Felsajdult fájdalom

Anyám már nem is veszekedett vele,
aggódva szólt csak, jövök már, ne félj,
s letagadta apró tévedéseit,
mikor elengedte álmát az éj.
Pedig szíve majd meghasadt szegénynek,
amíg mosolyogni volt kénytelen,
ahogy rég, vadul ostromló tűzárban
nemet mondva, hogy övé legyen
megsebzetten is, őt meg parázsként
hordta tenyerén egy életen át.
Könnyei csendjében szépült meg a szó.
Édes kényszereknek adta magát.

Akárhogy is volt, apámat sajnálta,
s azt, aki volt, míg a szellem intő-
jelként feszegette szűkülő terét.
Önmagából fordult ki az idő.
Lét és anyag hiába ostromolta,
egy vacak cipőért le se hajolt.
Átengedte már szavainkat magán,
hogy melyik a bal és melyik a jobb...

Csak megállt büszkén, lebegett felettünk,
felsajdult benne a lehetetlen,
s árnyat vetett a lezúduló fényre.
Nevetett rám s én visszanevettem.
Az égre lesett, Istent emlegette,
válaszra várt a földig hajolva.
S kezében a felemás félcipőkkel
elindult, mintha lába se volna .

(Kép: Internet)