Olyat írj

Olyat írj, támadjanak fel a holtak,
vagy vesd el, míg az olyan várat,
hogy önmagad légy. Fogd vissza lovaid.
Ne ostromolj soha légvárat.

Farigcsálj, míg készül hús-vér kopjafád,
s ne mérd magad ostobán máshoz.
Úgy írj, értsék azt is, amit elhallgatsz,
hogy a vak is messzebbre lásson.

Legyen versed jel, dübörgés, jajkiáltás
magadért kesergő síri csend
helyett. S mikor kiüresedik a szó,
akkor tégy a szádra bilincset.

Pihenj meg, ne szaporítsd oktalanul.
Mit érsz vele, ha csak elejted
s falra tűzöd azt trófeás vadként,
kit Isten szabadnak teremtett.

Betűvető

Szívemet véstem a fatörzsekbe
az utókornak és neked,
benőtte a lombosodó idő,
a titkos rejtekhelyeket.
Ölelkezéseink betűjele
összeforrt a bicskanyomban,
mohák csókja rajta ma a gyógyír,
amitől a szív feldobban,
s az öreg tölgyek ágain évek
lógnak csillag-fényfüzéren,
megismernek még, ha arra járok,
ahogy egykor, kéz a kézben.

Ifjak voltunk, bohók, szerelmesek,
fiatalok voltak a fák.
Velünk nőttek s rajtuk a betűk is
a fény felé hogy megtaláld
éltető jelként kéreg testükön,
egybenőve, mely összeköt
veled, velem, törzset, lombot, ágat
sarjadt rügyek gyökerek közt.

Tudom, egyszer mind ledőlnek sorban,
s ház épül, meg templomtorony.
Ölelkeznek a betűk akkor is
lécen, deszkán, oszlopokon.
Fák borulnak majd az ősi tájra,
s a fákon újra lesz betű
szerelmek nyílnak és hamvadnak el.
Az élet ilyen... egyszerű.

Fák

Szívemet véstem a fatörzsekbe
az utókornak és neked,
benőtte a lombosodó idő,
a titkos rejtekhelyeket.
Ölelkezéseink betűjele
összeforrt a bicskanyomban,
mohák csókja rajta ma a gyógyír,
amitől a szív feldobban,
s az öreg tölgyek ágain évek
lógnak csillag-fényfüzéren,
megismernek még, ha arra járok,
ahogy egykor, kéz a kézben.

Ifjak voltunk, bohók, szerelmesek,
fiatalok voltak a fák.
Velünk nőttek s rajtuk a betűk is
a fény felé hogy megtaláld
éltető jelként kéreg testükön,
egybenőve, mely összeköt
veled, velem, törzset, lombot, ágat
sarjadt rügyek gyökerek közt.

Tudom, egyszer mind ledőlnek sorban,
s ház épül, meg templomtorony.
Ölelkeznek a betűk akkor is
lécen, deszkán, oszlopokon.
Fák borulnak majd az ősi tájra,
s a fákon újra lesz betű
szerelmek nyílnak és hamvadnak el.
Az élet ilyen... egyszerű.

Új módi

Lopj vagy szerezz
Ez az új módi

Odaveszett
A szégyenérzet

A tisztaság
Csupasszá tesz

A mocsok
Felékszerez

Még hajnalodik

Édes örömök,
kesernyés könnyek,
árnyéktestem alig lebben.
Fogyó hold az idő,
mint az őrláng,
óva int, ne higgyek többet
csillagfényjelekben.

Tudom,
mit sem ért volna
hit nélkül a sors,
mely egyszer elvett,
másszor adott:
évekké nőtt szeretetet
s megszelídült
pillanat-haragot.

Már korán ébredek,
későn alszom el.
Mentséget gyűjtök,
télre tüzelőt,
ha jön a fagy,
hogy feloldassam
bűnömet Uram
ítélőszéke előtt.

Nem lázadok,
rám szűkül a mennybolt
s rövidül az út
a csillagokig veled.
De Itt vagy s ez így jó.
Együtt vagyunk,
ahogy megígértük
egymásnak egykor.
Holtomiglan-holtodig.

Ördög és pokol

Nem kell szólnod, míg csend honol,
a fény rést üt a lombokon,
s a széthasadt égkupolán
kikönyököl a napsugár.

De szólj, kiálts, míg gaz zajong
véreddel átmosott zagyon.
Tudja meg, aki ki tőrbe csalt,
óriásként is törpe csak.

S ha szólni, hallgatni se mersz,
ördögből mind isten lesz,
s kegyként várod, hátha megáld…
Ha nem, akassza fel magát.

( Kép: M. Kass Judit )

Faltörő kos

Így lesz Röfike a Fiatalúr,
- azt mondják, jó pap is holtig tanul -
mindent kipróbál, amit szeme lát,
hogy juthat ő is az üvegen át.
Faltörő kosként azt mérlegeli,
mennyit ér a vágy kétséggel teli.
S ráfeszült orral csodálja a fényt,
e varázslatos furcsa tüneményt,
ahogy átszökell kristálygömbökön,
s hip-hop máris odaát tündököl,
mintha a világ semmiből volna,
Szét se hull parányi darabokra.
Fülig ér szája, azt nem érti meg,
mért nem szülték őt is az égiek...o

Túszul ejtve

A temetői csend
a legbeszédesebb
a gondolatok a szavak
a hang a nesz
túszul ejtenek
itt minden élő
holt lesz
s hagyják hogy úgy sírj
mint karon-ülő gyermek
felszipogva
áradón s fájón
visszafojtott
könnyeiddel

Így tisztul a lélek
szívedben legbelül
fogva tart a múlt
mikor az sincs már
aki megmentsen
mert Ő van alul
Te meg fenn
a sors mintha
kárpótolna valamiért
megkésett áldást oszt
szótlanságot mindenkinek
míg emlékezni tud
fellélegezve
egymáshoz láncolt
életre kelt csendben

Ártatlanul

Mondj nemet légy erős
Ma rossz idők járnak
Kelyhet nyiss a szónak
Jajnak kiáltásnak
Derékba törten is
Szívedre hallgass csak
Sólymot nem foghat be
Senki szélkakasnak
Kit berozsdállt a sors
Szélbe tekert bábként
Kincs légy gyermekkézben
Ne hasztalan játék

Dacolj a viharral
Mely tépi vitorlád
S igent várnak vakon
Garason vett hordák
Tengerek szörnye légy
Angyal a menny felett
Nemet mondj mindig ott
Hol igent nem lehet
Élve is holtan is
Míg a tűz eléget
Utolsó szó jogán
Ez lesz vádbeszéded

Mondj nemet

Mondj nemet légy erős
Ma rossz idők járnak
Kelyhet nyiss a szónak
Jajnak kiáltásnak
Derékba törten is
Szívedre hallgass csak
Sólymot nem foghat be
Senki szélkakasnak
Kit berozsdállt a sors
Szélbe tekert bábként
Kincs légy gyermekkézben
Ne hasztalan játék

Dacolj a viharral
Mely tépi vitorlád
S igent várnak vakon
Garason vett hordák
Tengerek szörnye légy
Angyal a menny felett
Nemet mondj mindig ott
Hol igent nem lehet
Élve is holtan is
Míg a tűz eléget
Utolsó szó jogán
Ez lesz vádbeszéded

Megkönnyezve

Mit nekem a fájdalom,
magamba fojtom a könnyeket.
Mosolygok csak
megszeppenve, mintha
semmi se fájna, mint rég,
mikor anyám korholt
meg nem vallott bűneimért,
s dacból ellenálltam.

Mit nekem a fájdalom,
ma már se ő, se könnyem nincsen,
magamat korholom
s oly jó esne, ha fájna
az elhallgatott bűn
lélekőrlő vad csendje,
s anyám velem könnyezve
fáradt karjába zárna.

(Kép: Mary Cassatt: Anya és gyermek)

Vallomástétel

Sarkaiból forgatom ki...
Zsanérja vagyok a Földnek
Áldást hozó imamalom
Szárnyas csillag-oltár
Csalódottak jövőképe
Csalhatatlan mantra
Kik hinni tudnak még
Nekem könyörögnek

Rajtam kívül nincs más út
Mely mennybe vezet
Sőt más sincsen
Se valóság se képzelet
Ami biztos
Megfoghatatlan
S ami bizonytalan
Megfogható
Bizonyosság
Álomban valóság
Valóságban álom

Én vagyok az Isten
Vagy csak...
Plagizálom.

Új Teremtés

Takargatod titkaid
előlem, mindhiába.
Engem többé
nem téveszthetsz meg.
Átlátszó csel, amit
valódból megmutatsz,
mely önveszélyes lehet.

Te támadsz, én hátrálok,
hogy vége legyen
minden attaknak.
Mi mást tehetnék,
hogy ami volt
s amit még adhatsz,
ne vesszen kárba.
Felcsillanó ragyogásod
megőrizzem magamnak.

S hagyom, hogy színt vallj.
Csak nézlek, meg se szólalok.
Mosolyt csal arcomra, ahogy
álcahálót terítesz óvón
a fölé, mit láttatni akarsz,
hogy árnyékodban is érjen fény.
S közben elém tárod
sejtelmesen mindazt,
amit elrejtenél.

Átlátszó hadicselek

Takargatod titkaid
előlem, mindhiába.
Engem többé
nem téveszthetsz meg.
Átlátszó csel, amit
valódból megmutatsz,
mely önveszélyes lehet.

Te támadsz, én hátrálok,
hogy vége legyen
minden attaknak.
Mi mást tehetnék,
hogy ami volt
s amit még adhatsz,
ne vesszen kárba.
Felcsillanó ragyogásod
megőrizzem magamnak.

S hagyom, hogy színt vallj.
Csak nézlek, meg se szólalok.
Mosolyt csal arcomra, ahogy
álcahálót terítesz óvón
a fölé, mit láttatni akarsz,
hogy árnyékodban is érjen fény.
S közben elém tárod
sejtelmesen mindazt,
amit elrejtenél.

Bolidák

Úgy mentél el tőlem
Visszatarthatatlan
Mint kősziklán zuzmó
Rést-ütő viharban

A föld összedőlten
A menny leomoltan
Csillagzápor tűzben
A vérünkben ott van

Mint bolidák fénye
Mit mennydörgés éleszt
Hogy kettémetszve is
Érezzem s hogy érezd

Míg idők távolán
Fényévek peregnek
Meteorit leszek
Szomjas kráteredben

Hogy semmivé szórjam
Égő testem lelkem
Hogy mindenem te légy
Ha már vesztenem kell

( * Bolidák: meteorok )

Verset írni

Mikor verset olvasok,
verset írni volna kedvem,
mint a tűznyelő
lobogó vágyban.
Szomjam oltani
megálmodott Kedvesemmel,
akit sohase láttam,
mégis
lelkemből tör elő.

De tudom, mindez hamisítvány,
a tűz, a szomj, a vers,
a sose látott
megálmodott Kedves,
ahogy elképzeltem.
S ha leírom,
nincs már.

Mikor verset írok,
verset olvasnék vele. Ketten.

Rám nyílik a menny

Ki ez a kis Vöcsök
Tátott szájú legény
Kibújt a burokból
Rajta a méhlepény
Kicsit még nyúzottka
Feje vörös-lila
Olyan mint egy szentkép
Anya meg a Fia
S ahogy feleszmélek
Hogy szemem is lássa
Tudom Én vagyok Ők
Mindkettőjük mása
S visszafogom magam
Kalapál a szívem
Egy éve lenn voltam
Ma meg a felszínen
Hol rám nyílik a menny
Előre meg hátra
Bukfenceket vetek
Amire úgy vágytam
Hiába forogtam
Rugdostam a falat
Csak csitítgattatok
Becézve: nem szabad

Ma már mindent értek
Igaz korosodom
Saját lábon járok
Csattog a fogsorom
Úszni megtanultam
Víz nélkül a kádban
Nem ülök szótlanul
Mint más a kakában
Úgy nézzetek fel rám
A szekrényt megmászom
A csilláron lógva
Reggeli-tornászom
Lépcsőt járok le s fel
A tűztől se félek
Konszolidált létbe
Bőven beleférek
Hát koncintsatok mind
Büszke vagyok rátok
Durranjon a pezsgő
Szóljon harsonátok
Mulassunk ma együtt
Rúgjunk ki a hámból
Hogy elmesélhessem
Zűrös éjszakám volt

42 kedvelés9 hozzászólás1 megosztás

Tetszik   Hozzászólás   

Megosztom

Seres László

szeptember 14. · szerkesztve · 

Álom és valóság megalkuvásáról...)))

Seres László:
ÚGY KELLESZ

Úgy kellesz nekem
Mint a kenyér

Homok dűnék aranyló rostjai aléltan
Táltoson nyargaló vérdús fényizotópok
Vágyak, reszkető érfalak perzselő húrján
Jelek, ködfoltokra vésett égbéli tájon
Holdra merengő csók-ittas orgonabúgás
Visszaringató múlt a jövő sírhantja felett

Úgy kellesz nekem
Hogy mindig
Az legyél
Aki bennem él
Ahogy magadból
Kihasítottalak
Magamnak
S magaddá
Megformáltalak
Megéhező
Valóságnak
Álmaim helyén

Úgy kellesz nekem
Mint a kenyér
A kenyér

( Kép: Szekeres Emil: Álom és valóság )

Úgy kellesz

Úgy kellesz nekem
Mint a kenyér

Homok dűnék aranyló rostjai aléltan
Táltoson nyargaló vérdús fényizotópok
Vágyak, reszkető érfalak perzselő húrján
Jelek, ködfoltokra vésett égbéli tájon
Holdra merengő csók-ittas orgonabúgás
Visszaringató múlt a jövő sírhantja felett

Úgy kellesz nekem
Hogy mindig
Az legyél
Aki bennem él
Ahogy magadból
Kihasítottalak
Magamnak
S magaddá
Megformáltalak
Megéhező
Valóságnak
Álmaim helyén

Úgy kellesz nekem
Mint a kenyér
A kenyér

( Kép: Szekeres Emil: Álom és valóság )

Írigység

Vígan füttyent duruzsolva
gőzmozdonyként füstös torka .
Szuszog, köpköd, úgy pöfékel
kerékagyig nyomott fékkel,
ahogy a két istenadta
kis palánta buzdul rajta
szakszerűen, amint látom
a mesebeli sínpáron
hegyre futva s le a völgybe,
előre majd körbe-körbe.
S míg gőz kél az égő szénben,
kacarásznak szembe széllel.
Nézik, miként futnak a fák
visszafelé, ahogy a rák.
S koromfeketén, füstölgőn
a szúette facsühögőn
megosztoznak, ahogy dukál.
Egyik gőzt ad, másik dudál.
S e csuda-nagy forgatagban
mindkettőnek jó dolga van.

Megtépett ruháid

Megtépett ruháid
Rajtam vasald ki
Testeddel lüktetőn
Égesd el testem
Étkeid ízével
Csábítón a szád
Éhség gyötörten
Engem etessen
Ne hagyj térdre hullni
Ha megtaposnak
S elárulnak gazul
Emelj szót értem
Korbácsold fel szívem
Földön fetrengve
Míg vérem kisarjad
Sistergő éjben
Hogy kétségek helyett
Lobogó vágyaink
Ne gyarló mentségek
Emeljenek föl
A csillagok fölé
Hogy hinni tudjak
Mielőtt kisiklasz
Két tenyeremből

Vers a vershez

Tiszta légy s igaz. Gyönyörök gyönyöre,
vérrel leírt szó, gyógyír fájdalmunkra.
Mindenható infúzió. Ne kelts zajt,
felszínes mámort megrészegült szépség.
Csapodár se légy, se magadra szabott
üres cafrang. Csipkék, rojtok dús dísze
ne fedje alakod, kimódolt formád,
de irgalmat se ismerj igazságos
Nagy Úr. Ne hódolni akarj értünk.
Hódítani, míg el nem gyengül szép tested
s mosolyod fénye hull a kelő napból
sorokba szedett szótlan sírhantokra.

Úgy szólj, ha szólsz, hogy visszahalld hangod.
Lásd meg, ki figyel s ki adja lelke
márványát, hogy belevésd önmagad.
Általuk vagy s leszel égi varázslat
-hol irigyelt, hol ezerszer átkozott-
szavakból vajúdón, mely metsz és hasít,
mint sebben a kés, hogy életben maradj,
míg figyelsz rájuk, a porba hulltakra,
kikhez lehajolnod is felemelő,
ha villámot szór szád, s szíved mennydörög.
Úgy hallgatnak rád, mint gyermek anyjára,
amikor benyitsz hozzájuk csupán csak
egy szóra a csendnél is csendesebben.

A könnyek aszonya

Bús arcát érzem szívemen
A könnyek asszonyának,
Rózsás, remegő ujjai
Most a szivembe vájnak.
Érzem az illatát is ám
A rózsás, gyilkos ujjnak
S véres szivemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.

Az ajka itt mar édesen,
A haja ide lebben,
Az egész asszony itt pusztít,
Itt, itt: az én szivemben.
Bosszút itt áll az életért,
Aknát itt ás a multnak.
Véres szivemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.

Nagy az én bűnöm. Vesszen is,
Kire a végzet mérte,
Hogy a könnyek szfinksz-asszonyát
Megérezze, megértse.
Maradjon szent talánynak Ő,
Maradjon mindig újnak.
Véres szivemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.

Lázadó haraggal

Záporoznak a dérlepte évek,
lehullok kihunyt torkolattűzbe.
Hadi jelként mellemre kitűzve
hordom magam, lássák, mennyit érek.

Vetetlen ágyak, szétdúlt harcterek
emlékkonca vár amerre járok.
Ringatnak lányarcú, tűz-óceánok.
Aloé pálmák, hullám tetemek.

S mint, ki mindent tud, de semmit sem ért,
lázadó haraggal megbékélve
fizetek minden tévedésemért.

Nappal fagy, éjjel csupa tűz vagyok,
míg vágy repít s a kétség súlya nyom
az örök élet ígéretével.

Kőbe vésve

Kihűlt csend holtzáporán át
hurcoljuk magunkat megkövülten
-visszafojtott lélegzet a kor-
mint a pusztulásra ítélt
viszálykodó félelem
színlelt napfogyatkozás
sorvadozó szó
csak tátog aki kérdez
s visszatátog aki válaszol
fertőt áraszt s züllést
összetört glóriákat habzsolnak
falánk sanda árnyak
s különbek lesznek
a legkülönbek

Ölelnek s ölnek
lantok és hantok
torzzá vált szobor az idő
zsibvásárrá süllyedt a tér
meggyalázza áldott terhét
mind aki hallgat s néz
sírva jajong kínok kínja hull
élő álarc mögött
hol senki nincs
se seb se felkent vérmáz
csak ősök siralma
hiába lobbant lángot a lélek
ingatag a hit múló tünemény
s a szó kiüresedett
hamis varázsige
csupán csak trükk
egyenesből görbít létet
s ünnepet silányít mellé
vakon a világ
a föld vetetlen magot hajt
s az elvetetett
kiköpi a száj

Ki igazgat
ki óv itt minket
ha letettük mindnyájan
a fegyvert
élet
ösztön
Isten
ha mindenki mindent megtagad
ki menti meg gyermekeinket
s mivé lesz lelkünkben
az égig emelt kordon
ha nem szabadulunk a rossztól
ha értük már imát se tudunk
szívből mondani

Olyanok vagyunk mint a viselős
várakozunk s közben
lázas örömünk éget el
mielőtt lelkünkben
egy új világ megszületne
ha már nem számít
se könny se seb
amit régóta heg fed
míg egymásnak újabb
sebeket adunk
ki mondja ki bátran
egymás szemébe nézve
bűneink áldozati oltárán
elég volt elég
hisz a múltat s jövőt
végül úgyis egyedül
mi hordjuk
ki

Áldozati bárány

Kihűlt csend holtzáporán át
hurcoljuk magunkat megkövülten
-visszafojtott lélegzet a kor-
mint a pusztulásra ítélt
viszálykodó félelem
színlelt napfogyatkozás
sorvadozó szó
csak tátog aki kérdez
s visszatátog aki válaszol
fertőt áraszt s züllést
összetört glóriákat habzsolnak
falánk sanda árnyak
s különbek lesznek
a legkülönbek

Ölelnek s ölnek
lantok és hantok
torzzá vált szobor az idő
zsibvásárrá süllyedt a tér
meggyalázza áldott terhét
mind aki hallgat s néz
sírva jajong kínok kínja hull
élő álarc mögött
hol senki nincs
se seb se felkent vérmáz
csak ősök siralma
hiába lobbant lángot a lélek
ingatag a hit múló tünemény
s a szó kiüresedett
hamis varázsige
csupán csak trükk
egyenesből görbít létet
s ünnepet silányít mellé
vakon a világ
a föld vetetlen magot hajt
s az elvetetett
kiköpi a száj

Ki igazgat
ki óv itt minket
ha letettük mindnyájan
a fegyvert
élet
ösztön
Isten
ha mindenki mindent megtagad
ki menti meg gyermekeinket
s mivé lesz lelkünkben
az égig emelt kordon
ha nem szabadulunk a rossztól
ha értük már imát se tudunk
szívből mondani

Olyanok vagyunk mint a viselős
várakozunk s közben
lázas örömünk éget el
mielőtt lelkünkben
egy új világ megszületne
ha már nem számít
se könny se seb
amit régóta heg fed
míg egymásnak újabb
sebeket adunk
ki mondja ki bátran
egymás szemébe nézve
bűneink áldozati oltárán
elég volt elég
hisz a múltat s jövőt
végül úgyis egyedül
mi hordjuk
ki

Logikai játékok

Előtted nyargalok minden szóban,
homlokod mögé látok,
mint befogott ló, felajzottan
vadul nyakukra hágok.

Válaszodhoz, nem kell kérdés sem,
zavarja csak a megértést,
s baj lesz, ha nem vagyok elég résen
fel se tenni a kérdést.

Faágyú

Kovakövi négykerekű,
ódon tarack. Egy faágyú.
Rá egy tüzér is felkerül,
s e csodától majd elájul.
Nem látott ily harci szekért,
- tűzokádó odvas szörnyet
pár év alatt, amit megélt -
amitől most égbe szökhet
túl jutva e magas váron
kanócostul mint a fáklya,
ahogy egykor Gábor Áron
agyafúrtan kifundálta.