Érccé kövült

                                                                        (D.A. születésnapjára)

Érccé kövült napjaid rád formálják
örömök s kínok közt a mesterkezek.
Nem életmű még, de felsejlik már
az oázis, ahová az út vezet.
Aranyősz fürdet a férfi delelőn,
emlékeid féltőn rakosgatod.
Nem kívánod éji tivornyák vonzó
hegycsúcsait ostromló attakot.
Széllel se fordulsz szembe csak azért is,
öklöd se dönget bezárt kapukat,
vársz, s a sok sunyi hamiskártyásnak
nem játszod ki utolsó adudat.
Égi táltosod bölcsen visszafogod,
tűz feszít belül, nem vad lobogás.
Míg nyár öle ringat felhőtlen egek
virág-pázsitján, nem kell senki más.
Szavad is megcsendesül, tisztábban szól,
mint sziklákra zúdult hullámverés.
Vízbe hullt kőként válik elmélyültté
csacsogó habokban az érvelés.
A napokat már egybe számolgatod.
Megtanultad egy csepp is életre kel,
ha annyi kell épp, hogy megtisztulj benne,
mikor Isten a karjába emel.
Szállnak az évek, végül elragadnak,
lángot vet a Nap a csillagokon túl,
míg a vágy éltet itt a földön járva,
test s a lélek mindig visszafordul.

(Kép: Salvador Dali: Absztrakt óra)