piroska)

Gondolatok

Ha nem jössz, szőnyeget terítek eléd.

Üres a szív, a szó, a száj. Úgy várlak.

Írás-jelemnek súlya, értelme légy,

árnyatbontó fényisten. Kitalállak.

Hol szétszórt hamu vagy, hol izzó parázs,

dalra fakasztasz, mint ó-bor, jó nedü.

Nincstelenségben te légy az apanázs,

nélküled a felépített mű holt betű,    

ezüsthabfodrokon tajtékzó felszín

mélységek helyett s a szem eget kémlel.

Ilyen az ember, ha haza igyekszik

magába fojtott csendes ürességgel. 

Mindennap

Mindennap újabb csodákra ébredsz
nincs perc mely ismételné magát
titkok mélyére lobbant fényt a szem
ki magába néz távolabbra lát

A szíved is új ütemre dobban
minden napnak csillagútja más
amit bejár a kimondott szóban
meggyőző hit vagy képmutatás

Új harang hív harcra imádsághoz
-allelujától zajos a világ-
ércnyelvével a ránk kent bűnökért
a bűnösebb Krisztusért kiált

Éveim

Könnyűvé tesznek- Uram- az évek, 

mint szántó-vetőt tarlón a Nap.

Kévébe kötött légzőgyökérnek

érzem learatott magamat, 

magvaim rég elvetett reményét

-keserves oltár-áldozatot-

melyből erényt kovácsol szükségként

a szik, vagy rög, ami arany volt,

s rög lett, mire balgán észrevettem

tört fényét lelkembe ojtottan.

Tavasz lesz, jaj, el ne feledjem.

Uram, a tarlót felszántottam…

Egy pillanat

Egy pillanat...
s tiétek a terméshozó lombos idő.
Remények, álmok. Járatlan utak,
rejtélyes csodák, ami vonz, ami hajt.
Tiétek a felsejlő végtelen.
Rátok vár mind, TI vagytok ŐK,
őket hordozzátok, a teremtő erőt
s benne e NAPOT,
mely sorompó, sztráda, határkő,
szívben fogant mámoros csillagkép.
Színek, tavaszok, ízek
virágtestté faragott szobra.
Jel, örök mementó.
Test és lélek lázadó lüktetése,
életre lobbanó hajnali tűz.
FÉRFI-NŐ! Kit egymásnak teremtett
s önön képére formált az Isten,
nektek adta a világot,
ahogy egymásnak titeket.
Nevetek így marad fenn
s új csillagokat szül a vágy,
utódokat az idők végeztéig,
míg éget a tűz s lángot vet a szó,
a kimondott: IGEN.

Egy pillanat...
szemvillanásnyi fény volt,
-megérintő varázs,
simogató égi fuvallat -
ahogy jött s megrészegített.
Elrabolta szíved észrevétlen,
felhők ölébe dőlt s új szívet adott.
Te álmodtál róla,
ahogy álmot szőtt rólad... Ő
ébren annyi éjszakán,
mint akit megbabonáztak.
Őrizted a kincset,
ahogy szív, szem, hang
őrzi féltőn az égi csodát.
Mit számít az, ki rakott előbb
bilincset a szívre, mikor megcsodált.
S hogy rab lesz, vagy szabad
óvó karok közt ha gyönyör a fogság,
-nem lehet szavad -
mennybe repít egymáshoz láncoltan.

Egy pillanat…
ma már emlék, amit csendben
magamban hordok.
Emlékszel, éveim veled mértem
-kilométerhez millimétert-
fogyó holddal napfényragyogást,
az első lépést, amit tettél
s a szót, amit kimondtál.
Csillagát szemedben a nyíló értelemnek,
lángra kapott rőzselobogást.
S ahogy fogyott bennem idő,
szűkült a tér, benned lett több,
gazdagabb minden lélegzetvétel.
A büszke mosoly, hogy lássam,
a kudarc, a kín, hogy lásd,
ha fáj is sikerrel ér fel.
Nemesebb lesz tőle a lélek
s úgy formál, mint a sors formálja
értékét a drága szépnek.

Egy pillanat...
csillaggyújtás ez, nem hegyomlás.
Új értelmet kap az Én,
más lesz az Ő s több a MI.
Új rangsort dobbant a szív
kifeszített fényszárnyain
benned báj, varázslat, kellem.
Leveti árnyait a gondolat,
ki se kell mondani, hogy értsd.
Nem lesznek féltett titkok,
amit riadt csend hordoz,
se hamis szó, elrejtett sóhaj,
míg ringat és tüzel a nyár.
Az élet kegy, ajándék, kihívás,
bőkézzel rak terhet a vállra,
árnyakhoz méri jussát
benned a büszke fény.
Hát ne félj...ha szomjad olthatatlan
s túl izzik test és lélek.
Ez kell most. A hit gyógyít, felemel
s tiétek lesz minden pillanat
ezerszerte szebben...a szerelemben.
Áldva légy sors, kérlek...add meg nekik,
hogy így legyen.

(2012 május 19)

(Unokám Adrienn és Botond házasságkötésére)

Könyörgés az emberért

(" Én dicsőítettelek téged a földön
elvégeztem a munkát,

melyet énrám bíztál..." )
(János e. 17 )

Atyám! Eljött az óra!
Dicsőítsd meg a Te Fiadat,
Fiad is dicsőít majd Téged,
s hull a szóm a vérző a hóra
szívbe martan, mint éjbe a pirkadat,

hogy elűzze  a sötétséget. 

Adtál hatalmat s erőt,
földre küldted egyetlen Fiad,
hogy dicső neved hirdessem ott.
Adtál nyájat, hozzá legelőt
s rám bíztad, óvjam bárányaidat.
Testet adtál szellememnek, ami sosem volt.

Itt születtem e földön,
pásztorok vigyázták álmom
kietlen pusztában s igédnek
hitét véremmel hirdettem,
hogy tövises utam végig kell járnom,
születnem, meghalnom, hogy hozzád visszatérjek.

Az EMBERÉRT könyörgök,
nem a világért, mit ott hagytam
vak sötétben fenn a Golgotán.
Nevedben őrzöm ma is az embert,
mert életem neki adtam,
hogy egyek legyünk,

ahogy Te bennem Atyám.

Azt kérem e végórán,
legyen minden EMBER itt velem,
lássam az ellenem vétkezőt,
mikor csillagfény borul rám
s szemeim lehunyom fenn a kereszten
...és szeress, ahogy szerettél

a teremtés előtt.

Ha megtehetném

(Állati fikció az emberről)

Ha megtehetném
kutya lennék
végleg
mely béget
s ugrik egy -egy
füttyre szóra
érted
testőrödként
s a holdtöltét
megugatnám
minden éjjel
eljátszanám
birka módra
bambán
e szerepet

De nem lehetek
birkád ebed
se a vágyad
mert az állat
emberi lényt
nem élhet meg
nálad
kény s kedv szerint
ha kezed int
vagy csontot rak
a vackába
s bújik sután
mert fél s retteg
kutyád ...ó jajj
hogy szereted

Üzenet

Üzenem a kivágott törzseknek,

megcsonkolt vén lomb-hullatta fáknak,

a föld nem felejt, -mint a lőtt sebnek-

őrzi testén nyomát a holt ágnak.

Üzenem az otthont elvesztőknek,

kik fészket a lombok ölén raktak

s áldoztak a megsarcolt jövőnek,

lesz hangjuk a dalos madaraknak.

Üzenem a gyilkos fanyüvőknek,

ültessenek sírra fát, virágot

-míg a fejszék visszafelé lőnek,-

halál helyett halhatatlanságot.

Tavaszra várva

A kinyilatkoztatás
kevés
ha fagy csipkéz rajtunk
s hamisan csikordul
szájból a szó
felfal sejtenként
s megvakít mint a hályog
fertőzött gondolatfoszlány
panelelem
-semmit nem old meg-
mik voltunk
kik vagyunk
mivé leszünk

A sors használhat
revolvert érvként hogy értsük
az okot okozatot
szükségszerűen
véletlenül
vagy érvet revolverként-
hogy többre sarkalljon
a hit és erő

Törvény nincs kőbe vésve

Minden mozgásban van
kívül és belül
nincs gát
mely útját állná tavaszunknak
a szívben
ha indulnunk kell

Új álmok jönnek
 új ideálok
csak a test a régi összetörten is
őrzi a reményt
mint az elvetett mag
az életet
az ősi televényben

Álmodsz gyönyörűt édeset

(József Attila halálának
70. évfordulójára)

Szíved
túljutott a csillagokon
anyaölbe
csatangolt
járod vadul meg-megújult
haláltangód

Magadhoz méred a végtelent

Sikongó sínek
jajbahullt ércszaván
álmodsz gyönyörűt
édeset
csörömpölve
értünk
minden
éjszakán

(2007 december 04)

Nem számít

Istenként tetszelegsz egy idő óta.
Te mondod meg, mi bűn és mi erény.
Feltűzöd szeplőid a holdkorongra,
fogyatkozzon, hogy szeplőtelen légy,

míg magad mások előtt összetöröd,
nincs ördögűző, aki meggátol,
álarcod lehull, zsebed megtömöd
megrészegülve a pénz szagától.

Fentről elvakított szürke hangyabolyt
látsz, nem éhes szájakat, nem kenyeret.
Nem számít az se, ember, vagy hangya volt
talpad alatt, aki mennybe emelt.

Éveim

Könnyűvé tesznek- Uram- az évek,
mint szántó-vetőt tarlón a Nap.
Örök szomjam légzőgyökerének
érzem learatott magamat,
magvaim rég elvetett reményét
-keserves oltár-áldozatot-
melyből erényt kovácsol szükségként
a szik, vagy rög, ami arany volt,
s rög lett, mire balgán észrevettem
tört fényét lelkembe ojtottan.
Tavasz lesz, jaj, el ne feledjem.
Uram, a tarlót felszántottam…

Lélek-zenemű

(Rebekának)

Hív a toll és hív a papír
hív az ihlet, mint a Nap
fényben úszó dallamain
a verset szült pillanat.

Hív akkor is, ha csak toll van,
vagy papír és toll sehol,
mikor szóhoz szót csatoltan
mind a szívedben dalol.

Megálmodod a betűket,
formálod, mint dirigens
pálcával a zeneművet.
S hallod. A vers, így is vers.

De ne írj, ha nem dalol már
az a lélek-zenemű,
mi több volt papírnál, tollnál,
amíg benned verset szült.

Korrupt a világ

Korrupt a világ.
Mocsokban fetrengőn 
a dagadt cent mosott dollárra vált
tónustalan susmus közt koncra epedőn,
s mint bégető bárány kiált sakált
a korgó gyomrú fenevad, míg éhes.
Az alku fennkölt, a tét vérre megy.
Hiába minden, a szó szövevényes.       
Nem riaszt vissza erkölcs, félelem.
Bűnjel sincs, mit megfejthet jog, és erény.
Emésztő métely, észrevétlen ez.             
Egyszer összetörik, mint a cserépedény.
Apró darabokra. Vége mégse lesz.

Szegények

Nem akarok aludni már,
csak álmodni múlttá válva.
Feladni magam portósan
valahová, hol nem várnak.
Megállni ablakod előtt,
szerelmesnek lenni vakon.
Megittasodott szavakat
hallgatni szomjas ajkadon.
Összekapaszkodni fénylőn

borostyán-hittel, mint a Nap
s bevésni kőszirt testedbe
forrón lázadó magamat.
Nincs menekvés, már vonz a mély,
zuhanok veled s elégek,
aprópénzre váltom újra
ezt a gazdag szegénységet.

Hieroglifák

(Búcsú az Ó évtől)

Elengedtem
egymásra dobált
kiárusított napjaimat
számba-vettem
mit hozott mit vitt
mint piaci kofák
áruikat ha megcsappant
s elült a zaj záróra után

Elengedtem
társam volt mind
arcomra formált fény
vakító sötétség
szellő-friss holnapok
harmatizű mák
végtelen tovasuhogás
alkalom
hogy boldoggá tegyen
s hogy boldoggá tegyek mást

Elengedtem
s ki tudja ma még
azzal lettem-e gazdagabb
amit adtam
vagy amit kaptam érte
titkolt értékeimért
ki mozgatott
ki tudta mi miért fájt
nem kutatom
már tetten-érhetetlen
csak hordozom
a belém vésett
hieroglifát

Menj szerelem...

Menj szerelem
megyek utánad
csend vagyok
szótlan
férfi bánat
parányi pont
sok közt
a körön
ki origó nélkül
tündököl
tükörképként
visszavert
fényben

Becsukom
elhalt
szívverésed
szívemben
zengő
zongoráját
s hagyom
-amíg jég
és tűz átjár
s megcsillapul
ölünkben
a vér
az elmerengő
álomgörbén-
köréd-font
testem
ahogy volt
maradjon
vágy-szőtte
takaród