Az a merészség

Az a merészség,
talpon maradni pergőtűzben,
mikor körbedalolnak
a halottak, s minden
remény hamvába hull.
Megbékélni békétlennel.
Hinni sokat sejtetőn
kétségek közt megtaposva,
s kiáltani, elég volt, már elég.
Visszavonulót fújni
táltos-sikerek csúcsára érve.
Kinevetni a háborút.

Az a merészség,
rést ütni megszokások
bástyafalain,
belülről feszíteni szét
börtönléted rácsát,
hogy magad ügyésze,
bírája légy, hogy érdem szerint
ki-be járhass.
Bélyeget hordani
büszke kínban s látni
szégyenét húsba vájva
a megbélyegzőknek.
Embernek maradni,
akkor is, ha fáj a seb,
mit ember által kaptál.
Szentként égbe komorulni
bűnösök közt egyedül,
mint a szél árnyéka.

Az a merészség,
ragyogni tükrök visszfényeként
lényed formálva meg,
mikor megtagadnak,
s benned mindenki mást lát.
Önmagadba merülni el
számvetés gyötrő tüzében,
magadat mérni máshoz,
hogy lásd, mennyit érsz.
Szárnyalni rebbenésnyit
dacos nyakban lenge tüllként,
-kötél helyett- míg Napodra
poklok árnya vetül.

Az a merészség,
józannak maradni, s lobogni
egyenes derékkal, mint a mécses
viharban, delejes szélben,
hogy mindenki lásson.
Vállalni magad akkor is,
ha az élettől megcsömörlesz,
vagy belehalsz szabadon
hullaszegényen