Lélekmadár

Repülj velem
egy kicsit még
madártalanul,
mikor a szívem
zuhanni tanul.
Nyárba süppedt gázlók
holt tetemén vigyél,
az se fáj, ha alattam
már szétfolyik a tér,
s az idő gúzsba köt
a csillagok fölött.
Kidőltek az iszapmohás fák,
fojtogató ökörnyálak
szűkülnek körém.
Horizont mocsárkásás.
Vadlúdjajongó
bús őszi szelek
fel se repítenek.
Letört ág rozsdál,
foga is kihullt
viharaimnak,
mely marna még.
Hagyom, hogy csapzottan
behálóz a tél.

Jöjj lélekmadár, emelj fel,
nyújts földig-érő harangkötelet
csendes hajnali imámhoz,
s a leheletnyi távolságot,
mely egyre fogy
szárnyaló öledben tegyem meg,
-repíts ha mennem kell-
hogy Istenhez kerüljek
közelebb.