Alámerülten

Mintha leplezné tisztaságát, 
kit a bűn kiválasztott,
erényeitől is menekülne
megszégyenülten,
-vágya, hite, amit sugároz
már csak felvett álca-
megtűrt, kényszeres ár sodrása
viszi kietlen tengereken
ismeretlen partok felé.
Ellenállni fél, alig kapaszkodik.
Aki csábításnak enged,
bűnössé lesz maga is,
megmérettetik általa
-égesse nap, ringassa testét
álomszigetek kék lagúnáin-
hajótöröttként, mire képes,
ha végpusztulás órája üt,
s az önvád szülte zokszó,
zúgó szélviharként
megtépázza szégyenvitorláit.

Ki könnyűnek találtatik,
mentséget keres hasztalan,
vad hullámsírokból kiutat,
s hol földre hajlik az égbolt,
elvérzik Isten markában,
minden áldozat hiába,
mit átkok közt fejvesztve
kalóz módra hoz meg
mélybe vész, mint későn
kiejtett szó, gyáva jajkiáltás.
S ha mégis felszínre dobják
testét haragtól háborgó habok,
mit nyer, mit veszít.
Nevét ércbe vésheti hamis
érvekkel a cinkos utókor,
ki dönti el bűnben bűne
mélységét az alámerülésnek.
Poklok tüze, vagy fénylő menny,
s mit kaphat jutalmul az ember,
feloldozásul, ha lelke üdvét
gyáván eladja másnak,
hogy mindent megszerezzen,
-mindegy, szeret, vagy gyűlöl-
ha reménye is szertefoszlott
hogy megszabaduljon
hamis arcmásától,
amit koloncként hordozott,
hogy visszatérjen tisztán
önmagához.