A felcsillagozott égen

Ketten írjuk a verseket.
Én, meg Ő, második énem.
Ő ifjan vadat s nyerseket,
én konszolidálom vénen.
Ő álmodik, én nem alszom.
A jövőt ő, én a múltat
könnyedén magamra szabom,
Ő igaznak, én hazugnak.
Ő kérdez, én válaszolok.
Gyökerét óvja így az ág,
ősét a világra-hozott,
s kételyek magányába zár
rejtélynek, örök talánynak,
hogy kibontsa virágait
gyenge kelyhéből a mának,
fölém nő, szinte elvakít
a felcsillagozott égen,
hol műfényeket sejt szívem,
Ő még nem, hát ezért féltem,
s naivan én is elhiszem,
míg ráhagyom, hadd ragyogjon,
mint fénylő csillagrendszerek,
hisz én voltam ő -egykoron-
s holnaptól hátha ő leszek.