Álom-vizió

Álom botorkál, üvegtestű fények
idegrostján kergetőzöm veled,
lógok a semmi megfeszült falán.
Szememben sugárhantokká görbül
a távoli part, öblök, jégtorlaszok.
Horgonyt vet az égre a katamarán.
Most festi csobogását rá a csend.
Harangkötelek, lógó erek. Vérben
úszó árnyalakok, tetemek közt
zuhannak a tenger ölébe sorban
egymás után négylábú emberek.

Hol jársz Kedvesem. Merre viszel.

Testem érfalain túl hemoglobinjaim
dobja lassuló ütemben pereg.
Támad a bronz-vörös-fehérje had,
S indigó-kéket fest fel az égre.
Szendergő eszméletem ajtaját
kulcsra zárta a múlt s magamra hagyott.

Látod, ettől se kell többé félned.

Mellkasomban púposodik a csend.
Szinte fáj e megroppant boltozat
eresztékei alatt mind, amit hordok.
Szív, máj, vese millió darabban.
S a régvolt test-(s)vér csak rólad álmodik,
ahogy elzsibbadnak tagjaim újra.
Keresem emléked, hogy szóra bírjam,
- belőled lobbant fel tűzdallama-
sóhajodból, mint a megrészegült
hárfák húrjain a néma hangok.
Négy falat forgatok magam körül.
Hallgasd, serceg, a tegnap sül rajta,
s könnye hull, égett zsír szaga árad.

Gyere, várlak. Ülj mellém vacsorához.

Hogy mi volt ma, arra nem emlékszem,
s hogy holnap mi lesz, nem latolgatom.
Képek, szavak urnasírba hullnak,
rám zárja az ég rozsdás ébrenlétem.
Merre jársz, nem látlak. Jöhetsz még.
Kihez, minek, hisz már én sem vagyok.
Ajtót nyitok agysejtjeim résein át,
- magamnak, magamhoz- hogy ne csengess,
ha megérkezel Te idegen, ismeretlen vendég.

(Kép: Internet)