Felsajdult lélekkel

Sárbogárd katonai alakulatainak állíttatott
Légvédelmi Emlékhely avatóra...)))

Seres László:
FELSAJDULT LÉLEKKEL

Behálóz az éj, árnyat vet a holdra,
a remény mégis újjászületik,
mintha az „ egyszer voltak „ mesemondója
éltetné tovább szellemtüzeit,
újra kél szívünkben a csillagvarázs,
s feltámad Ezredünk Mezőföldön,
-harci-kiáltása őssejtrobbanás-
ércbe vésetik neve, hogy örökön
fennmaradjon, míg lombja fényben ring,
s bölcsebbé lesz a hallgatás csendje.
Visszahozza emlékek seregeit,
hogy vére e földet megszentelje.

S ha széthullunk, - mondd - ki őrzi erényét
tépett sebeinknek. Lélek vagy a test,
ki mondja ki azt, nem hiába éltél,
s hogy hitedet újra megteremthesd,
légy te érző szövete, bárhol is jársz.
Itt voltál, mint termő mag vetése,
gyűrőbe font tüzérnyi sors, égi láz,
radarok pásztázó szívverése,
lüktető raszterek, szétszórt vad tüzek
Fárosza, mikor véget ért az út.
Nem roppantál bele, mikor feltüzelt
rakétáid mennyei lángra gyúlt.
Túlléptél téren, időn, s annyi poszton,
ami kijutott, s volt hozzá erőd,
hogy kishitűségedtől is megfosszon
az esküd, a haza minden előtt.

Vágytál asszonycsókra, megtartó ölre.
Arád a had volt, út az otthonod,
csillagokba vesző légterek őre,
hogy vágyaid menetben ostromold.
Már nem alkudhatsz, a leltár készen áll.
Ötven év, szinte egy emberöltő,
neved őrzi ezred, zászlóalj, osztály,
ahogy testét átszabta az idő,
mint Sárvíz medre e kies vidéket.
Ma hadtalan lett e kancsal világ,
s kik szíveikkel összenőve élnek,
tudják, állva halnak meg, mint a fák.
S mindazok, kik már csillagokban vannak,
örök fényben hullámzó tájakon,
rangot adtak itt egykor a hadnak,
főhajtás a jussuk, nem szánalom,
s míg felsajdul a lélek, esküd éltet,
kell egy hely, hogy múltad ércbe véssék.
Katona vagy, ez legszebb örökséged,
hogy emlékezz, ha gyötör a kétség,
a honért égőn, míg szíved feldobban,
kiért egy életen át hű lettél,
s magához láncol elszakíthatatlan.
Mert ez a hazád, ide születtél.

(Sárbogárd, 2011 június 25-én)

(Kép: Internet)