Mindent megadtál

Mindent megadtál Uram.
Végtelen hited, erőd
eget, földet teremtett.
Tengereket,
magot-hozó füvet, fákat,
élő lelkeket nemük szerint,
s a hatodik napon
földből vétettél engem,
az EMBERT.

Mit kérhetnék még tőled...
lehetetlent...

Te adtál ízt először a számba,
az első fényt a sötétség után.
A szót, az illatot, színeket,
az Éden minden gyönyörét
te szőtted körém,
hogy el ne tévelyegjek.

Mit kérhetnék még tőled...
lehetetlent...

Adtál segítőmül társat.
Bordámból formálta
kecsessé testét két kezed,
és lelket leheltél belé.
Arcod fénye fürösztötte őt,
a NŐT,
mondtad, enyém lehet.

Mit kérhetnék még tőled...
lehetetlent...

Majd megkísértettél Uram,
és gyengének bizonyult az EMBER.
Dőre vágy vitt, talmi kíváncsiság
a Tudás, és a NŐ után.
Szeme tükrében láttam meg magam,
hogy milyen kicsiny vagyok,
s Ő milyen nagy.
Követtem hát, s minden elveszett.

Mit kérhetnék még tőled...
lehetetlent...

Kiűzve Uram a paradicsomból
arcomra derengő fényt szitálj.
Ne lehetetlent adj,
csak azt,
ami a Nővel jár,
s nem adtál,
mely tűzhalálnál is kínzóbb,
s gyönyörűbb minden öleléssel,
mikor vele égek el...

Adj Uram nekünk,
hadd bűnhődjünk
együtt...
örök szerelmet.