Fák

Szívemet véstem a fatörzsekbe
az utókornak és neked,
benőtte a lombosodó idő,
a titkos rejtekhelyeket.
Ölelkezéseink betűjele
összeforrt a bicskanyomban,
mohák csókja rajta ma a gyógyír,
amitől a szív feldobban,
s az öreg tölgyek ágain évek
lógnak csillag-fényfüzéren,
megismernek még, ha arra járok,
ahogy egykor, kéz a kézben.

Ifjak voltunk, bohók, szerelmesek,
fiatalok voltak a fák.
Velünk nőttek s rajtuk a betűk is
a fény felé hogy megtaláld
éltető jelként kéreg testükön,
egybenőve, mely összeköt
veled, velem, törzset, lombot, ágat
sarjadt rügyek gyökerek közt.

Tudom, egyszer mind ledőlnek sorban,
s ház épül, meg templomtorony.
Ölelkeznek a betűk akkor is
lécen, deszkán, oszlopokon.
Fák borulnak majd az ősi tájra,
s a fákon újra lesz betű
szerelmek nyílnak és hamvadnak el.
Az élet ilyen... egyszerű.