Tenyérnyi napsugárban

Vigyázz,
Pihenj,
Igazodj.
Emlékszel, ehhez szoktunk.
Vigyáztunk,
pihentünk,
igazodtunk.
Pásztázó tűzfüggönyök
fényorgiái között
egymáshoz
kart, karba öltve.
Vállt, vállhoz.
Nem kérdeztük, ki vagy,
azt se honnan jöttél.
Acéllá ötvözte
csillogó ékköved
hús-vér ércből
szükség, szabály, törvény.
Egy nyelvet beszéltünk,
ez tartott össze.
Zengőt, mint a harang
kötélre kötözve.
Félre verték bennünk
lappangó kételyek
búvó füstrózsáit
értünk
a sikongó vészjelek.
Együtt vettük be a hajtűkanyart,
mely a végtelenbe vitt,
mindenkit,
s elítéltetett,
aki ellenünkben mást akart.

Vigyázz,
Pihenj,
Igazodj,
ahogy ez volt a dolgunk.
Vigyáztunk,
pihentünk,
igazodtunk.
Védernyőt emelt
a hon fölé a had,
lángoló harcteret,
élő kopjafákat,
s mikor az ég összefolyt a földdel,
kitágította a világot
fenn csillagfénykörökkel,
míg lenn randevút szőtt
a jövő a múlttal.
Körmenet, újabb tánc indult,
s összebújtak
tavasz ringatta
részeg illatára,
a lány fiúra várt,
a fiú, meg a lányra.
Nekünk rakéta gyúlt
a cél keresztjében,
Felhő hantokat borzolt
Visító lángekéje,
s tűzarannyá vált
udvarán a hold.
Tudom, másnak ez béke,
nekünk háború volt.

Vigyázz,
Pihenj,
Igazodj.
Itt vagyunk, álmodozunk.
Vigyázunk,
pihenünk,
igazodunk,
mint régen, visszatértünk
a kiszáradt folyómederbe
learatva, keresztre feszítve,
mint tarlón a kéve, de élünk,
állva, ülve, ébren,
mint a fák, mint a rét.
Megfürdünk a harmatárban,
mikor belül már aszály van,
vagy dér csíp, s a szívben
csak a töppedt hó világít.
Sátrakban elnyúló indaként
kapaszkodunk ma is egymásba,
s őrizzük a régi álmot
egy tenyérnyi napsugárban,
hogy ki ne hunyjon tűzvarázsa,
mert, aki elfelejti, hogy járt itt,
büntetésül mindig visszavágyik,
s vár, mint rozsdás vasban
az eltompult kés éle.
Vár a végső bevetésre,
hogy újra az legyen,
aki egykor volt,
s ami lehetett volna még
ez a nemzedék.