Így múlik el

Púposodik a mézízű avar
rozsdáll a gally
letört ág visszabeszél
csont-sárga kezek
borzolják a fákat
zizzen a levél
kicsordul a szél
kipattant rügyek
gyümölcseit
vajúdná vissza
ki egykor reszketőn
kitárta föléje óvón
lombkarját

Most testük
földbe szúrt lándzsák
csupasz álmaik felett
kéklő dér ül
holt gyermekein
osztozik a világ

Vágott rendek a fények
ledőlnek sorra mind
az árnyak lassan
hozzánk hajlanak
nincs szomja éhe már
a kifosztott földnek
dermedt tűz poklába
belehal a Nap

Így múlik el
felettünk az élet
mint aki szerelmét
dörgéssel villámlással
szélbe kiáltja
s megbékél a szív

Mit is kezdhetnénk
a semmi ágán ülve
ifjan
az örökkévalósággal