Fák

Szívemet véstem a fatörzsekbe
az utókornak és neked,
benőtte a lombosodó idő
az odvas rejtekhelyeket.
Ölelkezéseink lágy betűi
beforrtak a bicskanyomban,
mohák csókja lett rajtuk a gyógyír,
nevünk együtt fel-feldobban.
A megdőlt tölgyek tört ágain már
évek lógnak fényfüzérben,
megismernek ma is, ha ott járok,
mint veled rég kéz a kézben.


Ifjak voltunk, bohók, szerelmesek,
fiatalok voltak a fák,
velünk nőttek, s nőttek a betűk is
a fény felé, hogy megtaláld
göcsörtös testükön féltve őrzött
titkainkat, mely összeköt,
kérgévé váltan fáknak, moháknak,
sarjadt rügyek, gyökerek közt.


Tudom, hogy egyszer ledőlnek sorban,
ház épül és templomtorony,
ölelkeznek a betűk akkor is
lécen, deszkán, oszlopokon,
s fák nőnek újra az ősi tájon,
a fákon mindig lesz betű.
Szerelmek lobbannak, s hamvadnak el.
Látod, az élet ilyen egyszerű.

(Fotó: Petőcz Tamás)