Széthullt percek

Régmúlt idők ebédcsalogató
melegségével öleltél át.
Kendőd lehullt, hajadban éreztem
az ételgőz kapros illatát.
Szemed fényt terített, csillagabroszt,
csak nekem, mosolyod is kigyúlt.
Feltálaltad életed, úgy vártál,
mint Isten a tékozló fiút.

Így érkeztem hozzád éveken át,
mint egy sóhaj, mint egy gondolat,
gyökeréhez visszahajló ágként,
hogy táplálj, enyhítsd gondomat,
hallgassak a szótlanság zajával,
megcsókoljam fáradt két kezed,
s összerakjam neked jó anyám
napokká a széthullt perceket.

( Kép: Salvador Dali: Absztrakt óra )