Kőbe vésve

Kihűlt csend holtzáporán át
hurcoljuk magunkat megkövülten
-visszafojtott lélegzet a kor-
mint a pusztulásra ítélt
viszálykodó félelem
színlelt napfogyatkozás
sorvadozó szó
csak tátog aki kérdez
s visszatátog aki válaszol
fertőt áraszt s züllést
összetört glóriákat habzsolnak
falánk sanda árnyak
s különbek lesznek
a legkülönbek

Ölelnek s ölnek
lantok és hantok
torzzá vált szobor az idő
zsibvásárrá süllyedt a tér
meggyalázza áldott terhét
mind aki hallgat s néz
sírva jajong kínok kínja hull
élő álarc mögött
hol senki nincs
se seb se felkent vérmáz
csak ősök siralma
hiába lobbant lángot a lélek
ingatag a hit múló tünemény
s a szó kiüresedett
hamis varázsige
csupán csak trükk
egyenesből görbít létet
s ünnepet silányít mellé
vakon a világ
a föld vetetlen magot hajt
s az elvetetett
kiköpi a száj

Ki igazgat
ki óv itt minket
ha letettük mindnyájan
a fegyvert
élet
ösztön
Isten
ha mindenki mindent megtagad
ki menti meg gyermekeinket
s mivé lesz lelkünkben
az égig emelt kordon
ha nem szabadulunk a rossztól
ha értük már imát se tudunk
szívből mondani

Olyanok vagyunk mint a viselős
várakozunk s közben
lázas örömünk éget el
mielőtt lelkünkben
egy új világ megszületne
ha már nem számít
se könny se seb
amit régóta heg fed
míg egymásnak újabb
sebeket adunk
ki mondja ki bátran
egymás szemébe nézve
bűneink áldozati oltárán
elég volt elég
hisz a múltat s jövőt
végül úgyis egyedül
mi hordjuk
ki