Hidak, folyók, partok

Termékeny, lágy ölén
élet ring, bucskázó hullám,
nap-szőtte fénynyalábok.
Fodrozó mélység,
csillag-eső-permet
könnyezüstje hull.
Partok közt fürdik,
tisztul a lélek.
Bennem. Benned.
Égbevivő lábnyomok.

Minden cseppje
vérünkből gyúrt massza,
csordultig teli
lüktető, vad hömpölygés,
gyámolító habfodor.
Épít és rombol.
Tereli ölelőn felsejlő
vágyait a tájnak,
kudarcos sikerek,
sikeres kudarcok
elhalt csatazaját.
Múltunk hordaléka
benne kanyarog
amerre hömpölyögve jár,
parti füzek, szomjas juharfák
futnak vele a tengerig
homokágyból kitépett
ágas gyökérzetük viszik
féltett álmainkat
átszelve az ősi rögöt,
mint kenyeret a kés.

Csendes alázat,
sziklákat őrlő
zuhanó őrület ez,
mennybéli utazás.
Fenn havasok násza kisért,
lenn, hol szűkül már a tér
tengerszemnyi varázs.
Nap-szelíd hajsza a sors,
s míg éltető nedveid engedik
tenyeredben forog a Föld.
Te itt, én meg ott.
A folyó elválaszt.
A híd összeköt.

Láthatatlan kereszt
lelkünkben a hit.
Mikor nincs, akkor éget,
s mi őrizzük megrögzötten
e büszke nincstelenséget
siváran, gazdagon,
s hisszük, hogy nem-hinni jobb,
elfogadni, amit lát a szem,
ledobni terhünket,
mit ránk szabott a sors,
remélni csak s várni arra,
hogy átérünk egyszer majd
a túlsó partra...

Mi vagyunk az élet,
s minden, ami mozgat,
vagy sorvaszt, előre visz.
Bennünk buzognak fel
folyók, patakok, erek
mi szabunk irányt és határt,
minket fog körbe
e kettészelt világ,
keblére is ő emel majd,
mint árnyát a fény,
áthasítva bíbor palástját,
mikor medre ring partja közt
s földbe vájt kedveséhez
ölelni visszatér.
Veled.
Velem.

Így építsd, ne rombold...
Az utat, a hidat hozzám,
ahogy hozzád építem én.
Minden készen áll,
alap, ív, pillér
sikong, hív, érted kiált,
csábít, vonz a túlpart,
hogy a gátak mögül is kiláss
s ami fáj, bölcsen félretedd.
Szomjas, cserepes ajkad
tiszta szóra vált, ha kell
véredből építsd fel életed,
hogy révbe érj.

Tenyerünkben forog a Föld.
A folyó elválaszt.
A híd összeköt.

A híd összeköt.

(Fotó: fritcz blog)