Ellentmondások

Úgy csodáltalak
mint tejszínű álmát
lopakodón a hold
gyűrött felhőindákon
meg-megállva
szívem imbolygott
árnyékod voltam
jégen tűzfalon
fényt vetett rám
kimért árnyad
öledben gyúlt
hajnali láng
vonzott taszított
vitt magával
nem kértem
kegyelmet
feloldozást
nem is adtam
bűnöm bűnöd lett
szégyenem erény
üldözött csavargóként
szerettelek
és szerettél
míg jött egy másik
új boldogtalan
két állomás között
hogy visszataláljak
magamhoz s hozzád
vezekelve megcsalástól
megcsalattatásig

Boldogság

A boldogság
mezítláb jár, mint az Isten.
Lélegzetet se vesz. Észrevétlen.
Léptei neszét se hallod, mikor rád talál.
Színtelen, illattalan, éltető harmat.
Ledobja magáról álruháit,
s rád teríti teste ragyogását.
Átlebeg rajtad, vággyá formálja
mozdulata ívén a horizontot.
Csillagokat gyújt.
Felkel hamvaiból újra s újra,
mint a tetszhalottak, ha az éj közeleg,
hogy a tiéd legyen.

Fura egy szerzet Ő.
Hűséges és hűtlen szerető.
Körbevesz, elringat, észre se veszed.
Hiánya fáj s éget, mint elcsókolt csók
a szádon, míg ízeire emlékszel,
hogy karjába vett s föléd hajolt.
Hiába téped ruhád érte,
hiába jajongsz, könnyeket hiába ejtesz.
Úgy hagy el, mint anyját a gyermek
s szívedben örök, visszavágyó csend lesz.