Még hajnalodik

Édes örömök,
kesernyés könnyek,
árnyéktestem alig lebben.
Fogyó hold az idő,
mint az őrláng,
óva int, ne higgyek többet
csillagfényjelekben.

Tudom,
mit sem ért volna
hit nélkül a sors,
mely egyszer elvett,
másszor adott:
évekké nőtt szeretetet
s megszelídült
pillanat-haragot.

Már korán ébredek,
későn alszom el.
Mentséget gyűjtök,
télre tüzelőt,
ha jön a fagy,
hogy feloldassam
bűnömet Uram
ítélőszéke előtt.

Nem lázadok,
rám szűkül a mennybolt
s rövidül az út
a csillagokig veled.
De Itt vagy s ez így jó.
Együtt vagyunk,
ahogy megígértük
egymásnak egykor.
Holtomiglan-holtodig.