Elhallgatott bűn

Kiállni
reszkető lábakkal
anyám elé
szégyen nélkül ma se mernék,
-bár hallhatnám intő szavát újra-
hogy megvalljam vétkeim neki,
amit el se követtem,
azt is beismerném,
mint rég.

Nem alázott meg
gyermekded bűneinkért soha,
mikor körbefogtuk őt
egymást túllihegve
százszor elhadart érvvel.
Ő nem a bűnöst kereste,
a bűntelent, a vétlent.
A jót dicsérte szüntelen,
mikor fennhangon szólt hozzánk,
s mi felnéztünk rá
irigy bűntudattal.
Így is élhet az ember.
Nekünk ő volt a példa,
a követendő.
Ilyenek legyetek -mondta-
s szeme egyenként végigmért,
az is, aki ma vétkezett,
s ott hagyott szomorkás mosollyal.
Önmagunkkal büntetett.

Hagyta,
hogy az elhallgatott bűn fájjon.
Tisztuljon a lelkünkbe mart seb,
és várt, csak várt
szinte a kibírhatatlanságig.
Tudta jól, hogy könnyek közt
néma bűntudattal
elébe áll majd
-véréből kisajdultak
kibogozhatatlan igazságával-
bűnösök közül
a legbűnösebb.