Félig itt, félig ott

Ledőlt csillagkeresztek közt
én meghalnék ma is érted
fogyó álom-Holdként,
hogy újra megszülj Anyám.
Te feltámadnál, hogy éljek,
s forró öledben hordanál ki újra
elsüllyedt jéghegyek hullámtengeréből
feleszmélnék vajúdva mint rég,
hol az öröklét tűnő égi varázs,
s a hit villódzó tükörjáték.

Engem vinne, téged hozna,
repítene ébredőn a vágy,
hogy egyre közelebb
érezzük egymást.
Szétrebbenő felhők közül
bontanám ki lobogó árnyalakod,
Isten kísérne megkönnyezve,
ahogy megkönnyezték
őt a Golgotán.

Találkoznánk valahol félúton,
- mint két vándor, kik utat keresőn
egymásra lelnek s a reményen túl
mindent hátrahagynak -
én félig itt,
te félig odaát
s megosztoznánk az élet-halálléten,
ahogy anya fiával osztozhat csak,
mit a sors rászabott,
hol a földnek égi fénye,
az égnek földi árnya van,
szertefoszló, mint a szálló köd,
hogy újra láthassalak,
s magam hozzád mérjem,
elmondva, megérkeztem.
Itt vagyok veled, megjöttem Anyám.
Hogy elmondhasd nekem,
már vártalak.

(Kép: Kozák Kata)