Félúton

Úgy születtek meg bennem a versek,
mint lövészárkokban elesettek
puskacsövéből hulló tűzeső,
jeltelen sírokon deresedő
ölelkező odvas faszilánkok.
Keresztek, mit bajtársának ácsolt
csontja fölé az életben maradt
feljajduló lelkiismeretnek.

Csak én tudhatom, mennyit szenvedtem
gyógyulatlan, mikor elvesztettem,
s lógtam a semmin, kínzó láz gyötört,
mint élő ág a holt rózsatövön,
hogy kimondjam, akkor is, ha fáj,
fejfádra vésem versemet anyám,
hogy hiányod tápláljon éltetőn
szellemtestű hűs gyökérzeteden.

Félúton vagyok, csak ébredezem.
Merre induljak. Nem is kérdezem,
áltatni magamat már nem szabad.
Ledobják köntösüket a szavak,
mécs lángja hív, hajnal fénye lobban.
Kereslek ma is a verssorokban
csont-fehér virágok közt magamnak,
s életemet veled újra kezdem.

(1996)