Végítélet

Mennyi év s mind a vállamon.
Elnyűtt perceit vállalom.
Lelkembe ivódik bölcsőtől a sírig,
amit kegyként adott a sors,
nem maradtam érte adós,
napfényért cserébe, mint mások cselédje
nem kértem könyörületet,
zokszót, ha vert, nem ejthetett
kínok közt az ajkam, nem lázadtam.
Örültem tavasznak, nyárnak,
fagyban nyíló hóvirágnak,
s azt szerettem, aki bemerte vallani,
hogy fordul kulcsom a zárban,
amikor karjukba zárnak.
Tiszta szavakat kerestem,
akkor is, ha bűnbe estem
magamra hagyottan s vergődtem a porban.
Hittem, hogy jobb idők jönnek.
Romok közt is virág nőhet,
s követni akarnak, akik megtagadtak.
Mégis annyi csalódás ért
a szóért, a hallgatásért,
hogy kimondhassam azt, ki az igaz, s ki a gaz.
Lelki békét csak az adott,
hogy tudtam mindig, ki vagyok,
mivé lehetek én ezen a földtekén,
s mire mennék csak magammal.
Napfény nélkül nincs több hajnal,
s nincs a sötétségben újra ébredés sem.
Az ősök vére szült erőt
talpon maradni más előtt.
Tudom, míg az ég zeng, az még nem a végzet.
Meg kell fizetni mindenért,
vakságomért, a hitemért
kivetett bírságot annak is, ki áldott.
Gonosztevő mégse lettem.
Arattam is, meg vetettem,
amit bennem érlelt vajúdva az élet.
Hegycsúcsokig nem jutottam,
csak vágytam rá s elindultam
az ébredő fénnyel, hogy majd odaérjek.
Siker és kudarc oly sokat
keresztezte a sorsomat,
s vad meredélyeit megjártam egyre mind.
Nem bántam meg. Így alakult.
Varázsszerként gyógyít a múlt,
amíg útra készen vele szembe nézek
földig lerogyva két térden
megvallani, hogy mért éltem,
mi volt, amit kaptam s mi, amit én adtam.
S ha elítél az utókor,
hogy kijutott rosszból, jóból,
vagy felment, már könnyebb. Elfogytak a könnyek,
mosolyok, intő vészjelek.
Indulok s majd megérkezek
valamikor egyszer, s az ítélet: Csend lesz.

(Kép: Major Anka)